Szekszárdi Vasárnap 2000 (10. évfolyam, 1-44. szám)

2000-03-12 / 10. szám

15 2000. március 26. , SZEKSZÁRDI vasárnap Vendégem a Gemenc presszóban Tamási János újságíró, akit egyrészt, a küszöbön álló Szabad Magyar Sajtó napja alkalmából hívtam randevúra, másrészt sok kollégám és még több olvasó kívánságára, akik mindannyian nagy-nagy örömmel értesültünk arról, hogy a nagy betegségen átesett Tamási János újra ír. - János! Négy esztendeje egy hirtelen jött betegség szakította félbe újságírói pályádat. Óriási akaraterővel, ma már a gyógyulásban ott tartasz, hogy ülsz a számítógép előtt, és pötyögteted a szavakat. A fejedben pedig té«

ák százai gyülekeznek.... i- Egy teljesen kilátástalan állapotból „tértem vissza", az orvosok semmi esélyt nem jósoltak. Ma már érzem, hogy két-három hónap múlva, egy-egy cikken keresztül újra találkozom az olvasóimmal. - Arról, hogy ezt, hogy érted el, talán marad hely és idő beszélni, most kérlek, idézzük fel újságírói pályád állomásait - Elég kacskaringós út vezetett az újságírásig, ugyanakkor bennem „bujkált" ez a hivatás, amióta az eszemet tudom. Hőgyészi származású vagyok, a Rózsa Ferenc Műszaki Szakközépiskolában érettségiztem, gépész szakon. Dolgoztam a Szekszárdi ^^yomdában gépszerelőként, az ^Regenforgalmi Hivatalban idegenvezetőként, Budapesten a Madách Színházban világosítóként, a Kispesti Művelődési Központban előadóként, s ezek után jött a katonaság. - Ami sok fiatalnak így-vagy úgy, változást hoz az életében, s a tiédben elmondható, hogy nagy változást hozott.... - Ott kezdtem el írni. A katonaéletről, a mindennapokról. Minden írásomat közölték, pályázatokat nyertem, s mindez megmutatta, kijelölte nekem a további utat. -A következő állomásod a Tolna Megyei Népújság volt.... - A leszerelés után rögtön oda jelentkeztem, s elmondhatom, hogy nagyon szép tizenhárom esztendőt töltöttem ott. Gyakornokként kezdtem, aztán elvégezve az újságíró iskolát, először törFérfiakról nemcsak férfiaknak Sas Erzsébet oldala Kávéházi randevú delő, majd olvasó szerkesztő lettem. Valahogy úgy alakult ez nálam, hogy előbb ismerkedtem meg az újságkészítéssel, mint az újságírással. - Azokban az években, nagyszerű újságírók dolgoztak a lapnál. Kikre emlékszel vissza szívesen, kiktől tanulhattál? - Óriási szerencsém volt, hogy együtt dolgozhattam a nagy „öregekkel". László Ibolyától tanultam meg újságot írni, az egész szakmát, kezdve attól, hogy ha ötven sort kell írni, akkor nem ötvenegyet. Ordas Iván, Csányi László példaképek voltak. Laci bácsi egyszer egy riportomra azt mondta, hogy ezt még ő is vállalná, ez tőle óriási dicséret volt. Szerettem Szekulity Pétert, tanultam tőle, elismertem a tehetségét. - Mindent írtál, interjúkat, jegyzeteket, publicisztikát, mégis mindenki tudta, a riport az a műfaj, amiben Te igazán otthon vagy ....A legnehezebb témákban is megnyíltak Neked az emberek.... - Egyszerű családban születtem, négyen voltunk testvérek, ugyanakkor mindig jó tanuló voltam, s az iskolák után is mindenre „éhes". Mindezeknek köszönhető, hogy minden emberrel megtaláltam a kontaktust, akármilyen korosztályú vagy végzettségű volt. Sosem az volt számomra a fontos, hogy ki az akivel beszélek, hanem az, hogy mit mond. - János, szerinted ma miért nem lehet olyan jó riportokat, - s sorolhatnám a többi műfajt is -, olvasni, mint évekkel ezelőtt? - Mert egyre kevesebben tudnak írni, felhígult az újságíró szakma, nem a gondolatébresztő, olvasmányos írások, hanem a szenzáció, a botrány, ami előtérbe került. Nincs vezércikk, ami régen elképzelhetetlen volt, s bizony nem a hitelesség az első számú szempont. A riport egy szabad, igazságkereső műfaj, amit kevesen tudnak jól megírni, s felvállalni még kevesebben. Sorra szűnnek meg a műfajok, egyszerűen nincs az újságokban olvasni való. - Fiatalon olvasószerkesztő lettél, mit jelentett ez számodra? - Óriási felelősséget. Kollégák írását bírálni, meghúzni, bizony nem könnyű feladat. Mégis jobb, mintha az olvasótól negatív jelzés jön vissza. Olyan sor nem jelenhetett meg az újságban, amit én nem olvastam el, hiszen a felelősség a szerkesztőé. - A Népújság után milyen „állom ások " jöttek? - A DÁTUMHOZ mentem 1989-ben, majd 1990-ben Pécsre a HELYZET című laphoz. Az a két év volt életem legtermékenyebb időszaka, annyit írtam amennyit akartam. Politikusokkal, nagy emberekkel, regényes körülmények között csinálhattam interjúkat, a lehetetlent nem ismertem. Remek gárdában dolgoztam, többek között, az azóta már TV Sztár, Klausmann Viktor is ott kezdett. Az onnan „szétszóródott" újságírók mind nagy karriert futottak be. Tavaly volt egy találkozónk, jó volt újra együtt lenni. Aztán a Szekszárdi Vasárnap szerkesztője lettem, majd három évet dolgoztam a Bonyhádi Televíziónál, és közben a Tm. Extra főszerkesztője voltam, a betegségemig. - Úgy kezdtük a beszélgetést, hogy eltelt négy év, s a teljes reménytelen helyzetből felgyógyulva ma írni készülsz. Aki ismer tudja, hogy az akaraterődön túl - mint mindig - melletted állt a legjobb feleség - hogy a Te szavaidat idézzem.... -Akinek mindent köszönhetek a feleségem és a fiam. A nagy tragédiában óriási szerencsém volt, hiszen olyan társsal áldott meg a sors, aki hihetetlen türelemmel és önfeláldozással vett és vesz körül. Fiunk Balázs, aki agrármérnöknek készül, s akit imádok, édesanyjának segítve, sokat tett a felgyógyulásomért. Ha egyszer igazán „visszatérek" azt nekik köszönhetem, s azoknak a barátoknak, akik hittek a gyógyulásomban és ösztönöztek arra, hogy „még írni fogsz meglátod". - Egyszer mesélted, hogy első fizetésedből vettél egy írógépet, amire ráragasztottad Ady idézetét - hogy mindig a szemed előtt legyen -, ami a mai napig is ott van; „s ha a lehetetlent nem tudtuk lebírni, volt egy szent szándékunk: gyönyörűket írni." - Gyógyulj fel minél előbb, szeretnénk újra találkozni Tamási János igazi riportjaival, s minden kolléga, olvasó nevében kívánom, tudj még „gyönyörűket írni".