Szekszárdi Vasárnap 2001 (11. évfolyam, 4-43. szám)

2001-03-11 / 8. szám

SZEKSZÁRDI 2001. MÁRCIUS 11. VASAJRNAP M Vendégem a Gemenc presszóban Szepesi László újságíró, a Magyar Rádió Tolna megyei tudósítója. Randevúnk apropója pedig, mint minden tavasszal, ugyanebben az időpontban, a küszöbön álló Szabad Magyar Sajtó Napja. Szepesi Lászlót, a MÚOSZ által szervezett egyik újságíró tanfolyamon, mint előadót ismertem meg, ezért, valamint több évtizedes kiváló újságírói tevékenységéért, mindenképpen „kijár" neki a tanár úr megszólítás. - Tanár úr! Azok közé az újságírók közé tartozol, akik nem szívesen beszélnek magukról, inkább kérdeznek, hisz ez a dolgunk. Mondtad nekem is, amikor randevúra hívtalak. De az udvariasság, a tisztesség úgy kívánja, hogy egy évben egyszer, amikor éppen a Szabad Sajtót ünnepeljünk, egy olyan újságíró szólaljon meg, akinek Ordas Iván idézte fel először Deák Ferenc szavait: „A sajtótörvénynek egyetlen mondatból kellene állni, hogy hazudni j^fe nem szabad." Itt először a TolnK/Iegyei Népújságnál dolgoztál. Az út ami Szekszárdra vezetett hol kezdődött? - Ha a legelején kezdem, Erdélyben fogantam és Zalaegerszegen születtem. Egy cigányasszony édesanyámnak még leány korában megjósolta, hogy két gyermeke lesz, s közülük az egyik újságíró. S tényleg ketten vagyunk testvérek, a húgom orvos, én pedig, ha némi vargabetűt megtéve is, de a végén újságíró lettem. - Milyen kerülőket tettél? - Keszthelyen jártam az általános és középiskolát. Ott édesapám fizikatanár volt, s bár, ha magyarból dolgozatot írtunk, a szomszédomét is én csináltam meg, érettségi után mégis villamosmérnöki karra jelentkeztem. Az írás az egyetemi évek alatt is végigkísért, aztán dolgoztam egy évig az iparban, de előbb amatőrként a Zalai Hírlapba ihattam, s 1969 őszén már VeszpWPben, a megyei lapnál, a Naplónál voltam. Itt, miután kiderült a műszaki végzettségem, nyakamba sózták az akkor elindult elektronikus fényújságot, amitől hamarosan igencsak igyekeztem megszabadulni, hiszen betűvető és fotós akartam elsősorban lenni. Az ottani „iskola" viszont nagyon hasznos volt, hiszen olyanok csapatában dolgozhattam, mint Sztankay Jóska, Eötvös Pali, Koncz Pista, Karczagi Laci, akik onnan az országos élvonalba kerültek. - Hogy jöttél Szekszárdra, s itt milyen „gárdában" dolgoztál? - Mikor Veszprémben nagyon untam már a mellékvágányt, Sztankay Jóska mondta, keressem meg Szekszárdon testvérként szeretett barátját, Ordas Ivánt. Egy szürke februári napon, hetvenkettőben, eljöttem, s egy hétre rá, március elsején már a Népújságot írtam. Petrits Feri volt akkor a főszerkesztő, csodálatos ember. Ami a csapatot illeti, harmincévesen, krisztusi kor, együtt dolgozhattam Csányi Laci bácsival, aki maga volt a két lábon járó irodalomtörténet, Ordas Ivánnal, aki nem kis mestere, művésze volt a tollnak, a szónak, Kisvirággal, Virág F. ÉváFérfiakról nemcsak férfiaknak SAS ERZSÉBET OLDALA val, aki később a Magyar Hírlap legjobbjainak egyike lett, Győri Varga Gyurival - érdekes, valamennyien Veszprémből jöttek, illetve Csányi Laci bácsi Keszthelyről. Egyik rovatvezetőm Pálkovács Jenő volt, aki úgy ismerte a megyét, mint a tenyerét - sajnos, ők mindannyian már az égi újságot írják. S rovatvezetőm volt László Ibolya, akit most sajtónapon is szívből köszöntök. Végre nekidurálta magá s könyvbe gyűjtötte sok szép gondolatát. Isten tartsa őt sokáig közöttünk. - Tudom, életedben a kerek számoknak nagy szerepük volt. Negyvenedik születésnapod is tartogatott számodra egy változást... - Tíz évig voltam a Népújságnál, aztán váltottam. Borsos Jóska volt a Magyar Rádió pécsi stúdiójának vezetője, s most is hálás vagyok neki, hogy hosszas agitálás után, sikerült elcsalnia. - Írni és beszélni két külön dolog. Milyen nehézségekkel kellett megküzdened ebben az új szerepben? - Először a mikrofonengedélyt kellett kiérdemelnem. Fischer Sanyi bácsihoz jártunk tanulni beszélni, szépen és értelmesen. Aztán kiderült, a rádiósnak jobban fel kell készülni, mint a betűvetőnek, mert itt nem lehet a mondatokat újrafogalmazni, s fegyelmezettnek kell lenni. Ha pedig a stúdióasztalon kigyullad a lámpa, bármi is történik, beszélni kell! - Mesélj arról, milyennek láttad évtizedekkel ezelőtt az újságírást, az újságírókat, s milyennek látod ma... - Bár még egészen ifjú koromban megfogadtam, azt soha ki nem ejtem, hogy bezzeg az én időmben, mert minden kornak megvan a maga értéke, ami más, mint az előzőé volt, de azt nem tudom szó nélkül hagyni, hogy az újságírás annyira más lett, hogy néha nosztalgia fog el. Akkor pontosabbak voltak a cikkek. Egy írást a szerző után még legalább öt ember elolvasott, mire a nyomdagépig jutott. Ma a komputerből megy egyből a gépezetbe, pedig tévedni emberi dolog. Talán a pontosság, hitelesség volt az oka, amiért az újságírásnak és az újságírónak is több volt becsülete. Bohém ember volt a legtöbb, mégis tisztelték őket. Hivatalosan nem volt cenzúra, a gyakorlatban ezt valami öncenzúra helyettesítette, tudtuk, mit nem lehet megírni, s azt igyekeztünk a sorok közé rejteni, ma viszont a politika megosztja az újságírás, de még ennél nagyobb gond a gazdasági kényszer. Millió újság van, s szinte mind a reklámból él. A hirdető kegyeit kell a betűvetőnek is keresni, mert különben kiütik kezéből a tollat. Emellett változott, egyszerre lett harsányabb és szürkébb a műfaj. Ma már alig van jegyzet, publicisztika, glossza, karcolat, tárca, a novelláról nem is beszélve. Ma a szenzáció a fontos. A balhé kell a népnek, mondta egyik szerkesztő. Ez hozza az olvasót, aki pedig a reklámozókat. A klasszikus újságírás pedig aminek a hiteles pontos tájékoztatás a feladata sérül. A rádióról: ott, főleg a gomba módra szaporodó kereskedelmi rádiókban divat lett a hadarás, az affektálás, beszédhibások tömkelege vette birtokába a mikrofont. Valamikor azt mondták, a rádió feladata, hogy tanítsa az embereket a szép magyar beszédre. Ma ezt várni tőle, teljesen reménytelen. - A szakmán belül mindenki tudja rólad, hogy te egy egyszemélyes szerkesztőség vagy. Fantasztikus az archívumod, mindenhol ott vagy, s mindezt mégis olyan láthatatlanul. Mit tartasz a legfontosabbnak a munkamódszereid közül? - Nekem, mint egyetlen közszolgálati rádiósnak a megyében, nagyon kell vigyáznom, hogy megtaláljam az egyensúlyt. Az információt jobbról és balról is be kell szereznem, figyelni kell az egyensúlyra, a pártatlanságra. Erre jó módszert adott még a rendszerváltás hajnalán Hárs István, a Magyar Rádió akkori elnöke, mikor kiadta: a választási nagygyűlésekre magnóval menjünk, vegyük fel a beszédet, s a legfontosabb mondatokat szenvtelen hangon, véletlen sem lelkesedve vagy gúnyolódva, tárgyilagosan, szó szerint idézzük a tudósításokban. Vallom azt is, hogy ebben a hivatásban alapvető korrektséghez tartozik, hogy a közt szolgáljuk. így tilos a magánügyből közügyet fabrikálni. - Fiatal kollégák mindig fordulhatnak hozzád tanácsért, ötletért... - Örülök ha megteszik. Főleg, ha meg is fogadják a tanácsomat, de ugyanúgy, ha figyelmeztetnek, ha tévedek. S annak legfőképpen ha nem sikerül elvennem kedvüket, kritikáimmal. - Ha már a fiatalságnál tartunk, a gyermeknevelésben is hasonló elveid vannak? - Két felnőtt gyerekem van, közöttük is két év a korkülönbség, mint húgom és közöttem. Lányom jogász, fiam közgazdász, szociológus, de mindketten tanulnak most is. Már nem tőlem. De mikor még tehettem, igyekeztem beléjük oltani, hogyan éljenek. Nem halat, hanem hálót akartam adni. Nincs okom panaszra, talpraesettek, okosak. - „Megszűnt" korábbi szerkesztőséged, hiszen közel két évtizedig a régi Vármegyeháza egyik irodájának ajtajára volt kiírva, Magyar Rádió... - Pár hónapja hazaköltöztem, otthon, az egyik szobában van a stúdióm. Ma már nem kellenek a mázsás, robusztus stúdiómagnók, a jókora keverőpult. A számítógép pótolja, sőt, többet is tud. A különféle kábelek, vonalak segítségével pedig pillanatok alatt ott a hangom, méghozzá a korábbinál sokkal jobb minőségben akár Pesten, akár Pécsett, vagy az ország más rádióstúdiójában. A magányosság ugyan megfoszt a műhelymunka szépségeitől, örömeitől, viszont megóv a negatív dolgoktól, mint például az intrika, hogy ne soroljam tovább. így kicsit remeteéletet élek, de nem vagyok egyedül. Össze-összefutunk az itteni kollégákkal. Akikkel pedig a munka is összeköt, hetente, havonta találkozom személyesen, a vonalakon pedig naponta többször is. Gondolom, hiszem, nagyon jó viszonyban vagyunk. - Többek között ennek köszönhető, hogy Szepesi László, két évvel ezelőtt a pécsi stúdióban az év újságírója lett, méghozzá munkatársai egyhangú szavazatai alapján. Ő volt az az újságíró, aki elsőként kapta meg az Urán-tollat, a paksi atomerőmű médiadíját. Kapott már kitüntetést rendőröktől, tűzoltóktól, s mindegyik indokolásánál az objektív újságírót díjazták. Mégsem ezekre a díjakra büszke elsősorban, hanem arra a sok levélre, amit olvasóitól, hallgatóitól kapott. Azt mondja azok adnak erőt a munkához. Egyébként azt a fantasztikus mennyiségű munkát amit végzett és jelenleg is végez, régebben, négy évtizeden át vitorlázással, az utóbbi években síeléssel igyekszik kipihenni. Legújabb szerelme pedig az Adria. A toll és a mikrofon után, meg persze mellett is, a számítógép tölti ki mindennapjainak nagyobbik részét.