Szekszárdi Vasárnap 2000 (10. évfolyam, 1-44. szám)

2000-11-12 / 39. szám

2000. NOVEMBER 12. _ SZEKSZÁRDI VAS4RNAP Közép-Európa az első ezredfordulón Rendhagyó történelemóra leendő pedagógusoknak Közép-európaiak egymás közt Immár a második ezredfordulónál tartunk, s rövidesen a népvándorlás és a kalandozások problémakörét az EU-csatlakozást követően (szép magyar kifejezéssel élve) „kiváltja" majd az unión belüli szabad munkavállalás, és akkor József Attilát idézve elmondhatjuk: „A harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés s rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is k^rés." A Pécsi Tudományegyet^piyés Gyula Főiskolai Kar „E" épületének dísztermében tartott nemzetközi szimpózium is erre tett egy újabb kísérletet. A tudományos tanácskozáson részt vett Rudolf Jindrak, a Cseh Köztársaság, Stefan Márkus, a Szlovák Köztársaság magyarországi nagykövete, Karol Wlachovsky, a Szlovák Kulturális Intézet és Csémy Tamás, a Cseh Centrum igazgatója. Horváth N. Béla, az Illyés Gyula Főiskolai Kar főigazgatója köszöntőjében a szervezők nevében elmondta, immár hagyomány, hogy Szekszárdon ősszel neves írók, tudósok, politikusok, művészek közreműködésével olyan rendezvényt tartanak, amelynek középpontjában közé-európai s áll. Idén a szlovák, cseh és ar történészek mondják el, hogyan gondolkodnak arról, mi volt Közép-Európában az első ezredforduló tájékán. Ez a témakör nemcsak azért fontos, mert a költő szavait idézve: „a múltat be kell vallani", hanem azért is, mert nem csak az egyes országok tudományos (s most ne beszéljünk az áltudományos megközelítésekről, a mítoszokon, legendákon, túlfűtött nacionalista érzelmeken alapuló megnyilvánulásokról, manipulációkról) közleményeiben, tankönyveiben érvényesülnek ezzel a témakörrel kapcsolatosan nagyon eltérő vélekedések, megközelítések, hanem a közgondolkodásban is. A nagyon szerteágazó kérdéskörrel kapcsolatban ezúttal komoly, elismert szaktekintélyek, egyetemi tanárok, tudósok mondták el tudományos kutatásokon alapuló objektív álláspontjukat, amelyekben természetesen voltak eltérések, de „késhegyre menő" vita azért nem alakult ki. Cseh országból dr. Petr Sommer profeszszor, Szlovákiából dr. Alexander Ruttkay régész professzor, Magyarországról dr. Koszta László szegedi egyetemi docens és dr. Font Márta pécsi egyetemi tanár tartott előadást. A vitát Karai Wlachovsky vezette. A közép-európai népek magyar honfoglalás kori történelme nem választható el a nyugati (németrómai császárság) és a déli (bizánci császárság) irányból jövő miszsziós, katolizációs, keresztény hittérítő hatásoktól/törekvésektől, amelyek bizony kőkemény hatalmi törekvések voltak, egyáltalán nem azt a célt szolgálták, hogy minél több „bűnös" pogány lelket mentsenek meg a pokolbéli gyötrelmektől. (Géza fejedelemnek aki megkeresztelkedett - azt vetették a szemére, hogy pogány isteneinek is áldoz. - Eléggé nagy úr vagyok ahhoz, hogy több istenem is legyen - válaszolta a fejedelem) Kicsit profánul fogalmazva: a közép-európai szláv népeknek és a magyar törzseknek nem volt más alternatívájuk, a két nagyhatalmi befolyás közül az egyiknek se kellett hódolni. I. Szent István (Vajk) és a lengyelek, csehek, szlovákok akkori ősei a nyugati befolyás elfogadása mellett döntöttek. Természetesen a 18-19. századig, a mai értelemben vett igazi nemzetállamokról nem igazán beszélhetünk. A szlávok is és más népek is sok-sok kis törzsből „álltak össze", a kutatások adatai szerint a hét magyar törzs is minimum kétnyelvű volt, de könnyen elképzelhető, hogy még ennél is több nyelvű volt, hiszen megbízható, hiteles adatok nem állnak a rendelkezésünkre, a honfoglalás kori magyar törzseknek és sok más népvándorlás kori népcsoportnak kisebb gondja is nagyobb volt annál, mint hogy pontos kimutatásokat vezessen saját magáról. így aztán a szláv népesség és a honfoglaló magyarok létszámát illetően is csak becsült adatokra támaszkodhatunk, és ezek az adatok a szláv népesség lélekszámát kb. kétmilliós nagyságrendűnek valószínűsítik, míg a magyar törzsek összlétszáma (a húszezres lovas hadsereget alapul véve) 250-500 ezerre tehető, de a húszezres lovas hadsereg az akkori „legmodernebb" és leghatékonyabb haditechnikát képviselte. A honfoglaló magyarság csekély létszámából következően elfért és megfért a korábban a térségben letelepedett népekkel, akkoriban a nyelvi, kulturális, gazdasági asszimiláció (integráció) nem volt szokatlan jelenség. Álljon itt példaként István király fiához írt intelmeiből a következő kis részlet: amiként különbkülönb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magúkkal, és ez az országot díszíti... az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad." Dr. Alexander Ruttkay régész professzor (Szlovákia) előadásában kifejtette, hogy a nagy morva birodalom (Magna Morávia) bukása nem jelentette a struktúra (az államiság) széthullását, csupán új urak ültek a régiek helyébe. A régész professzor szerint tudománytalan és fölösleges dolog vitatkozni azon, hogy ki volt itt előbb, ki volt a hódító és meghódított (hiszen a tények tények), és azon sincs értelme vitatkozni, hogy melyik népcsoportnak volt nagyobb tudása, kultúrája, hiszen dr. Matús Kuáera professzor értekezésében leírta, hogy Európa akkoriban még képlékeny volt, alakulóban volt, a történelem térben és időben emberek közreműködésével létezik. A Kárpát-medencében akkoriban különböző népek gyors integrációja történt meg. Ez egy rendkívül mozgalmas és sok tekintetben homályos időszak volt, éppen ezért lehetőség szerint kerülni kell (meg kell hagyni az amatőröknek, a zugfirkászoknak, populista politikusoknak, mert úgysem lehet meggyőzni vagy lebeszélni őket erről) az áltudományos megközelítéseket, az ellenőrizhetetlen legendákat, a meseszerű mítoszokat. A Magna Morávia területe még ma is kérdéses (akkoriban a mai Hamburg környékén is éltek szláv törzsek, pl. az okotiták), az arany az ezüst eltűnt, de még a nemesfémeknél is maradandóbban megmaradt az államiság tradíciója, a nemzettudat kontinuitása. A csehek és a szlovákok soha nem szenvedtek indentitástudat-zavarban vagy vesztésben, annak ellenére, hogy önálló államiságuk létrejöttére nagyon sokáig (kb. 900 évig!) kellett várniuk. Összegzésképpen a tanácskozásból (szimpóziumból) kiderült még valami nagyon fontos dolog. Az, hogy bár a harcot, amelyet őseink vívtak egykor, lehet, hogy tényleg egyre inkább békévé oldja az emlékezés, de abban majdnem biztosak lehetünk, hogy a sok tekintetben közös múltunk, történelmünk megítélésében/értelmezésében a közép-európai írók, tudósok, művészek, politikusok soha nem jutnak közös nevezőre teljes egészében. De hát ezt még a legártatlanabb, legnaivabb, legobjektívebb ember sem várhatja el tőlük... Bálint György Lajos