Szekszárdi Vasárnap 2002 (12. évfolyam, 1-46. szám)

2002-02-24 / 7. szám

SZEKSZÁRDI 2002. FEBRUÁR 10. M m jtlna^hkul VASARNAP l/asárnapi vendég Vendégem a Gemenc presszóban Sallai Tamás, a SATO Vadászatszerve­ző és Elszámoló Iroda első számú ve­zetője, vadász, s annak a Sallai Ist­vánnak a fia, akivel a múlt heti Kávé­házi randevúban beszélgettem. Sallai Tamás beleszületett a vadászatba, egy tradíciót követve, fiatal kora elle­nére olyan tapasztalatokról és élmé­nyekről mesél, amelyre igazán büszke lehet, ám ezt meghagyja édesapjának - aki méltán lehet büszke fiára -, s a beszélgetés során az Is érezhető, hogy ez az érzés kölcsönös. Azoknak a kedves olvasóknak, akik az elmúlt hét­végén nem olvasták a Kávéházi ran­devút, magyarázatképpen elmondom, hogy az apával és fiával készült inter­jú több volt mint egyszerű Kávéházi randevú, élmény volt az újságíró szá­• ra is, tanulságokkal, többek között ól, hogy a nevelés legsarkalato­sabb pontjai, a példamutatás és az el­ismerés. - Tamás! Édesapjánál leírtam, hogy ön beleszületett a vadászatba, s világrajövetelekor úgy „látta" meg őt, hogy vadászruhában volt. Meg­határozta életét ez a családi tradí­ció, amely több generációra vezet­hető vissza! - Ahol apuval befejeződött a be­szélgetés ott kezdeném. Arról az első közös vadászatunkról megvan a fénykép, de addig, amíg igazi va­dász lett belőlem, hosszú utat jár­tam be. - Rövidítsük le ezt az utat, hogy aztán a nagyobb utakhoz több he­lyünk legyen... - Kereskedelmi szakközépiskolá­ban érettségiztem 1989-ben. Szál­lodai, valamint idegenforgalmi ^Bfc'intézői szakon. Első munkahe­tem az Alisca Hotel és Szálló volt, aztán még több helyen dolgoztam. Számomra 1992-ben érkezett el az igazi kihívás, amikor úgy éreztem ez az, amire vágytam, amit életcé­lul lehet kitűzni. Ez pedig nem volt más, mint egy családi vállalkozás, amely kötődik a vadászathoz, hi­szen vadászatszervező családi iro­dát nyitottunk szüleimmel. - Kinek, milyen szerepe van eb­ben a vállalkozásban, ha úgy tet­szik ki, mit vitt bele? - Édesapám a harminc év tapasz­talatát és gyakorlatát, valamint azt a kapcsolatrendszert, amivel neki lehetett vágni, jómagam megsze­reztem minden jogosítványt, amit az állam előírt, s édesanyám nyújt­ja a biztos hátteret. - Milyen jogosítványokat kellett beszereznie? - A már fent említett végzettsé­gem mellett, valutaváltó és banki ügyintézői oklevelet szereztem, né­met nyelvből felsőfokú nyelvvizs­gát tettem - amit sok esetben ka­matoztatok fordítói, bírósági, ügyészségi, rendőrségi felkérésre ­s 1996-ban diplomáztam az Ide­genforgalmi Főiskolán. - Tamás! Arról kérdezem, amit édesapjával készült interjú során csak megemlítettünk, tudniillik, hogy az Önök, s főleg az Ön életé­ben milyen fontos szerepet játszik Afrika. Mikor kezdődött ez, s ho­gyan? - Minden vadász álma úgy gon­dolom az az ország, ahol mást je­lent a vadászat, mint nálunk. Ezek közül a legvonzóbb Afrika. Amikor 1995-ben, ez után a téma után ér­deklődni kezdtem, senki sem tu­dott különösebb felvilágosítást ad­ni. Aztán egy véletlen folytán kap­tunk egy meghívást telefonon, s mindhárman kiutaztunk. Két hétig voltunk kint, megismerkedtünk több farmerrel, akikkel a hazajöve­tel után is tartottuk a kapcsolatot. Majd 1996 tavaszán két hónapra el­mentem, hogy tanuljak, hogy mi­nél több vadászati lehetőséggel megismerkedjem. Ez a hely Namí­bia volt, ahol az őslakosokkal, a búrokkal, valamint a farmerekkel nagyon jól összejöttünk. Szinte a hegyekben töltöttem el, 3000 km magasban ezt az időt, gyalog, lóhá­ton vadásztunk, s a táj természeti szépségeinek elmesélésére nem lenné elég az újság. - Milyen állatokra lehetett ott va­dászni? S kivel járt, ugye nem egye­dül? - Elsősorban antilopfélékre, vala­mint a ragadozók közül a leopárd­ra és gepárdra. Volt egy platós autó, és egy Owambu nevű néger, aki vé­gig mellettem volt, s nagyon össze­barátkoztunk. - Azóta minden évben megismét­li ezt az utazást... - Rövidebb-hosszabb ideig. A legrövidebb idő két hét, a leghosz­szabb eddig három hónap volt. Sőt abban az esztendőben kétszer há­rom hónapig voltam kint. - Az nem volt nagyon hosszú? Mi volt a legnehezebb, amivel meg kel­lett birkóznia? - Amit nem lehet megszokni, az a honvágy. Annak ellenére, hogy nagyon jól éreztem magam, s min­dig visszakívánkozom. Egy farmon laktam, 100 km-en belül nincs em­ber, ha van ott is csak egy farm, ahol egy család él. Azért nagy vará­zsa van, mert azon túl, hogy sokat dogoztam a farmon, birkákat oltot­tam, tehénellést is levezettem, ren­geteget utaztam. Egyszer elmentem az Atlanti­óceánhoz, ahol részt vettem egy cápahorgászaton, valamint sóbá­nyában is voltam. A farmerek egyébként rendkívül kedves emberek, ha valakivel ba­rátságot kötnek, az egy életre szól. Többször előfordult, hogy elmen­tek bevásárolni a legközelebbi vá­rosba - több száz km-re - s az egész farmot rám bízták. Ami számomra még érdekes volt, ugyanakkor nem lehetett alóla kibújni - a barátság kedvéért nem is illett volna - az a vallási szokása­ik. Ezeket szigorúan betartották, és a vendéggel is betartatták, ami csak kezdetben volt furcsa, ma már teljesen természetes számomra. Ez a vendéglátás egyébként mindkettőnknek jól jött, én segítet­tem a farmernek minden munkájá­ban, miközben megismerkedhet­tem egy új világgal. - Mi az, amivel gazdagabb lett, mint vadász? - Megszerezhettem kint, Namí­biában a hivatásos vadász címet, ami annyit jelent, hogy vadászha­tok, és vadásztathatok. Ez egy na­gyon jó érzés, hiszen azóta már, sok embert sikerült megismertet­nem az afrikai vadászat szépségei­vel. Afrika olyan, hogy amíg nem volt ott az ember, arról álmodik,' milyen lesz látni, átélni. Aztán ha hazajön, akkor már arról álmodik, hogy mikor láthatja újra. Az élmé­nyek egyébként itthon teljesednek ki, amikor elővesszük a fényképe­ket, amikor mesélünk, beszélünk róla, amikor leülepednek az átélt dolgok, s megmaradnak az igazán maradandók. Sokszor mondom barátaimnak ismerőseimnek, hogy az ember, ha sokfelé jár a világban, akkor egy­egy út után azt érzi, ezt „letud­tam". Afrikába vissza kell térni! Természetesen, aki azt a 60 évvel ezelőtti, filmekben látott romanti­kát keresi az csalódik, viszont aki felkészülten megy ki, az tudja, hogy mi vár rá, bár még így is ren­geteg a meglepetés. - Mi lesz az ott elejtett állatokkal? - Bevisszük a legközelebbi vá­rosba és eladjuk. A trófea termé­szetesen a vadászé, amit haza lehet hozni, ami díszítheti az itthoni gyűjteményt. Azért azt nem sza­bad elfelejteni, hogy ezeket az uta­kat nem egyedül teszem meg, édesapám is mindig velem tart. - Mit jelent az életében ez a „ta­lálkozás" Afrikával? - Váratlanul jött az életembe, de nagyon boldog vagyok, hogy éven­te kétszer eljuthatok olyan helyek­re, amelyekről mások csak álmod­nak. Ezt persze csak úgy tudom megtenni, hogy a szüleim ilyenkor helyettem is vállalják a munkát, amit az itthoni vadászatszervezés megkíván. Szerencsére megvan már az .az ismeretségem, s az a hozzám való bizalom ott, hogy vár­nak és szeretettel fogadnak. Meg­dolgoztam érte, de megérte. Amikor puskával a kezemben, a hegyekben sétálok, és gyönyörkö­döm a naplementében, akkor a ha­tártalan szabadság az, amit érzek. S szeretném ezt az érzést másokkal is megosztani. A Zepter Tolna Megyei Képviselete szeretettel hívja és várja március 7-én minden Bioptron Klub tagját, s minden kedves érdeklődőt, egy nőnapi ünnepségre. A klubdélutánon, meglepetésekkel, jó hangulattal, és sok-sok jó tanáccsal várnak minden Iámpatulajdonost vagy Bioptron-lámpa iránt érdeklődőt. A HELYSZÍN: Szekszárd. Szakszervezeti Székház. HZ emelet. 107-es helyiség. (Augusz I. utca 11-13.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom