Szekszárdi Vasárnap 2001 (11. évfolyam, 4-43. szám)

2001-05-13 / 2. szám - Városi Vasárnap

2001. máius 13 IS. Miért hagyta ott a Szabad Földet a kisember nagy írói a? "Élek, megvagyok" Varga S. József 1949 júliusában született Békés megyében, Kamutpusztán. Az immár semmivé lett tanyavilág erősen hatott életére, csakúgy, mint apjának fiatalon bekövetke­zett halála. Az ötvenes évek vé­gén Szekszárdra költözött a csa­lád. Szerzőnk ott kezdte tanul­mányit, majd Bonyhádon, ké­sőbb Budapesten folytatta. írása a hatvanas évek közepétől jelen­tek meg, előbb megyei, később országos lapokban, antológiák­ban. Az újságíró mesterséget Szekszárdon, a megyei lapnál kezdte, majd hosszú ideig a Nők Lapja szerkesztőségében dolgo­z^fe986 óta a Szabad Föld mun­katársa. Aztán tavaly ősszel számára újságírói hitvallása felvállalha­tatlan történtek miatt, felmon­dott a Szabad Földnek. Minden rosszban van valami jó. Ebben például az, hogy a magyar vidé­ket, a kisembert sok száz írásá­ban szociográfiai mélységekben megjelenítő sztárújságírót a Vá­rosi Vasárnap szerzői gárdájában köszönthetjük. Már „temették" is! Feldobódottan írtam le a címet, mert még igaz. Egyelőre élek és megvagyok. Gyorsan lekopogom. De miért a drámai, már-már hatás­vadász felütés? Hm, keserűen, némi malíciával felelek. Magyarországon hovatovább hírértéke van annak, hogy korán haló - pláne újságíró ­magyar férfi létemre viszonylag jó testi - szellemi erőben kocogok öt­venkettedik esztendőm elé. De, eh, hagyom a talányos szavakat, - más­honnét fúj a szél. Nyomós, legin­kább nyomasztó okom van életjelet adni magamról. Tudom persze, hogy ezt egy másik lap hasábjain kellene megtennem, ámde ennek az írásnak megjelenni - ott, annyi az esélye, mint tevének átmenni a tű fokán. Sietek leszögezni, hogy amint so­ha, úgy most sem a szereplési visz­ketegség parancsolt írógépem elé. Annál inkább az illendőség, a má­sok iránti tisztelet. Ugyanis köze­lebbi múltba számtalan levelet, te­lefont kaptam, s valahányan felad­ták a kérdést: mi történt velem, ho­vá tűntem, miért koptam ki a Sza­bad Földből? Olyan is akadt, aki ­véve halálhíremet - családomat hív­ta részvétnyilvánítás okán, s felet­tébb meghökkent, midőn én szól­tam a kagylóba. Mindezeken túl ki­tűnő és tekintélyes írónk, Bodor Pál is hasonlóakat kérdezett nemrég, a Kossuth rádióban elhangzott jegy­zetében. Sőt, dohogott, mondván, ha bezzeg futballista volnék, rög­vest olvashatta-hallhatta volna, mi történt velem, alkalmasint hány millióért vett meg a Botafogó. Hol kezdjem? Talán azzal, hogy felettébb ké­nyes a gyomrom, s nem vesz be úgymond minden falatot, amivel a sors traktálja. Nos, a Szabad Föld­nél tavaly nyáron tulajdonos és fő­szerkesztőváltás volt. Az új vezetők értekezleten nyugtatták a riadt kol­lektívát, hogy semmi ok a félelem­re, nem lesz elbocsátás, elvégre a Szabad Föld nyereséges. De mit ád a sors? Rá néhány napra az új fő­szerkesztő hét kollégát azonnali ha­tállyal kirúgott, s kényszerítette rö­pülni őket, holott nincsen szár­nyuk. Csendesen megjegyzem: fel­fogásom, értékrendem szerint nem ez a szellemi s pláne nem a szakmai teljesítmény. És ez volt az a bizo­nyos falat - mármint a tulajdonos­váltás után -, amit nem tudott be­venni a gyomrom. Egyébként az el­bocsátásokat teljességgel indokolat­lannak, másfelől pedig roppant em­bertelennek és kegyetlennek ítél­tem. Ugyan mire volt jó, hisz egy bejáratott lapról van szó. Ilyképpen tehát, ha nem is pallossal, de a hata­lom okán-jogán lefejezték a szer­kesztőséget. Hogy csak hármat em­lítsek a kiebrudaltak közül; Dulai Sándor főszerkesztő-helyettest, Ke­resztény Gabriella, Leskó László fő­munkatársakat. Mondhatni, tartó­oszlopai voltak a Szabad Földnek, nevük miatt is előfizették - vették a lapot. S még csak nem is ez volt az, ami miatt kinyílt zsebemben a bics­ka. Hanem a maradók, a munka­körükben meghagyottak viszonyu­lása a történtekhez. Felbőszített a lapítás, a hallgatás. No igen, mon­dom erre is, miért volna más egy szerkesztőségi kollektíva, mint bár­mely más munkahelyi közösség szerte Magyarországon? De azért mégis, gondoljuk meg! Éppen a saj­tó képviselői viszonyulnak így em­bertelen dolgokhoz, tehát ők, akik úgymond hivatalból hirdetik ­többnyire persze másoknak - a tisz­tesség, az öntudatosság, a karakán­ság eszményét? Feketeleves! Félreértés ne essék, nem akarom kikiáltani magamat a szolidaritás és a harcos kiállás bajnokának. Igaz, ami igaz, kicsi ideig magam is hall­gattam, de tudtam jól, esetemben a vihar előtti csendről van szó. En­gem meghagytak ugyan főmunka­társi státuszomban, de azért nekem is kimérték a feketelevest, ha lehet, fondorlatosabban és cselesebben, mint a kirúgottaknak. Tőlem csu­pán csak annyit követeltek, hogy bújjak ki a bőrömből, lépjem át önön árnyékomat. Magyarul: írjak mást és másképpen, mint annak előtte, s ha ne adj' Isten, volt egyéni stílusom, életlátásom, nos azt ves­sem le, hajítsam el, mint a használt zoknit. Ilyképpen, - engedelmet a szerénytelennek tetsző szóért - al­kotói szabadságomtól tökéletesen megfosztottak s várták tőlem, hogy önfeledten táncoljak, - gúzsba köt­ve. Hogy csupán híreket, tudósítá­sokat, a ma egekig magasztalt infor­mációkat írjak? No nem, ennek semmi értelme, haszna, ezt megha­gyom másoknak, leginkább azért, mert az efféle írás megtanulható, el­sajátítható, mint a cipőfelsőrész ké­szítés, de nem a sors által testált szenvedély! Mondanom sem kell, hogy egy világ, sőt, maga a világ omlott ösz­sze bennem. Úgy tettem fel sanyar­gató kérdésemet, - követve a törté­nések logikáját - hogy annak előtte, tavaly nyárig a Szabad Föld tévúton járt s botorkáltam magam is hamis ösvényeken? S ha ez így lett volna is, én miért nem kaptam útilaput a talpam alá? De mi volt annak előtte? Négy éven át a kiváló író, Annus József volt a főszerkesztő. Lapot illető cél­jait, eszményeit így összegezem; magyar szelleműség, tisztesség, közérthetőség, szabatosság és per­sze mindenek előtt a nagy betűvel írandó Ember. Mindezek okán vál­tozatlanul hitelesnek, mi több, kor­szerűnek ítélem az akkori Szabad Földet. Nem vitatva, hogy némi vál­toztatás hasznunkra lett volna, de ez alól ugyan melyik lap kivétel? Ami pedig engem illet... De elébb hadd magyarázkodjak újfent. Az írásról, pláne írásaimról senkivel sem szoktam szót váltani, pláne úgy, hogy én beszélek róluk. Oly bi­zalmas ügyemnek tekintem, akár ágybéli örömeimet. Tehát itt és most kizárólag kényszerből, a vá­lasztás miatt teszem. Szóval, ami engem illet. Fájdalom, tán úgy is mondhatni, hogy ásatag, korszerűt­len újságíró vagyok. Mert, hogy leg­nagyobb kincsünknek a muzsikáló, szép magyar nyelvet tekintem, azt próbálom dédelgetni, óvni, ahogy lehet. S meghatározó témaköröm­nek tartom az emberi szív és lélek kicsi rezdüléseit, ha úgy tetszik, a ránézésre semmit próbálom sza­vakba önteni. S megértettem, - mert értésemre adták - hogy írásaim to­vábbra nem kell a Szabad Földnek, írni persze írtam, az új főszerkesztő dicsért is, csak éppen - nem közölt. Ámbár egy riportom megjelent, bár sose jelent volna meg. Ugyanis egy új, derék riport-szakértő, - már aki szerint az - olyannyira gondozásá­ba vette, hogy miután viszont lát­tam a lapban, szégyelltem és rös­telltem, amiért az én nevem áll a butácska írás alatt. Igazából ez volt az a bizonyos, utolsó csepp és ettől csordult ki nálam a pohár. (folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom