Szekszárdi Vasárnap 2000 (10. évfolyam, 1-44. szám)
2000-11-12 / 39. szám
2000. NOVEMBER 12. , SZEKSZÁRDI VASÁRNAP M Vendégem a Gemenc presszóban dr. Fodor József nyugalmazott főorvos, akivel ebben az esztendőben két „aranyos" dolog történt. Boldog lennék, ha ebből a kettőből egyet is magaménak tudhatnék, mégis semmi irigység nincs a szívemben, annál több tisztelet, csodálat. Ugyanis e két évforduló mögött, amit Fodor főorvos úrnak megadatott megélni és elérni a munkán, a szerencsén és a határtalan életigenlésen túl még sok-sok minden kellett. Nemrégiben ünnepelte 50. házassági évfordulóját, s vette át az orvosi egyetem elvégzéséről szóló, fél évszázad után járó aranydiplomáját. - Főorvos úr! Életének elmesélésében vissza-visszatérő szó volt a szerencse. Összefoglalná miért is érzi ön szerencsésnek magát? Kezdjük a gyermekkorával? J fcomogyi származású család vank, feleségemmel együtt. Több mint fél évszázada élünk Szekszárdon, ebben a városban amit nagyon szeretünk, s amit a gyermekeink is otthonuknak tartanak. Ez egy kis előzetes a szerencséből. - Apám termény- és fanagykereskedő és mozitulajdonos volt, ami egy biztos gyermekkort jelentett számunkra, ennek ellenére már gyermekkoromban, megtanultam dolgozni, s ezzel együtt becsülni a szellemi és fizikai munkát egyaránt. Ez egész életemet végigkísérte, valamint nagyapám vidám hangulatú szeszfőzdéjének légköre, ahol a meséket a háborúról, az adomázgatásokat, a szeszfokkal emelkedő bátor tetteket ámulattal hallgattam. - A Csurgói Református GimnázilAn a régi klasszikus oktatás melle^már akkor angol nyelvet tanultunk, így aztán a latin és a német nyelvet is magaménak tudhatom - kicsit franciául, olaszul is beszélek - s ez a nyelvtudás a későbbiekben nagy segítségemre volt. - A klasszikus oktatás és a nyelvtudás az ön színes egyéniségéhez anynyira hozzátartozik, hogy már észre sem veszi, időnként Shakespeare nyelvén szólal meg, majd németül idézi a jobbnál jobb közmondásokat... - Ami azt illeti csibészséggel nem tudok kérkedni - lehet, hogy attól vagányabb lennék az olvasók szemében - mert mindig nagyon jó tanuló voltam, tanulmányi versenyeket nyertem és számomra ez természetes volt, hiszen a tanulás volt a dolgom. Az érettségire 1943-ban került sor, amikor javában állt a háború. - A háború, amelyről olyan regénybe illő történeteket hallhattam most öntől, mint valamikor a nagyapámFérfiakról nemcsak férfiaknak SAS ERZSÉBET OLDALA tói, aki az első világháborúban tüzér volt. A regénybe illőt pedig úgy gondoltam, biztos lenne olvasótábora ha egyszer megírná... Ezen az oldalon ugyanis csak morzsákat tudunk belőle kiragadni... - Apám először kereskedőnek szánt, aztán a háború viharait látva, azt mondta válasszak egy rendes foglalkozást magamnak, fgy kerültem az orvosi egyetemre. Még az első évfolyamon behívtak katonának - 1944 tavaszáig - a Gyimesi-szorosba kerültem, ahol társaimmal hegyi kiképzést kaptunk. Jómagam útközben valami mást is, maláriát. Az egy óriási szerencse volt, ahogy több nap után végre egy orvos „felfedezte" nem szimulálok, így aztán meggyógyultam, s később mint orvos nagy „tapasztalat" volt ez számomra, hogy vizsgálat nélkül nem állítunk fel diagnózist. Jószerencse semmi más" mondta Zrínyi Miklós, s ez volt a következő idők számomra meghatározó mondata. - Mi történt a hegyi kiképzés után? - Odaértek az oroszok, mi nem kaptunk visszavonulási parancsot, s bizony ezekben a pillanatokban ismerszik meg az ember. Volt, akin a teljes elkeseredés lett úrrá, mi azonban a többség, úgy döntöttünk nem adjuk meg magunkat, s Désaknánál, megbirkózva a hegyekkel, többen vérhast kapva, jómagam cipelve az aknavetőmet - ezért később kitüntetést is kaptam - végre elértük a zászlóaljunkat, s ott tudtuk meg, hogy már 10 napja veszteséglistán voltunk. - A kitüntetés és az a havasi gyopár ami a sapkája mellé volt tűzve most itt fekszik az asztalon. - Három hónap betegszabadságot is kaptam, s mire visszamentem volna a pécsi laktanyába azt már elfoglalták. A szabadságot nem sokáig élvezhettem, ugyanis elvittek lövészárkot ásni a frontra, majd a sebesülteket és a halottakat kellett összeszednünk. Az előbbieket ellátni, az utóbbiakat eltemetni egy nagybirtok pusztáján. Volt ott egy orvos, aki tudott németül, ami számomra a túlélést jelentette. Megtudta, hogy medikus vagyok, s attól kezdve kinevezett „patikusnak". - Aztán mielőtt továbbmentek, kaptam tőlük egy pecsétes papírt, s elindultam gyalog Pécsre, ami onnan 160 km-re volt. Rögtön a hazatérésem után jelentkeztem az egyetemre. - S éppen fél évszázaddal ezelőtt megkapta az orvosi diplomáját... - Az egyetemi napok miatt, nemrégiben került megszervezésre az aranydiploma átadása, s bizony a számok sok mindent elárulnak. Az egyetemet akkor 120-an kezdtük, ebből 40-en kaptunk diplomát, s 12-en élünk, s ebből 8-an tudták személyesen átvenni az aranydiplomát. Bizony sűrű rendet vágott közöttünk először a háború, majd az idő. - Szekszárdon kezdte el orvosi pályáját, ami a nyugdíjba vonulásával szűnt csak meg... - Regényes körülmények között kerültem ide, már akkor a feleségemmel, hiszen a diploma évében megnősültem. A kórházban kaptunk egy szobát - még az első gyermekünk oda született -, a legfontosabb az volt, hogy dolgozhattam. Még meg sem született az első gyermekünk, amikor ismét behívtak, Pápára, ahol ezredorvos lettem, rendfokozatom hadnagy volt. Ott kaptam a hírt, hogy a szüleimet egy éjszaka deportálták a Hortobágyra. Három házunkat, a mozit és a raktárépületeket államosították. A vagyont, amit elvettek a szüleimtől talán sokan irigyelték, s a mai napig is vannak akik így éreznek. Mi, a család tudjuk, hogy apám aki olyan fantasz. tikus kereskedő volt, több nyelven beszélt, voltak Fiúméban üzleti kapcsolatai, a mai világban, az ő szellemiségével mondjuk egy bank igazgatója, vagy egy óriási vállalkozás első embere lehetne. Csakhogy abban az időben bűn volt többet tudni, gyarapodni, gazdagnak lenni. - Ön érezte ezt, éreztették önnel akik tudták, hogy kik voltak a szülei? - Ha ezt mondanám nem mondanék igazat. Hálás vagyok a szekszárdi kórház akkori vezetőinek, minden munkatársamnak, hogy az itteni pályafutásom alatt sosem éreztették velem kik voltak a szüleim. Engem magamat fogadtak el, szakmai tudásomat, munkámat, emberi hozzáállásomat. Belgyógyász szakvizsgámat 1954-ben szereztem meg, majd 1956tól a rendelőintézet belgyógyászati szakrendelésén dolgoztam. Igazságügyi orvosszakértő lettem 1970-től, bírósági és rendőrségi ügyekben. Ebből a funkcióból mentem nyugdíjba éppen 10 éve. - Hát még egy apropó, ami most kiderült. Főorvos úr! Gondolom nem a karosszékben ülve tölti nyugdíjas napjait... - Kisebbik fiammal méhészkedünk és szőlőműveléssel jönnek-mennek az évszakok, s minden megmaradó pillanat az olvasásé, azé a szenvedéllyé, ami kisgyermekkorom óta végigkísért. - A család, akikre méltán büszke s akik még büszkébbek, hogy ilyen szüleik vannak - úgy tudom meglepték önt és kedves feleségét a nyáron... - Az ötvenedik házassági évfordulónkon Katalin lányunk, Miklós és Tamás fiunk, valamint a hét unokánk és két dédunokánk felejthetetlen ünnepséget szerveztek nekünk. Feleségem, aki egész életében a Babits iskolában tanított - s minden gyermekünk, unokánk is odajárt és jár - s jómagam úgy érezzük, sikerült úgy nevelnünk őket, hogy család-, hazaszerető és -tisztelő emberek váltak belőlük. Sokat vannak nálunk, a nagy ünnepeken együtt van az egész család, szűken vagyunk 19-en, s olyankor előkerülnek a régi fényképek, történetek, s a rengeteg élmény, amit feleségemmel egyetlen nagy hobbink alkalmával szereztünk, a külföldi utazásaink során. Bejártuk a fél világot, s büszke vagyok arra, hogy bár sokszor hívtak, sosem jutott eszembe, hogy itt hagyjam az országot, s Szekszárdot, ahol minden embertől csak szeretetet és tiszteletet kaptam, s kapott az egész családom.
