Szekszárdi Vasárnap 2002 (12. évfolyam, 1-46. szám)

2002-04-14 / 14. szám

SZEKSZÁRDI 2002. ÁPRILIS 14. m JLUU6HKU1 T4SARNAP M Vasárnapi vendég Vendégem a Gemenc presszóban Szili Andrea, aki bejárta a „fél" világot, méghozzá nem is a szárazföldön, ha nem a tengereken. S ha valaki azt hi szi, hogy minden útja egy „kéjutazás volt, az nagyon téved. Andrea nagyon sokat dolgozott ezek alatt az utak alatt, ami meg is hozta az eredményét. Életre szóló élményekkel, tapasztalatokkal, emlékekkel lett gazdagabb, amelyekről még nagymama korában is lesz mit mesélni, s egy két és fél szobás saját lakással. Amiről elmondhatja, saját két kezemmel kerestem meg. - Andrea! Amikor rövid és gyors életrajzi áttekintésre kértelek, azt mondtad, 14 éves korodban nem tudtad, hogyan tovább... - A II. Számú Általános Iskola tornatagozatára jártam, úsztam, at«

izáltam, s fogalmam sem volt homenjek továbbtanulni. Miután a bátyám a vendéglátóipari szakközépiskolába járt, oda jelentkeztem, s szereztem érettségi bizonyítványt, majd azt követően egy tanfolyamon idegenforgalmi ügyintézői oklevelet. - Az első munkahelyed nem mindjárt a tenger volt... - A Balatonon dolgoztam végig egy szezont, előtte viszont már jelentkeztem hivatalosan - egy felhívás útján találtam rá - Svájcba, külföldi vendéglátós gyakorlatra. Ez a gyakorlat Davosban volt, egy szállodában, előtte iskolába jártunk, ahol már szerencsésen indítottam azzal, hogy volt német nyelvvizsgám. Ez a svájci részben elméleti részben szakmai gyakorlat egy évig tartott, viszont amikor hazajöttem, akkor sem volt semmi elképzelésem, hogy hová helyezkedjek el. «

esanyám látott meg egy hirdet, ahol luxus hajóra kerestek felszolgálót. Felhívtam a céget, majd egy rövid bemutatkozó elbeszélgetés következett Budapesten, s egy hét múlva értesítettek, hogy felvettek. - Téged is csodállak a bátorságodért, idegen helyek, ismeretlen emberek, napi kihívások... - Az első utam 5 hónapig tartott, egy luxus üdülőhajón, főleg Svédországba mentünk, 2 hetes turnusokban. Éttermi felszolgálóként dolgoztam, a vendégek nagy része német és osztrák volt. A személyzet annál változatosabb, lengyelek, csehek, oroszok, magyarok. Ugyanennek az irodának a szervezésében újabb 9 hónapot töltöttem hajókon, ezek 1 hetes Karib-szigeti utak voltak, 2500 fő utas, és mondatok. Az egyik japán hölgy annyira megörült, hogy a kérdés elhangzás után rám zúdított egy több perces megrendelést. Csak mosolyogtam - ahogy ők - aztán próbáltam megértetni vele, hogy a kérdéseket tudom, de nem értem mit mond, úgyhogy az étlapról szíveskedjék választani. Ami a legjobban elkápráztatott az az, hogy milyen fantasztikusan tudják a hagyományokat, az ősi kultúrát megtartani és betartani a hihetetlen technikacsodák mellett. A másik, hogyha itthon láttam japán embereket, úgy éreztem mind egyformák, aztán ott rájöttem, ez csak az első pillanatra tűnik így. Annyira különböznek, mint mi, európaiak. Valószínű ők is így vannak velünk. Nagyon érdekes látvány, amint az óriási felhőkarcolók között kimonós hölgyek sétálnak, ahogy a nők pár lépéssel a férfiak mögött mennek. Aztán a találkozásoknál az üdvözlések. A végére már egészen jól belejöttem a főhajtásba, s megtanultam minél gazdagabb, előkelőbb a vendég annál többször és annál mélyebbre illik hajolni. Amit még megfigyeltem, hogy a sok mosoly és udvariaskodás mellett, nagyon nehezen mutatják ki az érzelmeiket. Bármennyi alkoholt ittak, mert azt szerették, a legritkább esetben látszott ez rajtuk, nagyon vigyáztak a külsőségekre. - Egyébként mit szóltak a közel 180 centidhez? - S ráadásul akkor teljesen szőke voltam, úgyhogy állandóan fényképeztek. Számukra nagyon feltűnő nő voltam, mindenki akart velem, vagy rólam egy képet. Azért ez jólesett. Ami még nagyon szimpatikussá tette őket, az a fegyelmezettségük, valamint hogy milyen kíváncsiak. Amelyik országba utaznak, abból előtte nagyon felkészülnek, Magyarországról sokkal többet tudtak, mint akár az európai, akár az amerikai hajóút utasai. Nagyon becsülik más országok értékeit, minden amit látnak, az a fényképezőgépük lencséje elé kerül. Azt hiszem azt itthon is tapasztaltuk már, hogy Japán turista fényképezőgép nélkül elképzelhetetlen. - A hajóutakon, az emberekkel váló találkozáson kívül mi volt az az élmény, ami nagy hatással volt rád? - Hirosima és Nagaszaki. Az atombomba múzeum egy életre szóló megrázó élmény volt. A másik, az ünnepek, a karácsonyt a hajón együtt töltöttük a személyzettel, nagyon vigyáztak arra, hogy mi is jól érezzük magunkat, s a sokféle nemzetiségű dolgozók mind hitük, szokásaik szerint ünnepelhessenek. A japánok szilveszterkor éjfélig mulattak, ettek, ittak, s azt vettük észre, hogy éjjel 1 órakor már csak a személyzet volt. Aztán megértettük az elvonulásuk okát. Hajnalban, mind ott álltak a hajókorlátnál és áhítattal figyelték az új esztendő első napfelkeltéjét. Nagyon megható látvány volt. - Még háromszor voltál ezek után... - Egyszer 1999 novemberében egy amerikai és angol utasokat üdültető világkörüli hajóútra, aztán 2000-ben egy hónapra, majd 2001ben két hónapra. Igazság szerint rájöttem, hogy amit 20 évesen megtettem, kibírtam, azt már 25 évesen nem kívánom. Miután az első Japán utam után itthon vettem egy 60 m

2-es lakást, szerettem volna az életemben állandóságot. - Megtaláltad? - Nagy boldogság az önálló lakás, valamint, hogy sikerült egy olyan munkahelyet találnom, ahol hasznosíthatom a német, s a „világjárásom" közben megszerzett angol nyelvtudásomat is. Amit megtapasztaltam az egy életre szóló élmény, valamint azt hiszem az elkövetkezendő időkben hasznos tapasztalat is. A nyelvismeret, az alkalmazkodás, az emberekkel való kapcsolatteremtés, az önállóság. A következő vágyam egy kocsi, ugyanis jogosítványom már régóta van, sajnos a hajóutakon ebből nem sikerült gyakorlatot szereznem. AZepter Tolna Megyei Képviselete az alábbi napokon és időpontokban várja személyre szabott tanáccsal a Bioptron-lámpa tulajdonosokat, a klubtagokat, valamint minden kedves érdeklődőt Szekszárdon, a Szakszervezeti Székház IV. emeletének 107-es helyiségében (Augusz I. u. 11-13.) Kedden 18-20 óra, vasárnap 16-18 óra: Bemutató • Április 18-án 17-19 óra: Bioptron klub 970 fő személyzettel, a hajón 72 nemzetiségű ember volt, a világ minden tájáról. Ez alatt a 9 hónap alatt három hajón dolgoztam, a helyzet mindegyiken hasonló volt. - Mi volt az, amivel a legnehezebben tudtál megbarátkozni, ami nagyon nehéz volt... - Aki ilyen munkát vállal, illetve újra vállal, az tudja mi az. A monotónia a legnehezebben elviselhető. Naponta 10-12-14 órákat dolgoztam. Szűk kabinban lakni a hajófenéken, pár négyzetméter volt az „otthonunk", s ez hónapokon keresztül. Ezt az utat követően egyébként fél évet voltam itthon, kipihentem magam, majd egy Japán cégnél jelentkeztem, ahol kétszer öt hónapra kaptam szerződést. - Sokban különbözött az előző ataktól? - Teljesen más volt. Az előző utakon elsősorban európai emberekkel találkoztam, itt egy egészen más kultúrával, ami valljuk be, tőlünk nagyon idegen. Az első öt hónap alatt egész Japánt utaztuk körül, a másik egy három hónapos világkörüli út volt, a hátralévő időt Hawaii utakon dolgoztam le. Az utasok gazdag Japán üzletemberek voltak, kevesen tudtak bármilyen világnyelven - legtöbbjük annyira gazdag, hogy megengedhette magának, hogy tolmácsot alkalmazzon így aztán szabadidőnkben japán nyelvtanfolyamra jártunk. A legfontosabb szavakat meg kellett tanulni, hogy kommunikálni tudjunk velük. Volt egy nagyon aranyos történet, mindent megtanultam, amit a felszolgálóknak tudni kell, köszönni, mit kíván rendelni, és egyéb udvariassági