Szekszárdi Vasárnap 2002 (12. évfolyam, 1-46. szám)

2002-03-24 / 11. szám

SZEKSZÁRDI 2002. MÁRCIUS 24. VASÁRNAP M Egy nevezetes szekszárdi nap XXXII. Régi igazság, hogy egy-egy jeles személy megítélésében mások a szempontok, ha országos összevetésben, vagy ha helyi értékben mérünk. Van, aki csak nekünk kedves és fontos, de akad olyan is, akit saját tudománya egykori és mai képviselői is nagyra tartanak. Az alábbiakban mindkét esetre idézünk egy-egy példát. Szekszárdon a XIX. század derekáig két vallási felekezet ápolta a lelkeket: a katolikusok és a kálvinisták szinte zárt közösségben éltek a mezővároson belül. Mivel megyeszékhelyi rangja dacára soha nem lett igazi kereskedelmi központ, a zsidóság csak viszonylag későn és szerény számban költözött ide. Az 1850-es évektől ^«mban már önálló hitközséggé fejlődtek, s az ^Kori Német (ma: Bezerédj) utcában épült ma is álló imaházuk. Ahhoz ennek ellenére még nem voltak elég tehetősek, hogy rabbit fogadjanak, pontosabban lelki szolgálatot ugyan sokan végeztek közöttük, de képzett, végzett rabbijuk nem akadt egészen 1892-ig. Ekkor hosszas előkészítés után dr. Ungár Simont szemelték ki e megtisztelő posztra. Jellemző a szekszárdiakra, hogy amikor 1892. február 19-én jelöltjüket rabbivá avatták, a hitközség az elnök vezetésével díszes küldöttséggel képviseltette magát, néhány hét múlva pedig megerősítették az elsöprő többségű rabbiválasztást is. Csupán következtethetünk arra, mi minden szólhatott Ungár mellett érvként. Tudjuk, hogy az 1856-ban megalakult hitközséget már igen korán megrótták azért, mert iskolájában túlsúlyba került a magyar nyelvű oktatás, de ők inkább vállalták a feddést, elképzelé- • seikből azonban nem engedtek. Dr. Ungár Si^^nról viszont tudjuk, hogy 1890-ben sikerrel vedte meg bölcsészdoktori értekezését, s mint energikus fiatalemberre számíthattak rá a helyi teendők megszervezésében. A zsinagóga előtt (Heyer Artúr egykorú rajza) Főleg Leopold Károly hitközségi elnök látta benne a tettek jövendő emberét, s nem is csalatkozott. Az 1892. március 22-én beiktatott első szekszárdi rabbi már hatodfél esztendő múlva, 1897 szeptemberében együtt örülhetett híveivel a ma Művészetek Házaként ismert új imaház felavatásának. Neki személy szerint is szólt az a tisztelet, amellyel a más felekezetű helybeliek, köztük Borzsák református tiszteletes is osztoztak hívei boldogságában. Emellett nem akadt olyan nemzeti vagy helyi ügy, amelyért ne mozgósította volna a reá bízottakat az 1902-ig itt tevékenykedő Ungár, aki ekkor elfogadta az eszékiek fölkérését, s főrabbijuk lett. Ugyanebben az évben már az utolsó gimnáziumi osztályt kezdte Szekszárdon Holub József, aki 1885. április 4-én született Alsókubinban, de kora gyermekkorától megyeszékhelyünkön élt, mert atyja az itteni polgári fiúiskola igazgatójaként dolgozott. Holub - mint annyian a később híressé váltak közül - a Majer-Arlow-féle magániskolában végezte elemi tanulmányait, s a kötelező tárgyakon kívül németül és franciául is tanult. Ehhez a polgári iskolában választott tárgyként még hozzájött a latin, ami könnyűszerrel tette lehetővé a gimnáziumba való átiratkozást 1896-ban, az intézmény indulásakor. Az első érettségizett osztály tagjaként végzett 1903-ban, majd az egyetem történelem-latin szakos hallgatója lett. Szellemi szülővárosával ekkor is eleven kapcsolatot tartott fenn: a Közérdekben számos cikke látott napvilágot, főleg a szőlőművelés múltjáról írottak érdekesek az utókornak. ígéretes pályája a Magyar Nemzeti Múzeumban kezdődött 1909-ben, itt a levéltár és a kézirattár munkatársa. Tolna megye csak bánhatja, hogy nem az itteni vezetés, hanem Zala megye bízta meg történetének megírásával. Ha ebből a műből végül is csak egy kötet jelent meg, egy másik nyomdakészen kéziratban maradt, de alaposságát bizonyítja, hogy mintegy százezer oklevelet nézett át Holub a mű megírásához: sokat először ő olvasott el a keletkezés óta... Pályája során főleg családtörténettel, a középkor művelődés- és társadalomtörténetével foglalkozott, s egyetemi tanárként a jogot is elvégezve valóságos univerzális professzor lett Budapesten, majd Pécsett, ahol az egyetem dékánja is volt. Érdemei elismeréséül az Akadémia levelező, majd rendes tagjának választotta. Tízéves nyugalom után Pécsett hunyt el 1962. március 28-án. Egy emberöltő múlva Szekszárd utcát nevezett el róla, akit számos megyei vonatkozású helytörténeti munka szerzőjeként és szerkesztőjeként is tisztelhetne - ha ismerné... Dr. Töttős Gábor ODON DERU 132. Ha teli a pohár... ...azt lehet valóságosan és képletesen is érteni, természetes tehát, ha mindegyikre hozunk példát. A Tolnavármegye 1902. március 23-án Királyi rendelet a teli pohár borról címmel emlékezett. „Másnak egészségére rendesen teli pohárból iszunk, ez nemcsak magyar, hanem a világ összes népei által elfogadott szokás. Ennek a szokásnak forrása egy rendelet, melyet II. Waldemár dán király az 1232. évben adott ki, mert illetlennek találta, hogy valaki másnak egészségére félig telt pohárból igyék s ezért ünnepélyes királyi rendelttel adta hű alattvalóinak szigorú parancsba, hogy a maradék bort először meg kell inni és azután friss borral színültig töltött pohárral kell koccintani, mert így követeli az illendőség és a tisztesség." Annyi bizonyos, hogyha nálunk akart volna eredményt elérni egy király, éppen az ellenkezőjét kellett volna rendelnie, vagy elmélkednie a félig telt pohárról, ahogy azt a minapában tette volt egy bölcs férfiú... Valaha azt tartották, hogy az az igazi rossz bor, amit már a vasutas meg a postás sem inna meg. Ettől azért még az utóbbiaknak is betelt néha a poharuk - képletesen. A Tolnamegyei Közlöny valószínűleg a szekszárdi postamestertől kaphatta azt a valamit, amit Egy értelmes levél címmel nyomtatott ki 1878. január 13-án. „Kívül: ezt a levelet adjak azén szeretetömnek. Azért nem írtam rá a nevit hogy ne tudják hogy ki az én szeretöm Eöcsényben. Belől: 878. Január 4 én Kedves szeretöm - - én rám né várj mert tégedet nem veszlek el mert tégedet gugás menyaszonak neveznek és ugy csúfolnak csokolak és tiszteletel gugás vö legény." Három év múlva a Szekszárd Vidéke 1881. március 10-én mutatta be a pohár megteltének pillanatát. „Ebédnél. Káposzta csuszpaiz van az asztalon. Az asszony kedvence (nem a férj), egy kanári madár átrepül a tál felett s emésztő képességének világos bizonyítékát éppen akkor ejti férjuram kanalába, midőn ez a tálat maga elé húzva merni készül. Férj: - Ez már mégis sok ettől a te kedvencedtől. Asszony: - No, de nagy dolog, hát mit tehet arról szegényke, hogy te éppen most húztad magad elé a tálat. Férj: Úgy! Bezzeg csak lettem volna én a kanári, te meg én, tudom, nem így beszélnél." Lanius Excubitor , 1