Szekszárdi Vasárnap 2000 (10. évfolyam, 1-44. szám)
2000-10-08 / 34. szám
2000. október 15. , SZEKSZÁRDI VASÁRNAP 11 Egy Garay-vers és hatása Garay János nem csekély emberi és írói bátorságról tett tanúbizonyamikor - éppen egy évvel ^^raradi 13 halála után - a ^Röpívekben közzétette Honvéd halála című költeményét. Sokan létezéséről sem tudnak, bölcs irodalomkönyveink megkímélik tőle a nyiladozó értelmű ifjúságot, mondván, nem más, mint a vadromantika terméke, egyébként sincs jelentősége. S látszólag a bősz bírálóknak igazuk is van, hiszen a történet dióhéjban annyi, hogy a sírásók, akik a csata után teme•tik a honvédeket, fölfedezik a vers kilenc sebtől vérző, de életben maradt főhősét. Megnyugtatják, hogy bár a csata elveszett, de őt majd ápolásukkal megmentik. A honvéd a hír hallatára letépi kötéseit, meg akar • ni, mert élete értelme veszett rneg is hal és eltemetik. jAfásfél évszázaddal az eseiranyek után, ötvenöt év békével hátunk mögött valóban romantikus túlzásnak látszik a történet, de hiteles szemtanúk beszéltek a világosi fegyverletétel utáni öngyilkosságokról, s miért ne érezhetett volna erre vágyat az a honvéd, aki kilenc nehéz sebet szerzett a csatában a szabadságért? Mindenesetre Arany János baráti levélben fejezte ki elismerését: „Kedves jó barátom! Bocsáss meg tolakodásomnak, de nem állhatom meg, hogy olvasva szép versedet a Röpívekben, ki ne jelentsem örvendezésemet állapotod javulása iránt. (Utolsó híre Garay súlyos betegségéről volt.) így, barátom, igy, pöngesd mesteri lantodat - nagy szükség van arra, most, ha valaha, midőn, mint Tompa ítja nekem magánlevélben, »mezítlábos kamaszok hanczúroznak a magyar Parnassus jól mívelt térein«..." Higgyük el Aranynak, hogy a vers megírása, mívessége, megjelentetése valódi tett volt. Azt is tudjuk, hogy Garay csupán a hadbíró jóindulatával kerülte el a felelősségre vonást, Geringer Károly tartományfőnök szánalomból nevezi ki könyvtárosi állásába, nehogy éhen haljon: oka lett volna hát csöndben maradni. Ez föl sem tűnne, hiszen a magyar irodalom jelesei mélységesen hallgatnak. Garay emberi nagyságát mutatja, hogy fontosabbnak látta a méltó emlék megírását. Garay versét hajdanán sokan ismerhették, bizonyára meg is tanulták, de a XX. századra már legkiválóbb irodalomtörténészeink is megfeledkeztek róla. Megyénk fia, a paksi Kovács Endre, aki KeHONVÉD HALÁLA Ott volt a véres csatában, Küzdött mint senki még, Kilenc nehéz sebétől Végtére elesek... A sírásók csodálva Bámulják tetemét, Megvizsgálják egyenkint Kilenc nehéz sebét. • „Ez él" kiált az egyik, Mert fölnéz a vitéz S azonnal ápolyára Hajlik mindannyi kéz. „ Légy megnyugodva - mondják Derék vitéz valál; Illő, hogy martalékul Ne kapjon a halál. Pajtásid elhullónak, Csatátok elveszett; De te karunk közt vissza Kapod az életet." „Mit! - szól az éledő hős, S megint megdermedett Pajtásaim elhullónak? Csatánk is elveszett? Úgy mért nekem az élet, Ha ők elestenek... Ha nem hazám a győztes, Úgy csak temessetek! S kilenc nehéz sebéről Letépi kötegét A sírásók könyezve Ássák el tetemét. 2 let-Közép-Európa és hazánk kapcsolatának legjelesebb kutatója, Népek országútján című kötetében, a Neruda és Petőfi című tanulmányban lefordítja prózában Jan Neruda Honvéd című költeményét, amelynek első fele gyakorlatilag Garay versének átköltéAki először értékelte és bírálta se, de ezt nem veszi észre. Ez a vers 1861-ben egy svájci emigráns lapban, a Éech című folyóiratban buzdította a cseh hazafiakat sorsuk megváltoztatására. (Elképzelhető, hogy a szerkesztő, Frié magyarul is ismerhette, hiszen 1849 után több évig raboskodott Komáromban és Désen - ahogy ezt Kovács megírja.) A Prágai rejtelmek szerzője, Jan Neruda azonban a honvéd tettéből levonta a logikus következtetést és művébe írta: „Mi még nem tudunk meghalni a hazáért, a nemzetért, az arany szabadságért..." Kovács Endre fényt derített e gondolat további sorsára is: „... messze a cseh határokon túl, a bolgár irodalomban találkozunk a vers fordításával. Első ízben a Nauka (Tudomány) című revüben 1882-ben. A nerudai mondás szinte szállóigévé lesz a bolgár irodalomban: Nij ne umeeme da mrem = Mi még nem tudunk meghalni. 1899-ben T. Nacsov választja mottóul abban a röplapjában, amelyet Kóburg Ferdinánd cár ellen írt..." Ha meggondoljuk, hogy három nemzet közös gondolkodását indította el Garay János verse, már aligha nevezhetjük jelentéktelennek. Az is bizonyos, hogy az 1850-es évek magyar lírájából egyetlen darab sem ért el hasonló hatást. S ezek után talán célszerűbb lenne elhinnünk, hogy a haza, a nemzet és szabadság szent ügye a hajdani költőt s a honfiakat egyként hevítette, fölösleges tehát kétségbe vonnunk érzéseiket, tetteiket. Legalább ennyivel tartozunk ugyanis nekik, ha utódaiknak valljuk magunkat... Dr. Töttős Gábor Ódon derű 77. Postai esetek Az ezredvég magyarjának, akinek nem adatott meg a szerencse, hogy a posta banki tevékenységét csupán kívülállóként szemlélje, érdemes minden szekszárdi vonatkozású - bár kétes - dicsőséget számon tartania. Jellemző, hogy 1886. november 21-én nem is a helyi sajtó, hanem a Paksi Lapok számolt be az akkor még újszerű eseményről. „Berger Samunak hívják s szekszárdi születésű az a valaki, aki arról lett híressé, hogy hazánkban ő az első postatakarékpénztárikönyvecske-hamisító. A hamisítást úgy hajtotta végre, hogy a befizetést igazoló két lapot könyvéből kiszakította s két ízben 15 forintot jegyzett be, mely összegeket fel is vette. A csalót átadták a királyi ügyészségnek, hol elég ideje lesz gondolkozni cselekedete következményei felett." Alig fél évtized múlva, a Tolnavármegye 1900. augusztus 26-i száma azt igazolta történetével, hogy a postán még egyszerűbb pénzműveleteket sem igazán tudott nyomon követni az akkori átlagpolgár. „Őszbe csavarodott öreg paraszt ment be szerdán a szegzárdi postára. - Csés jónapot kívánok! - Jó napot, bátya! mond az udvarias postatiszt. - Mi jót akar vinni? - Hoztam volna úgymond az öreg. - Mit? - Egy kis költséget küldenék a két katona fiamnak. - Jól van, öreg, adja ide. Átveszi a postatiszt a két utalványra külön-külön felírt két forint ötven krajcárt, pardon, öt-öt koronát, belajstromozza, az összes pénzt egy fiókba teszi, s annak rendjemódja szerint kiállítja a recipét ma úgy mondanánk: bizonylatot át is adja az öregnek mind a kettőt. Egyszer azonban azt veszi észre, hogy az öreg nem tágít az ablak mellől. Rászól tehát: - Mi kell még, öreg? Akar valamit feladni? Nem én, instállom. - Hát mit néz itt? - Azt, instállom, hogy össze ne tessék azt a pénzt téveszteni, mert nem egy helyre megyen ám!" Mielőtt még a mai ember fölényes humorával elmosolyodnánk, gondoljuk csak meg - postával és bankkal kapcsolatban - hányszor voltak kétségeink, vajon oda megy-e a pénzünk, vagy sem? Lanius Excubitory?
