Szekszárdi Vasárnap 2001 (11. évfolyam, 4-43. szám)

2001-04-22 / 15. szám

2001. ÁPRILIS 22. , SZEKSZÁRDI VASÁRNAP •03 Vendégem a Gemenc presszóban, Orbán György előadóművész, akivel a Költészet Napján beszélgettünk. A Művészetek Házában ezen a napon - immár második alkalommal - Lozsányi Tamás orgonaművésszel szereztek a hallgató közönségnek felejthetetlen estet, Babits Mihály: Jónás könyve című művének feldolgozásával. - Gyuri! Ha jól tudom, még tavaly is iskolapadban ültél... - Igen. A Garay Gimnázium után először a szekszárdi tanítóképzőn végeztem, majd következett Szegeden a tanárképző magyar szakon, s Pécsett a bölcsészkaron szereztem meg a harmadik diplomámat 2000-ben. Az előadói tevékenységhez a „jogosítványt", azaz a hivatásos ngködési engedélyt a Nemzeti flKharmóniánál szereztem. Az eredeti képzettségem könyvtáros, jelenleg a Tolna Megyei Önkormányzatnál dolgozom. - Randevúnk apropója a Költészet Napja, előadásotok a Művészetek Házában. Eddig is - s reméljük ezután is - rengeteg ember, különböző alkalmakkor gyönyörködhetett, elgondolkodhatott a te előadó művészetedben. Honnan ered az irodalomhoz való olyan mértékű vonzódásod, hogy azt nemcsak olvasni, de közvetíteni is kívánod mások felé? - A kezdeti szoros kötődés egy középiskolai magyar tanáromhoz vezet, Soóky Árpádhoz. Ő volt az, aki az első nagy élményeket közvetítette számomra az irodájából. Igazából akkor léptem ®lzör közönség elé is. Dániel Keyes Virágot Algernonnak című regényéből készítettem egy monodrámát, s ezt mintegy negyven alkalommal játszottam az elkövetkező években, rengeteg helyen. Ez még egy meglehetősen naiv játék volt, de nagyon szerettem, és hát ez volt az első előadói próbálkozásom. Abban az időben folyamatosan dolgoztam itthon Szekszárdon, a Versmondó Műhelyben. - Azt mondod „első naiv", mikor volt az első, amit ügy éreztél, ez már komolyabb feladat? - Budapesten dr. Sződy Szilárd versmondó stúdiója volt az első komolyabb előadói „iskola". Néhány évig dolgoztam velük, s a mai napig abból építkezem leginkább. - Különböző rendezvényeken, felkérésekre, fellépéseket vállaltál. Mikor jött el az első „igazi", Férfiakról nemcsak férfiaknak SAS ERZSÉBET OLDALA amit már belső kényszer hatására léptél meg? - Szegény Baka Pista halála volt az az inspiráció, amikor úgy éreztem, hogy valami nagyobb lélegzetű dologba is bele kell fognom. Akkori kollégámat, Gacsályi Jóskát kértem, hogy segítsen egy Baka-est összeállításában, erre ő azt mondta, hogy hát akkor megcsinálod a Szekszárdi misét. Elővettem a kisregényt, és az első pillanattól úgy éreztem, hogy itt valami igen erős kötődés fog kialakulni a mű és közöttem. Közben Gacsályi Jóska elkészült a szöveggel, aminek az alapja a kisregény volt, és ebbe illeszkedtek a megfelelő pontokon a Bakaversek. Ez egy 27 oldalas szöveg, elmondva tisztán 1 óra 10 perc. Sokáig elképzelhetetlen volt számomra, hogy ezt meg tudom csinálni, ugyanakkor ott volt az, hogy elképzelhetetlen, hogy ne akarjam megcsinálni. Több mint egy évet dolgoztam rajta. A mű elkészült, s hála a Deutsche Bühnének, a Tolna Megyei Humán Szolgálatok Központjának és sok-sok névtelen népművelőnek kb. 30 előadást ért meg. - Valami közöd lett aztán a filmváltozathoz is... - Kedves gesztus volt a filmváltozat elkészítőitől, hogy alkotásukban, ha csak másfél mondat erejéig is, de szerepet kaptam. - Az előadássorozatot a „csúcson" hagytad abba... - Nem tudom. Tény, hogy még lett volna alkalmam játszani, de úgy éreztem, hogy már mindent megcsináltam ezzel a művel, amit képességeim megengedtek és a szándékaim kitűztek. így 1999 őszén véget ért a széria. Következett egy tudatosan vállalt, közel egyéves szünet, mert úgy éreztem hogy most egy kis „csendre" van szükségem. - A „szünet" , a töltekezés ideje, nálad nem arról szól, hogy közben semmire sem gondoltál... Legalábbis ahogy ismerlek... - Régi-régi álmom volt a Jónás könyve megformálása. Ennek az egyik legfőbb technikai akadálya az volt, hogy ez előadva egy kb. 20 perces szöveg, amely egy önálló esthez kevés, máshová meg nemigen illeszthető. Gondolkodtam azon, hogy talán valami zene lehetne jó hozzá, ugyanakkor ezt azonnal el is vetettem, mivel sem aláfestő zenét, sem úgynevezett átvezető zenét nem tudtam elképzelni a szöveghez. Ez agyoncsapta volna az anyagot. - Mikor és hogyan találtál rá Lozsányi Tamásra és arra a zenére, ami aztán egységgé „forrasztotta" Jónás könyvét, szóban és zenében? - Akkoriban többször is előfordult, hogy egy helyen léptünk fel. Történt egy cég ünnepi fogadásán, hogy Tamás egy elég „vad" kortárs művet játszott. Még ott megkérdeztem tőle, hogy tud-e még négy hasonló karakterű darabot, s ő azt válaszolta: igen. Azóta tudom, hogy ennél jóval többet is tud, ezek közül választottuk ki közösen azokat, amelyek Jónás könyve egy-egy részét kiegészítik, sőt úgy érzem, hogy ott folytatják, ahol a szöveg véget ér. - Említettél egy másik szempontot is, amely miatt szerencsés volt ez a „találkozás" szöveg és zene között. - Ez a szerkesztés véleményem szerint „kortalanná" teszi a művet, nem ad lehetőséget az archaizálásra, szándékaink szerint a nézőnek úgy kell távoznia, hogy az egész Jónás-féle lázadást, vívódást, csalódást, útkeresést mintegy saját magára értelmezve gondolja tovább. - Gyuri! Mi, akik ott voltunk ezen az előadáson - bátran használhatom a többes számot, hiszen egy előadás nem az utolsó szóval, az utolsó akkorddal ér véget - úgy éreztük méltóképpen ünnepelhettük meg Orbán György és Lozsányi Tamás előadóművészek jóvoltából a Költészet Napját. Ismerlek, tudom, hogy minden dicsérő szót szeretnél elkerülni, mégis elmesélem, hogy egy nagyon kedves házaspár mellett ülve, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy veled mondjuk félhangosan Jónás könyvének ismertebb részeit. A közönség együtt lélegzett veled, s Lozsányi Tamás orgonajátékával valóban elérte azt a célt, amit te kitűztél: ott folytatódott, ahol a szöveg véget ért. - A Művészetek Házában 2001. április 11-én ünnepeltünk. A Költészet Napját. Hála a sorsnak, Szekszárd gazdag város. Garay, Babits, Baka szellemiségét vannak, akik továbbviszik. Róluk beszélgettünk, az est hangulatába burkolózva, nem akaródzván hazamenni páran a hallgatóságból. Mennyire becsüljük meg a mai értékeinket? Ha a fővárosból ideérkezik egy művész, mennyire vagyunk „ellágyulva," s mennyire vesszük természetesnek, hogy itt él és dolgozik közöttünk egy Lozsányi Tamás, egy Orbán György. Valószínű, így természetes. Ami a miénk, amiért nem kell fáradni, amiért nem kell „köröket" járni, ami kézzelfogható, ami és aki köztünk él és dolgozik, az természetes, az a miénk. Gazdagok vagyunk. Azért jó lenne, ha ezt nemcsak egy költészet napi ünnepi hangulatban fogalmaznánk meg.