Szekszárdi Vasárnap 2001 (11. évfolyam, 4-43. szám)

2001-03-04 / 8. szám

SZEKSZÁRDI MSARNAP Férfiakról nemcsak férfiaknak SAS ERZSÉBET OLDALA 2001. MÁRCIUS 4. Vendégein a Gemenc presszóban dr. Brázay László, az ÁNTSZ Tolna Megyei Intézetének tisztifőorvosa, akit felelősségteljes és állandó megújulást, kihívást jelentő munkáján túl, azért hívtam randevúra, mert a közelgő nőnap alkalmából, kevés férfit találtam volna (merem remélni, hogy a kedves férfiolvasóim százával fognak erre az állításomra rácáfolni), aki annyira tiszteli, szereti a női nemet mint ő. S ez nem véletlen, Brázay főorvos úr, szeretett édesanyja mellett, szerető feleség áll évtizedek óta, s „apás" leányai lesik minden szavát. Mindezeken túl egy olyan megyei intézmény vezetője, ahol túlnyomó többségben nők dolgoznak, s akik szúrópróbaszerűen megkérdezve - valamennyien azt nyilatkozták, főnökük szigorú, igazságszerető, melegszívű, s a nők gondjaira, problémáira érzékenyen reagáló vezető. ^B5oruos úr! Az intézmény, amelynek oWrvezetője olyan „hivatal", amellyel a lakosság minden rétege, minden korosztálya valamilyen apropóból találkozik. Az ön neve is ismerős mindannyiunk számára, s most a beszélgetés során derült csak ki, amit bizonyára velem együtt sokan nem tudnak, hogy ön nem szekszárdi... Éppen itt az ideje, hogy megtudjunk - hivatali tevékenységéről úgyis naponta beszámolnak a hírközlő szervek valamit dr. Brázay Lászlóról.. - Pécsett születtem, édesanyám pedagógusként, édesapám ápolóként ment nyugdíjba. Egy húgom van, ő pedagógus lett mint édesanyám. Pécsett a Széchenyiben érettségiztem, fiatal pedagógusok tanítottak, igazi elhivatottsággal, amelyre most is hálával emlékezem. Ami jellemző volt a gyermekkoromra, hogy egészen kicsi korom óta nagyon önálló voltam és nagyon érdekeltek az emberek. Már az óvodifeis egyedül jártam, s nagyon barMIzó kíváncsi természetű gyerek voltam. Mindenkit megállítottam, kikérdeztem, beszélgettem, s a felnőttek ezt egyáltalán nem vették rossz néven, sőt jóindulatúan válaszolgattak a kérdéseimre. így történt, hogy Pécsett már gyermekkoromban sok ismerősöm lett. - A pályaválasztás mikor dőlt el... - Édesapám kórházban dolgozott, s egyszer még a műtőbe is bevitt, mert kíváncsi voltam, hogy zajlik egy operáció. Óriási élmény volt. Az igazság az, hogy ha Moldovát a „mozdony füstje", akkor engem az éter szaga „csapott" meg szó szerint. Édesapámon éreztem az éter szagát, s amitől eszmélésem óta féltem, az a betegség és a halál volt, Így a kettő összekeveredéséből lett a korai elhatározás, orvos leszek, gyógyítani fogok. Miután mindig jó tanuló voltam - igazság szerint velem az iskolában csak délután volt probléma, miután unatkoztam - rengeteg volt a szabadidőm. Amit csak lehetett mindent kipróbáltam. Minden sportba belekóstoltam, nyaranta különböző helyeken dolgoztam, gimnazista koromban pedig egész nyáron a kórházban, ahol a gyógyító tevékenység mellett sok borzalmat is láttam, így tudtam, hogy mi vár rám, ha orvos leszek. - Mozgalmas gyermek- és ifjúkora volt. Szülei nem féltették? - Miután „kirúgtak" a napköziből, s tulajdonképpen saját magam döntöttem el mit teszek a szabadidőmben, bizonyára féltettek. Ám ez inkább talán csak aggódás volt, ugyanis kicsi koromtól nagyon őszinte, nyílt gyerek voltam, bíztak bennem, s szinte mindenről beszámoltam a szüleimnek. Ami pedig fontos volt, a tanulás, azt sosem hanyagoltam el, sőt 17 évesen az iskolai vöröskeresztes mozgalomnak vezetője voltam, s jó munkámért három hétig másodmagammal az egész országból, Finnországban jártam, amely életre szóló élményt jelentett. - Mesélte, hogy ugyan elsőre felvették az orvosira, de három pályát kellett megjelölni... - Az első kettő szinte „adta" magát, orvos, majd pedagógus, a harmadiknak a papi hivatást jelöltem meg. - Főorvos úr, ezt nem mondja komolyan... - Most így visszagondolva jómagam is csak azzal tudom magyarázni, hogy számomra egy volt a fontos, valamilyen formában az emberekkel foglalkozni, értük valamit tenni. - Aztán elkezdődtek az egyetemi évek az orvosin... - A tanulással nem volt gond, amit viszont fontos lenne most részletesen elmesélnem, az a találkozásom a feleségemmel. Megjegyzem, hogy kicsi gyermekkorom óta nagyon tiszteltem a női nemet, most így visszagondolva, egész életemet végigkísérték a nők. Édesanyám, húgom, feleségem, a lányaim... Szóval édesanyám eszperantót is tanított, s volt egy bál, ahová családostól illett elmenni. Bár semmi kedvem nem volt, de győzött a tánc iránti imádatom, így aztán a bálban „kinéztem" egy sárga blúzos lányt, hogy felkérjem, s hogy-hogy nem, mire odaértem a mellette lévő hölgyet kértem táncra. A bál februárban volt, júliusban eljegyeztük egymást, októberben pedig összeházasodtunk. Közben jártam az egyetemre, dolgoztam egy betonkeverésnél, újságot hordtam ki, pincérként kerestem valamennyit, s szerelmes ifjú házas voltam, s bár semmivel kezdtük, nappal egyetem, éjszaka munka - feleségem óvónő volt - nagyon boldogok voltunk. Mire megkaptam az orvosi diplomámat már két gyermekünk megszületett, s a harmadik útban volt. - Tanulás, munka, gyerekek... - Lehet, hogy most ez hihetetlenül hangzik, de mi úgy indultunk a házasságnak, hogy lesz három gyerekünk. Még a nemeket is eldöntöttük. Lesz egy fiú, meg két lány. - A gyereklétszám még itt nem teljes, előbb azonban térjünk kicsit vissza az orvosipálya kezdetére... - Sebész szerettem volna lenni, méghozzá baleseti sebész. így kerültünk Bonyhádra, ugyanis ott volt sebészi státus. Dr. Juhász Béla főorvos úrnak nagyon sokat köszönhetek, ő ugyanis a szakmán túl, a betegekhez való hozzáállásban is példát mutatott, kiváló tanítómesterem volt. Gond volt viszont, hogy kevés volt a pénz az immár ötfős családnak, így aztán elfogadtam Sárszentlőrincen a körzeti orvosi állást, ami szolgálati lakással járt, dupla fizetéssel, mint amit a kórházban kaptam. Szüleim mosolyogtak ezen a választáson, hiszen igazi városi gyermekként, a falusi életet csak a mesekönyvekből ismertem. Nagyon jól éreztem ott magam, a falusi emberek megkapó őszintesége csodálatos volt, hamar otthon éreztük magunkat. Közben azt még elfelejtettem mondani, hogy az egyetemi évek M alatt, pénzkeresés miatt mentőztem is, végigjártam a szamárlétrát, végül is mentőtiszti vizsgát is tettem. Jó iskola volt ez, hiszen mindenhez érteni kellett. Aztán letettem az általános orvosi szakvizsgát, s a faluban nemcsak mint orvos működtem, hanem igyekeztem komolyan foglalkozni az egészségmegőrzéssel, különböző előadásokat, tanfolyamokat szerveztem. Az előadók között volt dr. Czeizel Endre is, akit a falusiak nemcsak mint orvost, hanem mint tv-sztárt is nagyon vártak. - A három gyerek közben kezdett nagy lenni... - Nagyon szerettem volna még egy gyereket, még egy kicsit, s az élet engem igazolt, a nagyok már „hazamentek" Pécsre, ott járnak egyetemre, 25, 23, 20 évesek, s a kicsi Luca, aki 13 éves otthon van velünk. -S ez az otthon Pakson van... -Tíz évig éltünk Sárszentlőrincen, s miután a gyerekek gimnazista korba kerültek, s nem akartuk őket kollégiumba adni, beköltöztünk Paksra. Ott városi főorvos, valamint a paksi rendelőintézet főorvosa is lettem, közel 380 ember tartozott hozzám, s miután imádom a hivatásomat, még otthon rendeltem is. A következő pár év elmeséléséhez kellene még pár oldal. Újabb lehetőségek és kihívások, gyógyszergyári cégnél. Külföld, konferenciák, üzleti tárgyalások. Aztán az újabb lehetőség a

fTolna megyei tiszti főorvosi állás megpályáztatása. Elnyertem, s 1996. július 15-e óta itt vagyok. Az egyetemen sosem gondoltam arra, hogy egyszer „hivatalnok" leszek, de megtaláltam ennek is a szépségét, az óriási felelősségről és az állandó kihívásokról nem is beszélve. - Ön szerint milyen a jó vezető? - Általában az emberekre, de nyilván ez a vezetőkre ezerszeresen vonatkozik, hiszen nemcsak magáért felel, akkor tud jól dolgozni, ha megtalálja a saját lelki békéjét. Hiszen ha magával van gondja, azt a környezete sínyli meg. Biztos családi háttér, megértő jó társ, megbízható kollégák, azt hiszem nekem mindez megvan. Azt pedig, hogy jó vezető vagyok-e kérdezze meg a kollégáimat. Remélem azt mondják, szigorú, de igazságos. Ennél persze sokkal kedvesebbeket is mondtak, de az kétségtelen, hogy dr. Brázay László főorvos úr egy rendkívül színes egyéniség. Vitalitása, kirobbanó jókedve, pozitív kisugárzása, ahogy életéről, hivatásáról, s az őt körülvevő nők iránti szeretetéről és tiszteletéről mesél nagyon sokat jelent ebben az udvariatlan, számító világban. A főorvos úr elárulta még, hogy bárki bármit is mond, ő bizony ragaszkodik ahhoz, hogy a nőnapon megköszöntse a hölgy dolgozóit. S nem azért, mert ez így szokás, hanem, mert ez nála egy belülről fakadó és mindennapos tisztelet, ám mindennap mégsem teheti meg.