Szekszárdi Vasárnap 2001 (11. évfolyam, 4-43. szám)

2001-08-05 / 26. szám

2001. AUGUSZTUS 5. $ SZEKSZÁRDI A televízió és a gyermek kapcsolata egy csoda, de az, hogy milyen fázisokon megy keresztül attól kezdve, hogy a gondolataimban „megjelenik" a kép, amivel valamit mondani szeretnék, vagy egy ékszer formája, azt csak én tudom. Remélem képeimből az is látszik, hogy ebben az értékeket vesztett világban is van szépség, amiért érdemes és jó élni. Békességben élek az én istenemmel, és bízom benne, a mennyei tűz kitart mindaddig, míg a kezem engedelmeskedik a fejemnek." Lukács Ernőné hászgyermekes családanya - Mi a férjemmel már amikor összeházasodtunk elhatároztuk, hogy nagy családot szeretnénk. S a gyerekek jöttek, s sosem éreztem azt, hogy ez nekem már sok. Megvolt mindenkinek a maga dolga, a férjem a fiúkkal vitték a gazdaságot, a lányok segítettek a háztartás•

an. Soha nem bántottam őket, em kiabáltam velük, azt hiszem az a példamutatás, hogy az apjuk és én állandóan dolgozunk, az a legjobb nevelés volt a számukra. A lakás mindig úgy nézett ki, hogy a játékok mindenhol, de este rendet tettek minden vita nélkül. A nagyobbak mindig segítették a kisebbeket, s ez talán a felnőtt életükben is jól jön majd, hogy nem körülöttük forog a világ. Tudnak alkalmazkodni, lemondani, s nem válogatnak, sem az ennivalóban, sem a munkában. Manapság már sokkal könynyebb az életünk, a legkisebb is 11 éves. Nemrégiben jártunk több nyugat-európai országban, persze busszal, hogy az egész család jöhessen, s miután gazdálkodunk az ottani gazdáknál szálltunk meg, kicserélve a tapasztalatokat a gazdálkodást illetően. A legelsők, akik •

íegtalálnak bennünket bárhová legyünk, azok az újságírók, televíziók. Svájcban tudtam meg, hogy nemhogy Magyarországon, de egész Európában nincs még egy család ahol húsz gyermek született, egy apától és egy anyától. A mi számunkra ez nem jelent már érdekességet, éljük az életünket, ami már sokkal könnyebb, s már nemcsak a gyermekeinknek, hanem az unokáinknak is örülünk." Keszthelyiné Vajda Mária vendéglátó vállalkozó „Nagyon szeretem a szakmámat a vendéglátást, amelyben a rendszerváltásig dolgoztam, mégpedig Szekszárd akkor egyetlen első osztályú éttermét vezettem a Gemenc Szálló és Étteremben. A rendszerváltáskor, mint oly sokan a mi szakmánkban - s persze sok másban is - kényszervállalkozó lettem. Amit elkezdtem a közétkeztetés, amelybe acsalád minden tartalékát beinvesztáltuk, sőt mondhatom, hogy az egész családot. A vendéglátáson belül a közétkeztetés egy speciális terület, ahol minimális összegből kell az egyre emelkedő nyersanyagárak mellett elfogadhatót az asztalra tenni. A szakmám megszállottja vagyok. Gyermekeimet is a korrekt, vendégcentrikus vendéglátásra tanítottam. Fontosnak tartom a munkát, de legalább annyira fontosnak a családot, s bármilyen nehezemre esik, bármilyen fáradt vagyok, akár ha éjszaka 11 órakor érek is haza, magam teszem a társam elé a vacsorát, amit elvár, s amit én természetesnek tartok. Mint valamikori kényszervállalkozó ma már tudom, csak azok maradtak, maradtunk meg a szakmában - s ez más szakmára is vonatkozik - akik egyrészt becsületesen és sokat dolgoztunk, másrészt nem az azonnali meggazdagodást, sokkal inkább azt a célt tűztük ki magunk elé, hogy magunknak és a családunknak egy biztos megélhetési forrást tudjunk teremteni." Sas Erzsébet anyakönyvvezető, újságíró „Lassan három évtizede, hogy Szekszárd város anyakönywezetője vagyok. Hihetetlen boldogság számomra, hogy sok-sok családban már szinte családtagnak számítok, s hogy immár a második generáció életének legszebb pillanataiban vehetek részt. A felnőtt élelem első felét úgy éltem meg, hogy egy négy tagú család ellátása, sőt bátran ki merem mondani szolgálata volt a feladatom, természetesen a munkám mellett. Amikor a gyermekeim felnőttek, s véget ért az első házasságom, akkor találtam meg életem nagy szerelmét az írást. Az írásra való „rátalálás" számomra legalább annyira nagy élmény mint a két gyermekem születése, akiknek életében csak akkor és annyira veszek részt, amikor és amennyire ők azt kívánják tőlem. Sok dolgom van a világban, mondtam egy interjúban, s ez valóban így van. Boldog vagyok, hogy olyan művészek, közéleti emberek, keresnek meg, tanácsot kérnek, vagy egyszerűen kíváncsiak a véleményemre, akiket sokra tartok, s akiknek sikerét szeretem „világgá" kürtölni, mert sok-sok újságíró kollégámmal ellentétben én a jót, a szépet és az értéket szeretném az emberek lelkébe az írásaimmal „belopni". Természetesen nem tudnék ennyi mindent felvállalni ha nem állna mellettem egy olyan társ, aki ugyanezekben az értékrendekben gondolkodik." ^S^Ne: ;<?><0sN®! A kerekasztal-beszélgetés utolsó kérdéseként mind az öt meghívott vendégnek ugyanazt a kérdést tette fel a műsorvezető: sikeresnek tartják-e magukat. A válasz egyetlen esetben sem volt igen, illetve jóleső érzéssel állapították meg, hogy azért az nem rossz, hogy más emberek őket sikeresnek látják. Ez viszont tovább kötelezi őket arra, hogy az életnek azon a területén amelyet vállaltak maximálisan helytálljanak. A fenti címmel Családóvó Nyári Egyetem záró előadásán dr. Ranschburg Jenő pszichológus, egyetemi tanár voltaképpen a családi/társadalmi együttélés művészetéről szólt, a tőle megszokott magas szakmai és előadói színvonalon. Teljesítményét vastapssal jutalmazta a közönség és ez akik „hivatalból" járnak ilyen rendezvényekre, tudják - nem túl gyakran előforduló jelenség, mármint az őszinte, szívből jövő tetszésnyilvánítás. Legtöbbször azért tapsol a közönség, mert végre valahára abbahagyta az unalmas, érdektelen „szövegelést" az előadó. Dr. Ranschburg Jenőt szívesen hallgattuk volna még tovább is. Az a problémakör, amelyről beszélt, olyan ősi, mint maga az emberiség: a család (a szűkebb, tágabb közösség) és a gyermek kapcsolata. A televízió és a gyermek kapcsolata is voltaképpen a gyermek és a család (társadalom) kapcsolatának szerves része, hiszen ahogyan az ősidőkben a tábortüzet ülték körül az emberek, úgy ülik most körül az emberek a televíziókészüléket. Természetesen a tábortűz sokkal hasznosabb és veszélytelenebb dolog volt, mint a televízió, amely mára már - sajnos - az emberiség túlnyomó része fölött teljhatalommal uralkodik, a legerősebb kábítószernél is erősebb függést okozva. Mielőtt még bárki is félreértené a dolgot, dr. Ranschburg Jenő nem tartja a „Sátán művének" a televíziót, ami voltaképpen áldás is lehetne, ha nem volnának azok a bizonyos „locsifecsi" nézettségi mutatók/indexek, és a bugyutábbnál bugyutább és az erőszakosabbnál erőszakosabb és horrorisztukusabb filmek, amelyek jelentős része a gyermekeket „célozza meg", és ezek az úgynevezett „kultúrszemetek" leginkább a 3-7 éves korosztályokra a legveszélyesebbek, mert általában ebben az intervallumban alakul ki életre szólóan az ember jelleme. Hosszan lehetne erről a témáról beszélni, röviden talán annyit lehetne elmondani a dolog veszélyességéről, hogy a virtuális világ hatására a gyermek hamisan érzékeli és értékeli a valóságos világ dolgait. A legrémisztőbb és legjellemzőbb dolog ennek illusztrálására az az eset, amikor egy ötéves kisgyerek (az USA-ban) szupermenes ruhácskájában kiugrott 10. emeleti erkélyükről, mert meg volt győződve arról, hogy ő is tud repülni. Aztán itt van a népszerű (ártatlan bohóságnak tűnő) Piedone-sorozat. Ezeket nézve a gyermek a pofozkodások, tömegverekedések láttán úgy érzékeli, hogy nem szenved az áldozat, így aztán szép lassan kiveszik belőle az együttérzés képessége, és rögzül benne az a tudat, hogy a vitás kérdéseket, a sérelmeket a legegysze-' rűbb (és legcélravezetőbb) erőszakkal megoldani. (Megdöbbentő és tragikus példák erre az USA-ban történt esetek, amikor 10-11 éves gyerekek lövöldöznek az iskolában ámokfutóként.) De van a mértéktelen és kritikátlan tévénézésnek egy másik alattomosabb, ám semmivel sem veszélytelenebb következménye, amit a köznyelv agymosásnak nevez, vagyis az önálló gondolkodás/véleményalkotás képességének az elvesztése. A viselkedés és magatartásformák utánzása előbbutóbb oda vezet, hogy a szappanoperák nézői idővel olyanok lesznek, mint a szappanoperák szereplői. (Még belegondolni is szörnyűséges!) Természetesen ebben az esetben is a legnagyobb veszélynek a fiatalabb, kialakulatlan egyéniségű/jellemű fiatalok (gyermekek) vannak kitéve. Önkéntelenül is felmerül a kérdés: mi lehet a megoldás? Mert azt még a legnaivabb háziasszony sem hiheti, hogy egy antibakteriális fertőtlenítőszerrel teljes körű védelmet biztosíthat a családjának! Dr. Ranschburg Jenő szerint a hagyományos, jó családi légkört/háttért nem pótolhatja vagy helyettesítheti semmi sem, hiánya viszont katasztrofális hatású. A család (fő) jelenlétével, példamutatásával nevel. Ennek a jelenlétnek (érezze a gyerek, hogy ott vagyok mellette) példamutatásnak a születéstől a felnőtté válásig - talán kötetlenebb formában még azon túl is - folyamatosan ki kell tartania, hogy gyermekünkre olyan hatással lehessünk, amivel a helyes irányba tudjuk terelni... Természetesen ez is csak akkor működik, ha mi se botorkálunk tévúton. Ne feledjük: gyermekeink olyanok lesznek, amilyenekké neveljük őket, emlékeztetnék Lear királyra, ő is későn jött rá a tévedéseire.. . Bálint György Lajos