Szekszárdi Vasárnap 2001 (11. évfolyam, 4-43. szám)

2001-03-11 / 8. szám

SZEKSZÁRDI M- 2001. MÁRCIUS 4. IN MEMÓRIÁM Riporttöredék egy életről A szív nem ott van, ahol van, hanem ott, ahol a szeretet. Szent Bernát Nem felejthetem a 86 éves újvárosi aszszonyt, akire nem tudtam az első percekben csak világgá kergető rettenettel nézni. Se élt, se halt, amikor eszméletlenül koszos condráiból kihámozva lefektették az enyémmel szomszédos ágyra és tisztába tették. Soha nem gondoltam eddig még arra, hogy tőlem érintő távolságra adhatja vissza teremtőnknek az életét valaki, aki számomra úgy idegen, hogy valójában nem az, lévén a sorsunk egy: amikor eljön a mi időnk, többé nem nekünk kel föl a nap. Finita. Rohantam is ki a kórteremből az erkély szabadtéri dohányzójába és ha mit nem nézek, egyszerre két cigarettára gyújtok rá. A bentiek lelki állapota se volt jobb az enyémnél, de trombózissal és lábujj-amputációra készítvén ők nem rohangálhattak. De tanúi voltak annak a sürgés-forgásnak, aminek később mindahányan a részesei lettünk, ki, hogyan tudott úgy segítve az orvosoknak és ápolóknak. Reggelre pedig már földerülnivaló is került mikor Juliska néni - egyedül nekem csak Juliskám - megvallotta, hogy miért mászkerált, kotorászott nyögdicsélve éjjel az ágya alatt. Mert ugye, mi hiányozzék nyomban egy nőnek eszméletvesztésből magához térve, ha nem a fogsora? - Csak semmi pánik! - így a nővérkék mosdatás, ágyneműcsere közben finom kis mosollyal. - Juliska néni ha bekerül hozzánk mindig elkeveri a protézisét és nem nyugszik, amíg ki nem deríti, hogy nem gálád lopás történt. Mikor behozták, napok óta se evett, se ivott már, anyagcsere semmi, leállni készült az elnyűtt gépezet. Hallhattuk mégis a hallatlant, amikor rákötötték az életbe visszatápláló köldökzsinórra és ment, ment az infúzió, egyik a másik után. Küzdelem érte, cserében - ellentámadásként - az ő küzdelme, hogy hagyják békén. Akárha a szomszédasszonyával veszekedne, olyan pulykaméreggel, csak éppen karmolászó frizurarendező tettlegesség nélkül. - Most már tudom, honnan ismerem én magát szívem Juliskája! Maga árulta a piacon azokat a mindjárt eldobható virágokat méregdrágán - mondottam volt a második reggelen, mire ő felpattant fektéből villámló szemmel. - Van magának esze? Nekem voltak mindig a legszebb virágaim, de maga is olyan lehet ám, hogy ingyen akarja a szépet. Ettől kezdve, mi csak veszekedtünk a többiek kuncogtató gyönyörűségére. Juliskámra életelixlrként hatott, hogy van fölvágott nyelvű partnere a piacos hangvételű pengeváltásokra. Ő bírta jobban, nekem cigarettaszünetekre volt szükségem, olyan méregbe tudott gurítani azzal, hogy ami a kezelését illeti, semmi se volt neki páros, mindig annak az ellenkezőjét csinálta volna, mint amit a gyógyulásáért elkövettek az orvosok, ápolók. Meg mi - kórusban biztatva, hogy egyék, igyék, szóljon akármi bajt érez, mert mindjárt kiegyenesedik a görbe, ha az anyagcseréje helyrebillen. Hiszik, vagy nem, élvezte, hogy a kis világban minden és mindenki körülötte forog. Élte ér vissza s élt vele. Eszetlennek és lópokrócnak nyilvánításom után már elibénk rajzolódott egy, a szeretetlenség sivárságában leélt, robotos élet, aligörömökkel és értettük meg miért futkorászunk a nővérke után, ha kicsit meggyűrődött alatta a lepedő. Késve jött kárpótlásként, fontosnak érezhette magát, aki soha semminek se volt eléggé fontos. Kislányként kezdte húzni az életigát, haszontalan ura korán itta magát sírba, reménységét, a fiát is elveszítette, a lánya meg kitagadta még az ismerősei közül is, mert elhalt fiának a fiát fogadta feleségestől magához. Ennek mindjárt megszületik a gyereke, a lánya a kis házat félti tőlük. Közben ajtót se nyit rá soha. - Szeretet? Azt se tudom, hogy mi az - vallotta be egy csendespihenő idején. Utána meg azt csaknem büszkén kidüllesztett mellel, hogy ő ugyan egész életében se olvasott el egy könyvet. - Hát ez meglátszik magán - csaptam oda nyersen, de nem ettől támadt a sokadik rohangálnivalóm. Másfél hét után pipeskedett be örökharagot tartó lányának a lánya, a második unoka és majd órán át gyimálta, faggatta a mamát, hogy hol tartja a ház iratait, hova dugta a takarékbetétkönyvet és az a még lánykori arany nyaklánca, meg a gyűrűje hol van? Gáti Mariannak, a Faddon élő és alkotó képzőművésznek a Művészetek Házában 2000. március 5-én, vasárnap délelőtt megnyílt kiállítására, rengeteg ember jött el. Sokan ismerik és szeretik az ő művészetét, s sokan megnézik újabb és újabb alkotásait Faddon, a Templom utca 13. szám alatt lévő, otthonában kialakított Mítosz Galériában. Ezen a kiállítás-megnyitón mégis minden jelenlévőnek az volt a véleménye, Gáti Mariann alkotásai végre megtalálták igazi helyüket a méltó bemutatkozásra. Az alkotóművésznek kétszeres volt az ünnep, együtt láthatta barátait, tisztelőit, akik ezen alkalommal az 50. születésnapját ünneplő képzőművészt is köszönthették. Az alkotót és közönségét igényes műsor várta, amelyen belül megható és humoros pillanatokat, felemelő és igaz gondolatokat hallhattunk, s a krónikásnak az volt az érzése, Gáti Mariann tiszteletére minden virág kinyílt már ezen a tavaszon, s ott pompázik, hogy a Művészt, az Embert köszöntse. Decsi-Kiss János képzőművész, újságíró és barát a következő gondolatokkal ajánlotta a kiállítást mindannyiunk figyelmébe: Akkor már alig mérges biztatásomra napok óta kijárt velem előbb morogván, utána már egyedül és önként zuhanyozni, és arról beszélt, hogy odahaza mindjárt elkészül háromszázezerért a fürdőszoba kialakítása. Gyerek jön csakhamar a házhoz, de dédikeként neki is megjár a lubickolás. Juliskánk szót sem szólt a lányunoka dicstelen elbillegése után, ennek okán én szívesen lekevertem volna a lelketlen teremtésnek egy méretes anyai frászt, még akkor is, ha csak lent érem utol a fölszinten. És jött a végkifejlet; nagy rosszullét és nagy ribillió annak hallatán, hogy az éjjel nyolc infúziót kell kapnia. Mind súlyosabb légzészavar, oxigénpalack és kommandózás, diónyira zsugorodott szívvel. - Orron beszívjuk, szájon kifújjuk a levegőt. - Orron be, szájon ki. - A szentségit, csinálja, mert nem is tudom mit csinálok magával! Már nem hallotta. Éjjel fél kettő után állt be az a csend, amitől úgy rettegtünk, és az orvosként is még nagyon fiatal doktornő gyanús visszafogottsággal begte el, hogy „Mi megtettük, amit csak le!^ tett, de eljött az idő." Mint héjatámadás után a megriadt csibék, olyan összebújva ültünk kint a folyosón, odabent pedig tartott az utolsó előtti útra készítés. Bözsike, aki amputáció előtt állt, nem akart visszajönni a kórterembe, hogy ő ugyan nem, mert nagyon fél. Kinyögdelte azt is, hogy a halottól. Muszáj volt fejembe csapni a bohócsipkát. - Ha adná Isten, hogy Juliskánknak nem tetszik az új hely, már a domb lábánál akkora piacos ricsajt csap, hogy belesüketül a világ. Megszületett az első mosoly. Azt hiszem még most is, hogy Szent Péter atyánk ettől tárta szélesebbre azt az egyszer valahányunkra rácsapódó kaput Juliskám előtt. László Ibolya „Gáti Mariann megmaradt gyermeknek, alkotásaira a tiszta népművészet a jellemző. Senkinek és semminek nem kötelezte el magát, s akár verset ír, akár fest, akár egy élettelen fából szobrot kelt életre, abban mindben az ő tisztasága is benne van. Művészete üzenet értékű." A kiállítás alkotásai borzongatóan gyönyörűek. S a gondolat, hogy az alkotó születésnapjára mi, a tisztelői, barátai, művészetének cso- > dálói kaphattunk ilyen ajándékot, az igazán jellemző Gáti Mariannra. Sas Erzsébet GÁTI MARIANN KIÁLLÍTÁSA „Művészete üzenet értékű..."*