Szekszárdi Vasárnap 2001 (11. évfolyam, 4-43. szám)

2001-10-28 / 36. szám

2001. OKTOBER 28. , SZEKSZÁRDI VASÁRNAP Építjük vagy roncsoljuk-e inkább gyermekeinket? Türelem és érzelmi biztonság: recept a kiegyensúlyozottsághoz 2001. október 8-án került sor a Millenniumi Léleképítő Program e havi előadására, melyet dr. Vekerdy Tamás gyermekpszichológus tartott, a család, iskola, agresszivitás témakörben. Mitől fognak vajon boldogulni, mitől „válnak be" életük során gyermekeink? Ezt a fontos kérdést tette fel előadása elején dr: Vekerdy Tamás, hogy megvizsgálja, mitől függ az; felnőttkorában t

egyén helyesen tud-e viszolni a családhoz, a munkahelyi környezethez, a társadalom más tagjaihoz, és így tovább. Sőt, ha e viszonyulásai helyesek, esetleg kreativitása és egyéb szükséges tulajdonságai segítségével még létre is hozhat, alkothat valamit, ami művészi, hasznos stb. A kérdésre adott válaszában Vekerdy egy vizsgálat eredményét idézte, és elmondta, hogy ez a fajta „beválás" bizony kevéssé múlik az iskolai tanulmányokon. Mi több, nem is az értelmi intelligencián múlik - melynek egyébként tíz faktora van, ebből öt szóbeli, öt pedig cselekvéses, utóbbiak pedig gyermekkorban fontosabbak a verbális tényezőknél; mindazonáltal az iskolákban ezek közül csupán kettőt, a lexikális képessé«

| és a matematikai készséget sgálják (mindegyik a kevésbé jelentős szóbeli összetevők közé sorolandó), a többi nyolcat egyáltalán nem! A „boldogulásban" tehát meghatározó szerepe nem ezeknek van, hanem, hangsúlyozta az előadó, az érzelmi hányadosnak (EQ - Emotional Quotient), az érzelmi intelligencián alapuló beleérző képességnek. Az EQ szempontjából meghatározó fontossággal bír, hogy egy gyermek milyen érzelmi biztonságot kap testi és lelki értelemben. Ha például a kezdetektől fogva, akár már az anyaméhben, beszélgetnek vele, bizonyíthatóan jobban növekszik, jobban hízik - mutatott rá Vekerdy. A gyermek maga is az első pillanattól szocializálja az édesanyját, tehát a kapcsolat már csecsemőkorban sem egyirányú, kommunikáció zajlik a két fél között mind testi, mind lelki értelemben. Érdekes, hogy a XVIII. századig az anyák mindezt ösztönösen tudták is, és eszerint cselekedtek. A testi kapcsolat szempontjából például igen fontos a gyermek szempontjából minden, ami a ritmussal, a dallammal öszszefügg. Meg kell tehát adnunk gyermekeinknek az érzelmi biztonságot, emelte ki az előadó, és rámutatott, hogy még a tartós értelmi fejlődés is ebben gyökeredzik. Ha ezt megkapja, a gyerek realizálja is tapasztalatait, mégpedig a szabad játéktevékenységben, később a művészetekben. A szülői szemmel tekintve nem „értelmes" (értelmesnek tekintendő itt pl. a pakolás, az iskolai anyag számonkérése) tevékenységek: maga az együttlét, beszélgetések, mese a nagyszülőkről stb. nagyon fontosak a gyermek fejlődése szempontjából. Ha mindezt megadjuk neki, érzelmileg igényessé tesszük. Kamaszkorát elérve aztán nem bocsátkozik majd személytelen, értelmetlen kapcsolatokba, gátlásos lesz. Ellenkező esetben azonban nagy valószínűséggel depresszív, kiégett állapotba kerül, és érzelmi éhségét (többnyire sikertelenül) személytelen kapcsolatokon, a szexualitáson keresztül próbálja kielégíteni. Tehát igen nagy szerepe van a szabad képzettársításnak, mellyel feldolgozhatjuk a világot és annak történéseit - a felnőtt álmaiban, a gyermek pedig a játékban: ezért nem szabad irányítanunk, ezért nincs értelme a fejlesztő játékoknak, húzta alá Vekerdy. Neurobiológusok is feltették a kérdést, hogy mitől függ, kihozzuk-e magunkból mindazt, ami velünk született. A válasz pedig az volt, hogy kedvező körülmények között ez bizonyos idegrendszeri kapcsolatok (a szinaptikus kontaktusok) gyorsaságán és sűrűségén múlik, vagyis végső soron az (elég gyakran boldogság-hormonként emlegetett) endorfin szintjén. A gyermek alapvetően derűs, oldott lény, és sok tényező, így a mozgás, a szeretteivel való felhőtlen együttlét is, növeli az említett hormon szintjét, tehát elősegíti a fejlődését. A gyerek lángeszű megfigyelő, és magától tanul, nem tudatosan; ezért nincs is szüksége arra, hogy fejlesszük. Ami inkább kívánatos, az a jó példa. Hibás szóhasználat esetén nem célszerű, vélekedett az előadó, pusztán a szó megismétlésével kijavítani a hibát. Inkább fűzzük bele következő mondatunkba, miáltal a gyermeket nem befolyásoljuk negatívan, ugyanakkor megfigyelheti, mi a helyes forma. A képernyő - és ide érti, mondta el Vekerdy, a tévét, a videót, a számítógépet - használatakor agyunk szerkezete átalakul, hasonlatossá válik a mélyalvás és a meditáció során megfigyelhető struktúrához. Ennek során azonban belső energiáinkat szabadítjuk fel és erősítjük, míg a televízió csupán utólag „fellapozhatatlan" információhalmazt nyújt. Figyelem-összpontosítás során egyébként a szem mindig fókuszál, vagyis kissé összetart. A képernyő még ezt is magakadályozza, a teljes kép áttekintése ugyanis éppen az ellenkezőjét igényli. Kisgyermekekre különösen roncsoló hatása van, nekik ugyanis nagy a képéhségük, és nem tudnak különbséget tenni külső és belső kép között. Önmagának készít képeket, az elméje segítségével; azaz feldolgoz. Ha viszont a tévé elé tesszük, akadályozzuk ezt a belső képalkotást, tehát nemcsak a testi, hanem a lelki mozgástól is megfosztjuk. Az eredmény, még akkor is, ha csupán szelíd természetfilmeket néz, agresszivitásának növekedése. A képernyő, mint olyan, agresszívvá tesz. Ezért csak 1 kiválasztott, rövid műsorokat szabad nézetni, és fontos, hogy felnőtt is jelen legyen közben, hogy a kérdések megbeszélhetők, elemezhetők legyenek. A valóságban látott agressziót, így az előadó, a gyermek pontosan leutánozza, de ez szorongást kelt benne, és az agressziószintje nem nő jelentősen. Ha filmekben lát agressziót, azt már nem tudja pontosan utánozni, de a szint sokkal nagyobb mértékben növekszik. Ha pedig rajzfilmekben, azt képtelen leutánozni (egyébként sem valósághű ez az ábrázolás), az agressziószint azonban valósággal felszökken benne. Ráadásul itt van még a virtuális hatás is: ha egy videofilmen meghal egy szereplő, és másnap újra lejátszszuk, megint él és megint meghal - ezzel más viszonylatba helyeződnek a dolgok. Az érzelmi nélkülözés agresszívvá teszi a gyermeket, és rosszabb esetben ez befelé fordított, súlyos agresszió lehet: azaz depresszióhoz vezet. A gyermeket érdekli a világ. Mihelyt azonban tanítani kezdik a világ megismerését szolgáló tantárgyakat az iskolában, az érdeklődés egyre csökken a gyermekben. Ennek több oka van. Az egyik, hogy a mai oktatásból hiányzik a tapasztalat, ami maradt, nem több unalmas számolásnál. Az iskola inkább traumát okoz, minthogy az érdeklődés révén ismertetné meg a világot a gyermekkel. A régi időkben a tanítók ráértek, az első két osztályt egységnek tekintették, és az óvodához közelítették - nagyon helyesen, hangsúlyozta Vekerdy. A készségek (írás, olvasás stb.) fejlődéséhez ugyanis hosszú idő, sok alvás (ennek során rendeződnek el az ismeretek), vagyis türelem szükséges. Ma az iskolákban a tudásunkkal ellentétes dolgokat követelnek hát meg gyermekeinktől. A sok, jó gyakorlást, a lassúságot nélkülöző rendszer inkább rombolja, mint fejleszti őket. Ezt a türelmet ösztönösen már, tudatosan pedig még nem „tudjuk". Nyugodt, hosszú alapozás szükséges, melyre jól lehet építkezni. Ezzel ellentétben mi elgondolkodtató, sürgető dolgokkal vesszük körül gyermekeinket, amivel könnyen agressziót, dacot válthatunk ki. Az előadó végül, Németh László szavait idézve leszögezte: az, hogy egy iskola hogyan teljesített, nem a felelésnél, nem a vizsgákon derül ki, hanem az iskola elvégzése utáni évtizedben. Nyugalomra lenne szükség, türelemre, és érzelmekre. Kosztolányi Péter