Szekszárdi Vasárnap 2001 (11. évfolyam, 4-43. szám)

2001-04-22 / 15. szám

SZEKSZÁRDI 2001. ÁPRILIS 22. VASÁRNAP M Három taggal is változatlan a siker Kozsó-válogatás „terméke" a Picasso Branch A közönség előtt régóta ismerős a név: Picasso Branch. A rajongók azt is tudják a kezdeti öt fős formáció mára három főre csökkent. Ketten tősgyökeresek, egy fiú az Ámokfutók tánccsapatból került a trióba. - Hogyan kezdtétek, volt valami előzménye a Picasso Branchnak? Ricky: - Már gyerekkoromban színpadorientált voltam. Játszot­tam egy szípi társulatban is. Én tu­datosan készültem erre a pályára, büszke vagyok arra, hogy az ál­mom teljesült. Egyébként is hi­szem, hogy megálmodhatjuk vá­gyainkat. ^^ack O.: - Nálam úgy kezdő­IV, hogy nagyon akartam a dol­got. Szerintem akarattal teljesül­nek az ember vágyai. Tommy G.: - Én zenész család­ból származom, édesapám éne­kes, gitáros. Persze nem akarták, hogy én is az legyek. Ők „jobb" sorsot szántak nekem. A gond ott kezdődött, hogy rájöttem: vonz a színpad. A felismerés után egy év­re rá már tagja voltam az együttes­nek. - Bizonyára nem volt könnyű, megfelelni a válogatás követelmé­nyeinek. Mindenki számára tu­dott, hogy „Kozsó-gyerekek" vagy­tok. Ricky: - Két meghallgatás volt, de egyenként is több száz jelent­kező érkezett. Bekerültünk Tommyval a kiválasztottak közé, de utána volt még nagyon sok be­szélgetés és pszichológiai tesztet is ki kellett töltenünk. Talán azért is becsüljük meg ennyire a csapa­tot, mert tudjuk, hogy nem köny­nyű a kezdet. - Mi történt Marckal? Ricky: - Egy kicsit korábbról kezdeném. Először öten voltunk, de ketten nem vették komolyan az együttest. Egy éven át hárman ze­néltünk. Mack 0. az Ámokfutók táncsuliból került hozzánk. Min­dig jött velünk, tudott rólunk min­dent. Bevettük és egy hónapig né­gyen léptünk fel: Marc, Tommy G., Mack 0. és én. Majd Marc itt hagyott bennünket. Az okot nem kérdeztük, tiszteletben tartottuk a döntését. - Kaptatok-e utasítást, valami­lyen „kezelési útmutatót" a rajon­gókhoz? Tommy G.: - Nem, az a lényeg, hogy őszinték legyünk velük. Ha játszanánk magunkat, azt meg­éreznék. - Bizonyára nagyon sok levelet kaptok. Ricky: - Igen, olyan dolgokat megosztanak velünk, amit mással nem. Számomra ez nagyon meg­ható és kedves. - Boldogok vagytok? R., M„ T.: - Teljes mértékben! A génsebészeté a jövő. Aki ezt még most is vitat­ja, annak a génjeibe valamilyen nagy-nagy hiba csúszott. Én abban a szerencsés helyzetben voltam a minap, hogy a vonaton véletlenül kihallgathat­tam két kiváló génsebész beszélgetését. - Képzeld el öregem, a kertünkben van egy fa, amelyikbe a rezgő nyárfa és a diófa összes jó és hasznos tulajdonságait sikerült összevegyítenem. Többek között erről a fáról nem kell fáradtságos munkával leverni a diót, mert lerázza magáról magától úgy, mint kutya a vizet. Ami voltaképpen nem csoda, mert van benne egy kis kutyavér is. - Ügyes, ügyes - mondta némi elismeréssel a másik génsebész. - De nem szabadna egyedülálló képességeinket aprópénzre váltani. Tudod, én is családi házban lakom, és a feleségemnek az a má­niája, hogy rengeteg háziállatot tart. Engem meg néha nagyon tudnak idegesíteni a hangjukkal. A legjobb gondolataimba belekukorékolnak, bele­ugatnak... Elhatároztam, ha már a feleségemet nem vagyok képes megváltoztatni, akkor legalább az állatokat megpróbálom átoperálni. És sikerült!! Nálunk, kérlek szépen, a tyúkok pacsirtaként da­lolnak, a kacsák úgy fütyörésznek, akár a víg ri­gók... A szomszéd szamarát is megoperáltam, az­óta beszél. Állandóan politikai programnyilatko­zatokat tesz ahelyett, hogy csak annyit mondana: IÁ, IÁ, IÁ.... Ezer szerencse, hogy emiatt eddig még csak a feleségem panaszkodott, mert azt ta­pasztalta, hogy a szamár-beszédek hatására egy idő óta a baromfiai hol ide, hol oda ülnek le tojni. Mit szólsz te mindezekhez? - Szóhoz sem tudok jutni! Persze, én mindig sej­tettem, hogy a tudomány - és főleg a génsebészet ­csodákra képes. Mondd, munkásságod során ku­darcok nem értek? - Dehogyisnem! - sötétült el a kiváló génsebészet arca. - Hogy csak a legfájóbbat említsem, a kis unokám szeretett volna egy olyan nyuszit, amelyik piros tojásokat tojik. - És nem tojt?! - vágott közbe a kollega rosszul titkolt kárörömmel. - De, tojt. Kinder tojásokat a nyomorult! Aminek a kis ebadta Ödönke eleinte örült, visongatott, ug­rándozott, mint a majmocska a narancsligetben. De aztán kibontotta a tojást, és undorodva eldob­ta: fúj!, kakás!! Bálint György Lajos ÓDON DERŰ 100. Békebeli bűbájosok Amikor még az országos la­pok nem a tudományos és ke­vésbé tudometeorológiai előre­jelzéseket, hanem Falb Rudolf jóslatait hozták, Szekszárdnak is megvolt a maga időjósa. Babits Mihály egyik novellájában meg­örökíti, hogy fekete gúnyát viselt - éppen ez jelezte tudósságát ­és „otromba beadványokkal sza­ladgált a városházára, s hivatalos időjósi állásért folyamodott". Ba­bits két ilyen férfiúról mintáz­hatta hősét, egyikükről éppen 1882. április 16-án írt a Tolna­megyei Közlöny. „Szekszárd idő­jósa. Kohárits bácsi, a lucanaptár szorgalmas készítője ugyancsak kiköszörülte a csorbát, melyet egy pár be nem teljesedett jöven­dölése időjós hírnevén a múlt­ban ütött. Húsvét első napján ugyanis, mikor tudvalevőleg zord, de verőfényes napunk'volt, megjövendölte, hogy rákövetke­ző nap hóesés lesz. Mindenki mosolygott a merész állításon, de 24 óra múlva már Kohárits bácsin volt a sor souverain (itt: fejedelmi) hangon beszélni az emberek együgyűségéről és hi­tetlenségéről." Ha időjósra futotta is a megye­székhelynek, varázslókat csupán a helyi sajtó idézett meg 1873. április 30-án „most egyszer még kímélettel elhallgatván a helység nevét". „Az ind hősök (itt: a cigá­nyok) megjelentek egy háznál, hol szerencséjükre csak a nők valának honn. Rövid beszélge­tés, kunyorgás után a ház udva­rán egy hely jelöltetik meg a cigá­nyok által, hol állítólag kincs van elásva. Az Éva-utódok hittek a fe­kete sereg szavainak, s rövid időn dunna, vánkos, szoknya, ci­pő, tányér, mozsár, nadrág, lajb­li, keszkenő, zsák, zsír, sonka, kalbász lőnek a bűbájos helyre kihordva, melyek aztán egypár lepedővel leteríttettek s felettök egy vén sybilla (jósnő) a kincset elővarázsoló bűvigéket mormolt. A kincs azonban nem akará ma­gát felvetni. Az utolsó eszközhöz folyamodtak tehát, s a házi nők­nek... testeiken lévő ingeiket is a többi cókmók közé kellett tenni. A paradicsomi állapotban levő nők aztán benn a konyhában várták a kincset. Az augurok és sybillák pedig hirtelen nyalábra kapván mindent: alo usde. Mire a fügefaleveletlen Évák magokat újra szalonképes állapotba tevék, akkor ők már nádan-berken túl voltak" - akárcsak Arany versé­ben... Lanius Excubitor

Next

/
Oldalképek
Tartalom