Szekszárdi Vasárnap 2002 (12. évfolyam, 1-46. szám)

2002-07-14 / 26. szám

, SZEKSZÁRDI msarnap 2002. JULIUS 14. ÉRDEKLI? BEMUTATJUK! Aki mindent az ember oldaláról közelít meg Halász János, a borászkodó nyu­galmazott katonatiszt-helyettes azt kérte, hogy a villamos techni­kus Sebestyén Gyulát mutassam be ez alkalommal az olvasóknak. Mint mondta, Sebestyén úr gya­korlatilag a semmiből hozta létre figyelemre méltó vállalkozását. - Hajdan a Tolna Megyei Állami Építőipari Vállalatnál dolgozott. Mettől meddig? - 1968-ban szakmunkásképzős tanulóként kerültem a céghez, s amikor végeztem, ott maradtam, s villanyszerelőként dolgoztam. Majd bevonultam a seregbe, le­szerelésem után a TÁÉV-en belül máshol helyezkedtem el, mégpe­dig a karbantartó részlegen. 1983­ban a cégen belül alakítottam egy gmk-t, ami a „hajtsd meg magad" korszakot hozta, hiszen két állá­som volt. 1985-ben hívtak az ak­kor még 505-ös szakmunkáskép­zőbe oktatónak. Mellette kisipa­rosként működtem. Ez szerencsés helyzet volt, mert amiről beszél­tem a diákoknak, azt én a műhe­lyemben kipróbáltam. Ez a meg­rendelőnek is hasznos volt. Voltak szép eredményeink... - Miért vált meg mégis az okta­tástól? - Mert az új irányvonal szerint már nem a szakmunkásképzés volt az elsődleges, hanem a gim­názium, a szakközépiskola és a technikusképzés. Az igazgató ja­vasolta, hogy óraadóként marad­jak, de számomra a szakmunkás­képzés volt a fontos. A diákokat nagyon nehéz volt elhagyni. - A kemény időszakban alig ta­lálkozhatott a családjával. Milyen idősek a fiai?, - Gyula 1978-ban, Márk pedig 1981-ben született. Amit említett, az úgy igaz, hiszen szinte csak a hétvégeken tölthettem hosszabb időt együtt a családdal. Alapvető­en ez nem nyugtalanított, mert a feleségem nagyon szereti a gyere­keket, nagyon remekül nevelte őket, s nemcsak azért, mert óvó­nő. - Most mivel foglalkoznak a fiúk? - Előbb elmondom, hogy már kicsi korukban nagy érdeklődést mutattak az én munkám iránt. Nyári szünidőben gyakran jöttek velem és segítettek akár drótot be­húzni, akár mást, de egyre többet. Később a kollégákkal eljártak dol­gozni, kézre adtak, szereltek és kérdezősködtek. Gyula fiam vég­zett villamosmérnök, s most a közgazdasági egyetemet végzi. Márk szintén villamosmérnöknek tanul, harmadéves. - Már végzett a felesége, amikor megismerkedtek? - Dehogy, még tanult, de én is. Magánúton végeztem el a gimná­ziumot, majd levelezősként szin­tén munka mellett szereztem meg a technikusi képesítést. A családi hátterem nem engedte meg, hogy nappali tagozatos legyek. Öten va­gyunk testvérek, s anyánk egyedül nevelt föl bennünket. Sajnos na­gyon korán elvesztettük édes­apánkat. Mivel a fiúk között én voltam a „nagy", csak az lehetett a megoldás, hogy minél előbb dol­gozzam. - Komoly terheket vett a vállára igen fiatalon. Nem okozott lelki problémát, hogy míg a kortársai szórakoznak, ön dolgozik és ta­nul? - Én sem maradtam le semmi­ről. Számomra jó kikapcsolódást jelentett a kézilabda, amit néhány éve hagytam abba. Egyébként Szekszárd színeiben megyebaj­nokság szinten játszottam. Mond­hatom, ez volt a hobbim, s nem a sörözés, a whiskyzés, a hangosko­dás. Különben a tanulás is örömöt jelentett, miután technikusok let­tünk két barátommal együtt, szá­mos szakirányú tanfolyamot is el­végeztünk, mint például az elek­trikusi tanfolyam. - Erre miért volt szüksége? Volt valami nagy villamos berendezés, amihez értenie kellett? - Pontosan. A TÁÉV-nek volt egy komoly alállomása, s szeret­tem volna azt én is tudom kezelni. Tavaly fejeztem be a marketing- és reklámképzőt. Erre a mostani vál­lalkozásom érdekében volt szük­ségem. - Volt, aki ösztökélte a tanulás­ra? - Igen. Korábban a művezetőm, majd mások. Nézze, én nagyon szerencsés vagyok, mert mindig csupá jó emberrel voltam körülvé­ve, s ez ma sincs másképpen. - Halász János azt mondta, s ezt az ön elbeszélése megerősítette, hogy a nulláról indulva hozta létre ezt a nagyon szép „birodalmat", az Elektrolit Kft.-t. - A nulla igaz, de a cég nagyon messze van a birodalomtól. - Mivel foglalkoznak? - Elsősorban kivitelezéssel. La­kossági és ipari villamoshálózat­szerelést végzünk. De nem néz­zük le a kismunkákat sem, ne­künk a fillér is számít. Persze, a komoly szakmai kihívások hoz­nak igazán lázba. Ilyen egyre több adódik, mert van már tervező­mérnökünk, így a munkát teljes egészében mi végezzük. - Mi az irodaépületben beszélge­tünk. Mellette van egy villamossá­gi szaküzlete. És ott szemben? - A műhelyek vannak. Ott gyárt­juk le a szekrényeket, elosztókat, különböző gyártmányokat..., mindent, amire szükség van a be­építésnél. - Hányan dolgoznak a cégnél? - Már huszonketten vagyunk. - Gyakori az ellenőrzés a cégnél? - Normális számú. Nincs azok­kal semmi baj. Az ellenőrzést vég­zők látják, hogy nálunk nincs su­mákolás, mi dolgozunk, napraké­szen befizetjük, amit kell. Soha nem tapasztaltam rosszindulatot az ellenőrzést végzőkben. - Gyula, mikor volt utoljára ide­ges? - Hát..., biztosan voltam, de ez nem gyakori nálam. Azt hiszem, jó a természetem, de igyekszem uralkodni is magamon. - Szokott kiabálni? - Az sem jellemző. Miért kiabál­nék a kollégámmal, bárkivel? Szá­momra fontos, hogy munkatársa­im ne keserű szájjal jöjjenek be dolgozni. Hogy jól érezzék magu­kat, színvonalas öltözőket és für­dőt alakíttattam ki. Az is fontos, ha valaki valamit elront, az szól­jon. Hiszen mindent ki lehet javí­tani. - Mikor költözött erre a helyre a cég? - 1994-ben, amikor eljöttem a szakmunkásképzőből, másnap bejegyeztettem egy bt-t. Felesé­gem volt a kültag, én pedig a bel­tag. Otthon, egy kis szobát alakí­tottam át műhelynek. Ám egy idő múltán megkerestek idősebb sze­relők, majd régi tanítványok, hogy jöhetnének-e dolgozni? Ismertem őket, tudtam, jó szakemberek és szükségük van a munkára, hát föl­vettem őket. Ezért műhelyt kellett építenem a kertben. De azt is „ki­híztuk", ráadásul zavartuk a csalá­dot és a szomszédokat. Ezért vet­tünk egy házat a Rákóczi utcában, s ott folytattuk a munkát. De fej-^P lődtünk, és megint lépni kellett. Pedig akkor már kicsit jobban ment, ugyanis a kezdetekben mi^k szinte semmit nem vettünk ki a^P vállalkozásból, s később is rendre kevesebb pénzt vittem haza, mint a legfiatalabb kollégám. - Cége ilyen fejlődését képzelte el? - Nem, de így hozta az élet. Egy­részt folyamatosak a megrendelé­seink, munka hiányában még sen­kit nem kellett elküldenem. Elve­im közé tartozik, hogy figyeljek az embereimre, s hogy a fizetésüket mindig megkapják a megállapo­dott napon, minden hónap 3-án. Visszatérve az eredeti kérdésére, a cég ilyen gyarapodása nem volt tervezve. Amikor otthon megépí­tettem a műhelyemet, azt gondol-^fc tam, lesz két társam és kész. De^^ jöttek a megrendelések, amelyek­nek csak a létszám bővítésével tudtam eleget tenni. Azután nem^fe kaptam annyi anyagot, mint amire^^ szükségem volt. Ezért csináltam meg a boltot, mert csak ez lehetett a megoldás. Harmadik hónapja vagyunk itt a Tartsay utcában. - Tegyük hozzá, hogy több mun­katársát azért vette föl, mert kilá­tástalan volt a helyzetük. - Persze, kiváló szakemberek. Nézze, aki nem ismer, mondhatja, hogy balek vagyok. - Inkább emberséges. - Én is így érzem, s nekem ez így jó. Számomra az ember a leg­fontosabb, a megrendelő és a vevő pedig nagy betűvel íródik. - Mettől meddig dolgozik? - Reggel hattól ... hát úgy este hét-nyolcig. - Ön kire kíváncsi? - Szeretném tudni, hogy az ér­dekes pályamódosítás hogy jött be Lőricz Bélának? Ő ugyanis festő volt és most masszőr. V. Horváth Mária Fotó: Nagy Ágnes

Next

/
Oldalképek
Tartalom