Szekszárdi Vasárnap 2001 (11. évfolyam, 4-43. szám)

2001-05-13 / 2. szám - Városi Vasárnap

2001. máius 13 IS. Miért hagyta ott a Szabad Földet a kisember nagy írói a? "Élek, megvagyok" Varga S. József 1949 júliusában született Békés megyében, Kamutpusztán. Az immár semmivé lett tanyavilág erősen hatott életére, csakúgy, mint apjának fiatalon bekövetkezett halála. Az ötvenes évek végén Szekszárdra költözött a család. Szerzőnk ott kezdte tanulmányit, majd Bonyhádon, később Budapesten folytatta. írása a hatvanas évek közepétől jelentek meg, előbb megyei, később országos lapokban, antológiákban. Az újságíró mesterséget Szekszárdon, a megyei lapnál kezdte, majd hosszú ideig a Nők Lapja szerkesztőségében dolgoz^fe986 óta a Szabad Föld munkatársa. Aztán tavaly ősszel számára újságírói hitvallása felvállalhatatlan történtek miatt, felmondott a Szabad Földnek. Minden rosszban van valami jó. Ebben például az, hogy a magyar vidéket, a kisembert sok száz írásában szociográfiai mélységekben megjelenítő sztárújságírót a Városi Vasárnap szerzői gárdájában köszönthetjük. Már „temették" is! Feldobódottan írtam le a címet, mert még igaz. Egyelőre élek és megvagyok. Gyorsan lekopogom. De miért a drámai, már-már hatásvadász felütés? Hm, keserűen, némi malíciával felelek. Magyarországon hovatovább hírértéke van annak, hogy korán haló - pláne újságíró magyar férfi létemre viszonylag jó testi - szellemi erőben kocogok ötvenkettedik esztendőm elé. De, eh, hagyom a talányos szavakat, - máshonnét fúj a szél. Nyomós, leginkább nyomasztó okom van életjelet adni magamról. Tudom persze, hogy ezt egy másik lap hasábjain kellene megtennem, ámde ennek az írásnak megjelenni - ott, annyi az esélye, mint tevének átmenni a tű fokán. Sietek leszögezni, hogy amint soha, úgy most sem a szereplési viszketegség parancsolt írógépem elé. Annál inkább az illendőség, a mások iránti tisztelet. Ugyanis közelebbi múltba számtalan levelet, telefont kaptam, s valahányan feladták a kérdést: mi történt velem, hová tűntem, miért koptam ki a Szabad Földből? Olyan is akadt, aki véve halálhíremet - családomat hívta részvétnyilvánítás okán, s felettébb meghökkent, midőn én szóltam a kagylóba. Mindezeken túl kitűnő és tekintélyes írónk, Bodor Pál is hasonlóakat kérdezett nemrég, a Kossuth rádióban elhangzott jegyzetében. Sőt, dohogott, mondván, ha bezzeg futballista volnék, rögvest olvashatta-hallhatta volna, mi történt velem, alkalmasint hány millióért vett meg a Botafogó. Hol kezdjem? Talán azzal, hogy felettébb kényes a gyomrom, s nem vesz be úgymond minden falatot, amivel a sors traktálja. Nos, a Szabad Földnél tavaly nyáron tulajdonos és főszerkesztőváltás volt. Az új vezetők értekezleten nyugtatták a riadt kollektívát, hogy semmi ok a félelemre, nem lesz elbocsátás, elvégre a Szabad Föld nyereséges. De mit ád a sors? Rá néhány napra az új főszerkesztő hét kollégát azonnali hatállyal kirúgott, s kényszerítette röpülni őket, holott nincsen szárnyuk. Csendesen megjegyzem: felfogásom, értékrendem szerint nem ez a szellemi s pláne nem a szakmai teljesítmény. És ez volt az a bizonyos falat - mármint a tulajdonosváltás után -, amit nem tudott bevenni a gyomrom. Egyébként az elbocsátásokat teljességgel indokolatlannak, másfelől pedig roppant embertelennek és kegyetlennek ítéltem. Ugyan mire volt jó, hisz egy bejáratott lapról van szó. Ilyképpen tehát, ha nem is pallossal, de a hatalom okán-jogán lefejezték a szerkesztőséget. Hogy csak hármat említsek a kiebrudaltak közül; Dulai Sándor főszerkesztő-helyettest, Keresztény Gabriella, Leskó László főmunkatársakat. Mondhatni, tartóoszlopai voltak a Szabad Földnek, nevük miatt is előfizették - vették a lapot. S még csak nem is ez volt az, ami miatt kinyílt zsebemben a bicska. Hanem a maradók, a munkakörükben meghagyottak viszonyulása a történtekhez. Felbőszített a lapítás, a hallgatás. No igen, mondom erre is, miért volna más egy szerkesztőségi kollektíva, mint bármely más munkahelyi közösség szerte Magyarországon? De azért mégis, gondoljuk meg! Éppen a sajtó képviselői viszonyulnak így embertelen dolgokhoz, tehát ők, akik úgymond hivatalból hirdetik többnyire persze másoknak - a tisztesség, az öntudatosság, a karakánság eszményét? Feketeleves! Félreértés ne essék, nem akarom kikiáltani magamat a szolidaritás és a harcos kiállás bajnokának. Igaz, ami igaz, kicsi ideig magam is hallgattam, de tudtam jól, esetemben a vihar előtti csendről van szó. Engem meghagytak ugyan főmunkatársi státuszomban, de azért nekem is kimérték a feketelevest, ha lehet, fondorlatosabban és cselesebben, mint a kirúgottaknak. Tőlem csupán csak annyit követeltek, hogy bújjak ki a bőrömből, lépjem át önön árnyékomat. Magyarul: írjak mást és másképpen, mint annak előtte, s ha ne adj' Isten, volt egyéni stílusom, életlátásom, nos azt vessem le, hajítsam el, mint a használt zoknit. Ilyképpen, - engedelmet a szerénytelennek tetsző szóért - alkotói szabadságomtól tökéletesen megfosztottak s várták tőlem, hogy önfeledten táncoljak, - gúzsba kötve. Hogy csupán híreket, tudósításokat, a ma egekig magasztalt információkat írjak? No nem, ennek semmi értelme, haszna, ezt meghagyom másoknak, leginkább azért, mert az efféle írás megtanulható, elsajátítható, mint a cipőfelsőrész készítés, de nem a sors által testált szenvedély! Mondanom sem kell, hogy egy világ, sőt, maga a világ omlott öszsze bennem. Úgy tettem fel sanyargató kérdésemet, - követve a történések logikáját - hogy annak előtte, tavaly nyárig a Szabad Föld tévúton járt s botorkáltam magam is hamis ösvényeken? S ha ez így lett volna is, én miért nem kaptam útilaput a talpam alá? De mi volt annak előtte? Négy éven át a kiváló író, Annus József volt a főszerkesztő. Lapot illető céljait, eszményeit így összegezem; magyar szelleműség, tisztesség, közérthetőség, szabatosság és persze mindenek előtt a nagy betűvel írandó Ember. Mindezek okán változatlanul hitelesnek, mi több, korszerűnek ítélem az akkori Szabad Földet. Nem vitatva, hogy némi változtatás hasznunkra lett volna, de ez alól ugyan melyik lap kivétel? Ami pedig engem illet... De elébb hadd magyarázkodjak újfent. Az írásról, pláne írásaimról senkivel sem szoktam szót váltani, pláne úgy, hogy én beszélek róluk. Oly bizalmas ügyemnek tekintem, akár ágybéli örömeimet. Tehát itt és most kizárólag kényszerből, a választás miatt teszem. Szóval, ami engem illet. Fájdalom, tán úgy is mondhatni, hogy ásatag, korszerűtlen újságíró vagyok. Mert, hogy legnagyobb kincsünknek a muzsikáló, szép magyar nyelvet tekintem, azt próbálom dédelgetni, óvni, ahogy lehet. S meghatározó témakörömnek tartom az emberi szív és lélek kicsi rezdüléseit, ha úgy tetszik, a ránézésre semmit próbálom szavakba önteni. S megértettem, - mert értésemre adták - hogy írásaim továbbra nem kell a Szabad Földnek, írni persze írtam, az új főszerkesztő dicsért is, csak éppen - nem közölt. Ámbár egy riportom megjelent, bár sose jelent volna meg. Ugyanis egy új, derék riport-szakértő, - már aki szerint az - olyannyira gondozásába vette, hogy miután viszont láttam a lapban, szégyelltem és röstelltem, amiért az én nevem áll a butácska írás alatt. Igazából ez volt az a bizonyos, utolsó csepp és ettől csordult ki nálam a pohár. (folytatjuk)