Szekszárdi Vasárnap 2000 (10. évfolyam, 1-44. szám)

2000-08-13 / 28. szám

2000. augusztus 13. SZEKSZÁRDI 11 £mléltltépek egy szekszárdi híd történetéből Készülőfélben van az a könyv, amely megyénk összes hídjának históriáját hivatott bemutatni. A megyeszékhely belterületének legnagyobb hídja a Bartina utcát a Kálvin térrel összekötő Bálinthíd, amelynek ük- és dédapáink korában ugyancsak kalandos sors jutott. Ebből mutatunk be néhány megsárgult fotográfiát. Az 1869. évi képviselő-testületi (akkor úgy mondták: századosgyűlési) jegyzőkönyv 28. tétele szerint „Bemutatjá bíró úr a Bálint-híd tervét és költségvetését, melyek több év óta koronként (időnként) keletkezett sürgetésekre ^íitott százados ülési határozatok nyoJ^P végre valahára létre hozatának". Május 20-án az eredeti kikiáltási ár, p.512 forint helyett Stann Jakab 7250 forintért vállalta, de „az árlejtési feltételek között határozottan kikötve lőn, hogy a hídnak folyó évi October végéig okvetlenül késznek kell lennie s ekkor a közhasználatnak átadatnia kell". Gondot jelentett, hogy 2250 forinttal túlhaladták az eredetileg előirányzott összeget, erről határozni kellett volna, de ehhez a képviselők nem voltak együtt megfelelő számban. Még ez évben, de már ősszel az új költségvetés elkészült, „országzerte közhírré teszik apilag", hátha akad alkozó az építésre. Ugyanakkor megállapítják, hogy az elkészült terv hibás, mert abból hiányzik 35.000 tégla ára, „az oldalfalak gyengék", tehát új költségvetés kell. Néhány hét múlva Jezerniczky Ferenc új terve is elkészült. Ez a költségvetéssel együtt „további intézkedés végett az építő bizottmányhoz áttétetni határoztatott." Jezerniczky egy másik lehetőséget is bemutatott: a híd ez esetben a református templom előtt ívelt volna át a Sédpatakon, de mivel ez négyezer forinttal többe került volna, a régi terv mellett szavaztak. Az elkészítést Kopacsek Vince vállalta 6.100 forintért 1870 tavaszán. Néhányan észrevételezték, hogy a „városnak nagyobb mennyiségű téglája vagyon", indítványozzák tehát, adják ezt a Bálint-híd építéséhez, mert így kevesebbet kellene pénzben fizetniük. Ezt azonban nem fogadták el, hiszen a tégla „a város majorja kerítésére, a bikaakolra és a pásztorház kijavítására szükségeltetik". Az örök időre szánt híd ezek után - leszámítva a szokásos hercehurcákat megépült. A reformátusok kedvelt lelké% szének, Borzsák Endrének egyik utolsó ténykedése volt 1909-ben az axpéldátlan eset, amikor valóságos körmenetet tartottak elődeink: a polgármesterhez, dr. Szentkirályi Mihályhoz ment az a küldöttség, amely elpanaszolta, hogy az árvíz elvitte a Bálint-hidat, ezért újat kérnek, mert így „időnek pazarlásával a két fölsőutca népe a Remete-laposon közlekedhet egymáshoz". Telt-múlt az idő, megépült egy olyan fahid, amelyen legföljebb virtusból hajtottak át vállalkozó kedvű parasztlegények, mert a legenda szerint isteni szolgálatra igyekvő csizmás reformátusok sem mertek rajta egyszerre lépni, nehogy leszakadjon. Vendel István írja monográfiájában: „a Remete utca végénél emeletes palotákat elnyelő szakadék képződött, a Bálint-hídi mélység felé pedig hegyek mozdultak meg úgy, hogy a református templom sorsa is agA régi Bálint-híd gasztóvá vált". Mayer János földművelési miniszter államtitkárai és Őrffy Imre képviselő kíséretében a Séd-patakot 1926. július 8-án „megtekintette és megdöbbenéssel szemlélte a rombolásokat", amelyeket az 1924. november 30-án átadott fahíd alapjaiban tett a felhőszakadás. Vendel István érzékletes képet fest a végül 1930-ban átadott vasbeton-téglahíd építéséről: "Az összes hidak és gátak közül a legnagyobb elővigyázatosságot a Bálint-híd munkálatai igényelték. Ugyanis a szédítő mélységű Bálint-hídi szakasz felé két hegy, a Bartina és a Jobbremete csúszott. A hegyek elemi erejű nyomása miatt az elengedhetetlen 3 méter szélességű betonalapozást csak lépésről lépésre, kútszerűen lehetett folytatni. így is félelmetes volt a mélységben végzett munka, és bizony többször előfordult, hogy az oldalak kitámasztására használt, deréknál is vastagabb dúcok recsegtek-ropogtak, és a munkásoknak gyorsan el kellett hagyni a munkahelyüket." Dr. Töttős Gábor Közegészségi, közrendészeti tekintetek követelik tehát, hogy a ruhátlan fürdést a hatóság újólag betiltsa. Azért mondjuk »újólag«, mert már évekkel ezelőtt meghozták azt a határozatot, hogy a ruhátlan fürdés szigorúan el van tiltva, hogy a város öltöző sövényeket tartozik fölállítani, hogy a tóban a fürdésre alkalmas helyet póznával kijelölni köteles, hogy a rend fenntartása végett a tónál állandóan egy rendőrnek kell lennie; s mindezek a főszolgabíróság által hozott határozatok manap végrehajtatlanul pihennek. A nagy közönség érdeke tehát, hogy ezek a határozatok valóban végre is hajtassanak, ne csak írott malasztként hűsöljenek a városi irattárban." Ilyen boldog és ártatlan időket éltek eleink hajdanán, amikor még a rock-maratonnak híre-hamva sem volt... Lanius Excubitor Ódon derű 75. Csörge-tói állapotok A múlt eseményeinek kutatója néha abban a kényelmes helyzetben van, hogy akár minden megjegyzés nélkül egymás mellé tehetné a régi idők híreit. (Az már más kérdés, hogy a valóságban a két hír között ő 1500 újságpéldányt olvasott végig...) A Szekszárd Vidéke 1885. július 23-án írta: „A Csörgetőben (!) a ruhátlan szabadfiirdést Gerenday szolgabíró a legszigorúbban betiltotta, a tilalom ellen vétők 8 napi elzárással büntettetnek; a csendőrséget is felkérte, hogy őijáratai által a ruhátlan fürdőket letartóztassa." Kereken tíz év múlva a Tolnavármegye 1895. augusztus 4számában imígyen dörgött: „A hatóság figyelmébe. A csörgetéki (!) fürdőt ajánljuk a hatóság figyelmébe azért, mert ott nagyon kedélyes állapotok történnek. Az intelligens és tisztességes közönségnek naponkint meg kell botránkoznia azon a látványon, amit az ingyenes fürdőző plebs szemei elé tár. Az afrikai vadak szemérmetességét és erkölcseit is arcul csapó látványosságot ideje lesz, ha a hatóság erélyes kézzel beszünteti, mert különben a közönség tisztességes része meg lesz fosztva attól is, hogy a Csörgetékben fürödhessék.