Szekszárdi Vasárnap 2002 (12. évfolyam, 1-46. szám)

2002-05-05 / 17. szám

SZEKSZÁRDI 2002. MÁJUS 5. VASÁRNAP •M Egy nevezetes szekszárdi nap XXXVII. •B Ha számot vetünk életünk összes kapcsolatával, s értékeljük azokat, lesz egy pillanat, amikor jelképesen vagy valóságosan fejet hajtunk, s beismerjük, hogy a legszorosabb, leginkább emberi és meghaladhatatlan az anya-gyermek kötődés. Mindennek természetesen érdekes történeti háttere is van megyei alkotóink munkásságában. Baranyai Decsi János 1598-ban kiadott közmondásgyűjteményében túlzás lenne azt állítanunk, hogy a nőkről valami kedvező összkép alakul ki, viszont az a kevés szólás és közmondás, amelyben az anyáról esik szó, kivétel n^wl bensőséges. Az „anyás gyermek" fordulatát már akkor is ismerték, a mély gyökerű tudásra meg azt mondták: „Az anya tejével szokni valamihöz." A bizonyosság kifejezésére" idézték: „Anyám is mondta, hogy úgy vagyon." S persze már akkoriban megvan a mai mondás előképe: „Béna rajkó is kedves az anyjának." A török idő utáni megújuló hitélet központjába, a magyarságot lélekben felemelő Magyarország Védasszonya, vagyis Szűz Mária • került: imái a nép ajkán, képe a szekszárdi Szentháromság-szobron, de rövid ideig az első magyar nyelvű városi címeren is ott van. (Ennek szép ábrázolása a Fusz György és Kiss Ildikó rekonstruálta Garay téri színes kerámia címer att szálló homlokzatán.) A refowHcor költői, köztük Garay, rajongásig szerették a nőt, a Magyar hölgy című versben például így: Anya és fia (Garay Ákos rajza) Perczel Mór édesanyja „Te egy alvó hazának / Lányáúl születtél, / Fölébredő nemzetnek / Anyjává tétetél... / Te néked korcs apákat / Jutott ébreszteni, / Hazádnak tűzhelyéhez / Férjed téríteni, / S szíved lángjába mártván / Vezér szövétneked, Hazád szeretetére / Nevelni gyermeked..." Nem véletlen, hogy Perczel Mór külön fejezetet szentel emlékirataiban a „ritka erényű és nagy érdemű nők" dicséretének: „Lehetetlen ugyan, hogy mind felemlítsem azokat, kik a női hivatásuknak megfelelve, családjukat boldogították hasznos, sőt jeles polgárokat neveltek a hazának", néhányról mégis érdemben szól. Ma is példaadó azonban, ahogy a hetvenes éveit taposó agg tábornok szeretete átsüt körmondatán: „A Tolna megyei jeles hölgyek emlékéből font koszorúnak legdrágább virágja és legfényesebb ékszere gyanánt mutatjuk be és tiszteljük meg legmélyebb fiúi hódolatunkkal, legbuzgóbb hálaimáinkkal: őt, a szent anyát, az én anyámat." A dicső gyermek nem ok nélkül elfogult: anyja, Kajdachy Erzsébet 19 élő gyermeket szült, akik közül 16 megérte a felnőtt kort - ahogy arról dr. Dobos Gyula A Perczelek című nagyszerű könyvében ír. Az egykor szekszárdi lakos megyei tanfelügyelő, Dömötör János költő rohanó életében érzi úgy: „Édesanyám, te vagy most is / Egyetlenegy menedékem! / Jöjj el hozzám néha-néha / Letörölni verejtékem." (Mindez annál tragikusabb, ha tudjuk, Dömötör édesanyja még kicsiny gyermekként hagyta árván fiát...) A megyeszékhelyünkön legátusként megfordult Tolnai Lajos A pávakisaszszony című novellájában oly érzékletesen írja le, miként növeszti föl feladataihoz az anyai szerep vállalása a céltalan dzsentrilányt. A Garay szülőházra elhelyezett emléktábla versének szerzője, Várady Antal Anyám című költeményében a „hajthatatlan férfi", a szerelmet valló „mézajkú ifjú", a 'többet ésszel, mint erővel nyerő' refrénjeiiben azt mondja: „Óh csak itten, édesanyám keblén, / Hadd maradjak hű, szerető gyermek!" Másutt Kovács Endre, a jeles történész és irodalomtörténész vallja meg, hogy ösztönzésében mit jelentett neki az anya, aki kemény munkával és erkölccsel fogott öszsze egy széthulló családot. Nehéz időkben, Illyés Gyula Szekszárd felé című örökbecsű versében egy áldott állapotú „kis anya" „Visz tovább egy népet: / eltakart / csempészáruképp hoz / egy magyart." A legmeghatóbb mégis talán Kopré József Emlék anyámról című költeménye. A nagy költőnek semmiképpen nem mondható Kopré a szekszárdi kórházparkban hallgatja édesanyja búcsúszavait, s oly művé formálja, amely messze túlmutat tehetségén, aligha lehet száraz szemmel végigélni sorait. Egyszerű szavai soha nem feledhető adósságunkra figyelmeztetnek: „Nem írtam Róla verset, amíg volt, / pedig szívemből mindig Ő dalolt. / Porrá vált szív már, hány esztendeje? / Nem beszélhetek többé már Vele..." Ez már azonban az örök fiúi adósság, amit leróni ha nem is tudunk, legalább egy szál virággal, szelíd szóval törlesztünk valamit az életben, anyák napján. Dr. Töttős Gábor ÓDON DERŰ 137. Nagymamák napja Tulajdonképpen kellene ilyen nap is, hiszen az anyák napján köszöntik a nagyikat, de külön is megérdemelnék a megbecsülést. A szomszédos Sárközben ebben valaha nem volt hiány. Kevesen tudják, hogy egyik szólásunk (valakinek a szájába rágni valamit) innét ered. Ne a gyomoremelő tényt, hanem a szeretet és a gondoskodás megnyilvánulását lássuk az eredeti jelentésben. Amikor még nem volt műfog, tán még fogtechnikus sem, a fiatalok az öreg, fogatlan nagymamának előre megrágták a kenyeret, így etették őket. Az amiláz enzimmel földúsult étel sok néni életét hosszabbította meg, s innét a szólás eredetije: szájába rágja, mint pempőt. Az anyajogú társadalom (matriarchátus) jegyeit legtovább viselő Sárközben szülének, öregszülének hívták a nagymamát, a család legidősebb tagját. Amellett, hogy minden vita végére az ő szava tett pontot, kézzelfogható bizonyítéka is volt hatalmának, hiszen ő őrizte a pince kulcsát. Nem lehetett ez másként Babits Mihályéknál sem, ahol a Halálfiai című regény mitikus alakjává növesztett Cenci néni, a nagymama minden és mindenki fölött áll. Zsörtölődő, zsugori asszonynak tartották, s talán nem is ok nélkül. Férje halála után - sőt, már annak élete végén - rendezte a család zilált anyagi viszonyait, megfogott minden krajcárt. Alig költözött ki lánya és veje, valamint unokája, Babits Mihály, azonnal meghirdette a fölszabadult szobákat - albérlőknek. Nem nézték jó szemmel ezt a táblabíró úrék, de Cenci ebből a pénzből szerezte be az amerikai vadalanyokat, s megvédte szőlőjét, vagyonát. Az ő korából jegyezte föl a Tolnamegyei Közlöny 1879. november 5-én a legkedvesebb nagymamatörténetet. „A napokban egy kisfiú tejet vivén egy úri házhoz, megállt, hogy megbámulja a boldogabb kortársakat, azonban egy szilaj gyermek úgy meglökte, hogy a (cserép) fazék kiesett kezéből, eltört, s tej a földre ömlött. Most a kisfiú keservesen sírt, s nem mert hazamenni, hiába volt a szilaj s a többi fiúk vigasztalása, nem tudták megbékíteni mindaddig, míg egy kisleányka hozzá nem ült a földre, s kezeit fogva kérdé: - Hát nincsen neked nagymamád, hogy úgy sírsz? S a kis kárvallott megértvén a nagymama édes, pártfogó jelentőségét, megvigasztalódva hazament." Lanius Excubitor