Szekszárdi Vasárnap 2002 (12. évfolyam, 1-46. szám)

2002-08-11 / 28. szám

SZEKSZÁRDI 2002. AUGUSZTUS 11. vasárnap 3 Az Éneklő Hét hagyományt teremtett városunkban Igen, mindenképpen - erről tettek tanúbizonyságot maguk az alkotók - a mintegy hatvaniőnyi nemzetközi kórus - az „ENEKLŰ HÉT 2002" mindhárom Tolna megyei koncertjén. Hat országból, Szekszárd testvér- és partnervárosaiból érkeztek és álltak össze - a legtöbbjük immáron harmadszorra, tehát már kettő és négy éve is együtt énekelt - a német Bietigheim-Bissingenböt, a romániai Lúgosról és Facsádról, a délvidéki Óbecséröl, a finn Tomióból, a belga Waregemből. Dr. Szabó Szabolcs pécsi karnagy irányításával nap mint nap próbálták az előadásra szánt (s végül a zárókoncerten a Művészetek Házában CD-n is rögzített) kórusműveket. Koncerteztek még nekünk a Béla téren és a szálkai katolikus templomban is. Keveset pihentek, egy kicsit kirándultak is, ám a munkáé volt a fö szerep, nem kevés eredménnyel. Műhelyfesztivált képeztek „magukból": a puszta tehetségükkel és különböző szintű előképzettségükkel jöttek, itt együtt alkottak, éltek, s teli zsák élménynyet és eredménnyel távoztak. Mindezekből nekünk is adtak, amennyire csak kértünk belőle, amennyit csak magunkhoz óhajtottunk venni. Amennyit elfogadtunk? Amennyi elérhető volt számunkra ?-Es éppen itt a bökkenő... ugyanis adtak volna ők bővebben is: arra készültek. A színes repertoár, de sok darab magában is lenyűgözött - és nemcsak engem. Aztán észrevettem, hogy mások is forgatják a fejüket: hol vannak a Mkbiek? Miért nem jöttek el többen, mások is? - Berlinger Attila, a főszer^zö ugyanis minden közszolgálati médiát időben tájékoztatott, plakátot készített és helyeztetett az utcákra, meghívókat postázott. A Béla téren 2-300 főnyi közönség ül és áll. Kevés a szék. Megfigyelem: spontán módon sok járókelővel is gyarapodik a hallgatóság. Sokan érkeznek olyanok, főként idősebbek, akik bizony pusztán azért mennek tovább, mert nincs hová leülniük. De azért megáll mindenki a zene varázsszavára, s hallgatja legalább néhány percig. A zene csodálatos, ma a repertoár spirituálé jellege kerül előtérbe. Dr. Szabó Szabolccsal beszélgetek másnap a buszon. - Fellépünk Szálkán - ez is hagyományos immár. Két éve Decsi Kissék Alkotótáborának színpadán énekeltünk, most a római katolikus templomban. Itt természetesen a teljes repertoárunknak egy másik, •

egyházi zenei vonulatát dombouk ki, tehát nem azt, amit tegnap a Béla téren... A teljes, most megtanult zenei kincsestárat meg a Művészetek Házában a zárókoncerten énekeljük el. A koncertfelvétel után úgy egy hét utómunka lesz a CD-vel Pécsett, a megjelenés időpontja már csak attól függ, hogy a gyártók, sokszorosítók milyen gyorsak. De nyár végére biztosan megjelenik. Szegediné Bodó Ágnes (Szekszárd, szoprán) meséli, hogy bármennyire sajnálta, át kellett adnia a fesztivál szervezését, amikor gyermeket várt, s hogy szerencsére Berlinger Attila személyében méltó utódjára lelt, s Attila el is vállalta. - De amiben csak tudom, segítem a fesztivált, hisz ez nekem szakmám is, nemcsak szívügyem... (Kérdezem: nem kellene-e megpróbálni évente ezt a műhelyfesztivált?) - Talán jó így, hiszen olyan nagy izgalommal és türelemmel kell várni a kétévenkénti együttlétet... A koncert a templomban szépen lezajlott, valóban csodásan érvényesültek az egyházzenei darabok és Lozsányi Tamás orgonajátéka. De félig sem volt a templom... A zárókoncert előtt beszélgetünk. Nagy a készülődés, az izgalom. Amíg a kórus beénekel Orbán István (Szekszárd, hegedű) a Szekszárdi Vonósnégyes részvételéről mesél: - Mindhárom társammal együtt nagy örömmel mondtunk igent a karnagy úr és a szervezők felkérésére - Farkas Katalin (első hegedű), Farkas Éva Eszter (brácsa és hegedű) és dr. Színé Köntös Hedvig (cselló) - s játszunk a koncerten kíséretet és önálló zenét, igaz, kicsit már más felállásban, mint kettő vagy négy éve. Egyébként négyesünk a Szekszárdi Kamarazenekar része, alkalmi felállás. S amit előadunk: egy Telemann-mű kísérőzenéje. Egy művet önállóan is játszunk: egy Pachebell-kánont. A koncert utáni fogadáson interjúzunk. Szegediné Bodó Ágnes (Szekszárd, szoprán): - A repertoár minden évben Szabolcs dolga, rábízzuk. Az egész történet 1995-ben kezdődött egy hasonló típusú rendezvénnyel, amit a német testvérvárosunk szervezett. Itt is van most Németországból az a fiatal testvérpár, akiknek az édesapja, Thomas Pfeiffer (karnagy és énekes nemcsak Bietigheimben, hanem Stuttgartban is) tartott egy kórus-szemináriumot Bietigheim testvérvárosainak. Akkor azon én főiskolásként vettem részt. Innen Szekszárdról tízegynéhányan voltunk. Tehát kisebb változtatásokkal, az alapformát megőrizve elindítottuk ezt a fesztiválsorozatot. A tíz napban nagyon sok a munka, persze van kirándulás és kikapcsolódás is... Verena Geiger (szoprán): - Egészen más és jobb is a munkánk szempontjából, hogy itt Szekszárdon együtt lakhatunk, mindenhová együtt megyünk, egymás szeme előtt vagyunk egész nap... Csodás barátságok szövődnek... Danny Kellens Waregem (baszszus - 22 éves) - fiatal belga zeneművészeti főiskolás, aki zeneszerzőként debütált itt és most, Szekszárdon: - Egy a II. zsoltárra írt, egyenesen ennek a kórusnak komponált művemet vezényelhettem itt... Hogy milyen érzés volt? Mintha a menny szállt volna a földre! Magamról? Másodszor veszek részt ebben a sorozatban. Leőwenben tanulok zeneszerzést, harmadéves vagyok a konzervatóriumban, tehát még két évem van hátra. Nagy Ottília (Óbecse, alt) meséli: - Nézd, minket, az Óbecsei Schola Cantórumot voltaképpen az hozott össze, amikor bombázták városunkat, ami valaha egy ékszerdoboz volt. Kórusunk, mely teljesen magyar, hivatalosan 96-ban alakult meg szép fokozatosan... Kezdetben alkalmi jelleggel énekelgettünk, aztán egyre több feladatot kaptunk, például templomiakat. Visszatérve a háborúra: Óbecsét, mely egy Szekszárd nagyságú, bácskai, Tisza-parti kisváros, bombázták. Nem volt se áram, se víz, se semmi. Mi néhányan nem az óvóhelyekre és pincékbe húzódtunk vissza, hanem kijártunk a Tisza gyönyörű partjára, gyertyákat vittünk magunkkal, és ott a homokon azonmód énekelgetni kezdtünk, igen, az iszonyú tűzijáték közepette... Ezt általában az este tízórás riadókor kezdtük, a kijárási tilalomkor... Meleg májusi esték voltak. - Most, amikor hazamegyünk, a Nagyboldogasszony belvárosi katolikus templomban énekelünk, a búcsún, augusztus 15-én: Mária mennybemenetelének ünnepén. Dr. Szabó Szabolcs, a karnagy úr - a nyugati fiatalok a rendezvény prófétájának nevezték el: - Az egész országban nincs ilyenféle program, de Európában is csak nagyon kevés... Ennek ellenére kóruszenére közönséget szervezni az egyik legnehezebb dolog a világon, mert a kórus nem látványos. Kevés ember alkot és támogat, pláne szervez ilyen időkben valami jót - legyünk hát hálásak a kórustagoknak, a zenészeknek, a szervezőknek, segítőknek és támogatóknak, s annak a közönségnek, aki eljött és hallgatott minket. Legyünk hálásak, ha elégedettek nem is lehetünk. És köszönjük meg a résztvevőknek és egymásnak - a szervezőknek és mindenkinek... a közönségnek: köszönjük! Elmúlt egy nap, és: HEURÉKA, megtaláltam - mindent értek. A METRÓ DÉLNYUGAT-MAGYARORSZÁG augusztus 5-i számában ott van kérdésemre a válasz! Egy puszta tény jelen esetben magyarázatul szolgál. A tény az, hogy hazánkban 1980 és 2002 között (a KSH/MTI Rt. Sajtószolgálata szerint) 1205 ezer főről 444 ezerre zuhant vissza a hangverseny-látogatók száma. „Szép, jaj de szép" fokozatosan. Csakhogy ez a tény meg egy újabb és még gyötrőbb kérdést vet fel... Mégpedig azt, hogy nekünk, szekszárdiaknak miért kell (vagy hogy kell-e) oly nagyon sietnünk megtestesíteni az országos átlagot?! Ebben is? A Szekszárdi Éneklő Hét 2002 minden koncertje ingyenes, mindenki számára nyitott és elérhető volt... - Reménysugár: a CD is az lesz! Hajrá, szekszárdiak! Samu Attila • Fotó: Nagy Ági