Szekszárdi Vasárnap 1999 (9. évfolyam, 1-45. szám)

1999-11-28 / 42. szám

12 SZEKSZÁRDI 1999. november 14. Mi VAGYUNK A KÉZILABDÁZÁS BRAZILJAI Legek a „Vasárnap" görbetükrében A torna legfontosabb háttérem­bere: Noha mindvégig elhárította a satjó olyasféle közeledését, ami az esemény létrejöttében az ő szemé­lyét előtérbe helyezte volna, ám nyílt titok, hogy Tóth Ferenc kap­csoaltai, a jó értelemben vett lobbi­zás a sportág imádata nélkül aligha lehetett volna házigazdája Szek­szárd és vonzáskörzete egy nemzet­közi kézilabda tornának, nemkülönben a válogatott itteni edzőtáboroztatásának. Ha úgy tet­szik katalizátora volt a felszínen és a mögött is játszódó események­nek, amelynek még lehetnek pozi­tív utórezgései. Hogy mire gondo­lok? Nem csupán arra, hogy ezen a tornán a szponzorok és a tévé jelen­léte okán a nem kis költségek mel­lett olyan nyereség is keletkezett, amit vissza lehet, vissza kell tenni a szekszárdi kézilabdába. Inkább, hogy Szekszárd - építve a közön­ség igényére - bátran vállalkozna már a közel jövőben akár női, akár férfi vonalon kézilabdás kontinen­tális vagy világesemény megrende­zésére. Aminek elnyerésében té­nyező lehet, hogy nemzeti csapa­tunknak újfent páiját ritkító ellátás­ban, kiszolgálásban volt része szer­dától hétfőig Szekszárdon. A torna leghálásabb közönsé­ge: Mindig nehéz kiválasztani a jók közül a legjobbat. Talán a fad­diak, akik nem győztek hálásak lenni azért, hogy a még sosem lá­tott rangos sporteseményre kerül sor a településen. Aki fent ült a le­látón, az egytől egyig vérmérsék­letéhez igazodva buzdította a ma­gyar válogatottat. A torna legnagyobb vesztese: A második számú fellegvárnak szá­mító megyei kézilabdás Tolna, amely ezúttal, ahogy mondani szo­kás „kimaradt a szórásból", nem lettek házigazdák, Benfentes kö­rökben és szurkoló berkekben ezt a szekszárdi és tolnai klub nem fel­hőtlen viszonyával magyarázzák. Bár jóllehet ebbéli okoskodásnak ebben a konkrét esetben nincs alap­ja, csupán a látszat sugallja. A torna, legügyesebb diplomá­ciai csavarja: A múltban többen sokféleképpen próbákoztak, hogy meghonosítsák, becsempésszék Paksra a kézilabdát - sikertelenül. Nos, egy ilyen kaliberű esemény kivitele után - mivelhogy a hóvihar ellenére nagyon is vevők voltak er­re a számukra új sportágra az atom­városaik - úgy gondolom, hogy Paks a jövőben partner lesz több minden Szekszárdon és Pesten ki­ötlött elképzelésben. A háttérbe­szélgetéseken, a kulisszák mögött talán olyan kérdés is elhangozha­tott, hogy: „úgy hozzávetőlegesen ilyen színvonalú kézilabdához mi­re, kire, mennyi pénzre van szük­ség? A megszólított jóllehet olyas­mit válaszolhatott, mint a veszpré­mi kézilabda mindenhatója, Hajnal Csaba annó a hetvenes évek elején: csak fele annyira, mint focira és más egyebekre adtok." Hogy ki le­hetett a kérdező és a válaszadó, ezt a kedves olvasó fantáziájára bí­zom. A torna legnagyobb hatású edzése! A szekszárdi szervezők a szövetség azon elképzelésében is partnerek voltak, hogy elvigyék a válogatottat olyan helyre is, ahol honi legjobbjainakat csak a tévéből ismerik. Ilyen volt a mohácsi hat­vanas-hetvenes évek szurkolói lel­kesedését, edzők szakmai érdeklő­dését idéző bemutató edzés. Persze az azt követő disznótoros ­Mocsaiból hirtelen indulatot kivált­va - megülte egyes gasztronómia élvezkedő kéziseink gyomrát. A torna „legdrámaibb" szabad­idős dilemmája: Irány Mohács, avagy a kézlabdázók sztárzenekará­nak számító Republic koncert szek­szárdi megtekintése. Győzött a „szakmaibb' program, ami miatt volt némi zsörtölődés. Nem csoda, hiszen '95-ben az osztrák-magyar vébén egyfajta kabalája volt a Republic a vébéezüstérmes lányok­nak, az „Szálj el kismadárra melegí­tettek, vonultak be a csarnokokba. Azóta már átalakult a csapat, de az együttes iránti rajongás a jelekből ítélve megmaradt. Ha ez lélektanilag fontos, aldcor javaslom, hogy most is vigyen magával a csapat Norvégiába egy általuk kedvelt republic dalt. Négy éve nagyon jó ómen volt. A kapitány legnagyobb öröme: Minden poszton két-két egymástól csak arasznyival elmaradó nemzet­közi szinten is kiváló kézilabdázó. Sokszínűségünk, játékosságunk után már-már a kézilabdázás bra­ziljaiként emlegetnek bennünket. A kapitány legnagyobb dilem­mája: Védekezésben is meg tudjiJ^ e oldani azt a feladatot, ami a IT^P titkon remélt érmes helyezés eléré­séhez szükségeltetik. Ami a norvég, a dán, a koreai, az orosz, az ukrán válogatott legyőzésének elengedhe­tetlen feltétele. És amin még a repü­lőgépén, vagy már a vébé helyszí­nén is gondolkozhat: Ki legyen a másik kezdő átlövő Farkas Áginak, mint ahogy azt mindenki szeretné? Szekszárd próbált választ adni: bát­ran hozzá lehet nyúlni Delihez. Ta­lán a mostaninál nehezebb, forróbb légkörű mérkőzéseken is... A kapitány legnagyobb bána­ta: Az örömteljes szekszárdi záró­nap végén valaki hozta a hírt, hogy japán márkájú madináját bizony itt a parkolóban valaki igencsak telibetrafálta. A szélvédőn elf|gj$y; Wirth és Stancu, Bolváriék nyomában? EGY NAGY DUÓ A LATHATÁRON HBHBHH A cikkírónak egy-egy be­harangozó jellegű írás kapcsán örökös dilemmá­ja, hogy az olykor száraz­nak, közhelyszerűnek tűnő tények felsorakoztatása mellett az úgynevezett esélylatolgatásban meddig merészkedjen el. Mennyi­re vállalja föl a tévedés, az utólag nevetségessé válás ódiumát? Mivel rovatunk szerda déli lapzártájának időpontjában igencsak in­formáció hiányban szen­vedtünk a Szekszárd Kupa nemzetközi asztalitenisz verseny várható mezőnye ügyében, így a sorkitöltő „szokvány-rizsa" helyett egy picit átvedlettem a jós­lásba, és azt prognosztizál­tam, hogy minden bizony­nyál gyérebb lesz a me­zőny a tavalyi überel­hetetlennél, és a szekszár­diak két kitűnőségének, Wirthnek és Stancunak igenis labdába kell rúgnia, pardon ütnie - úgy, hogy azt az ellenfél többnyire ne tudja visszaadni. Utó­lag töredelmesen beval­lom, hogy az egyénire gondoltam, nem a párosra. Bár a képzettársításomban a Wirth-Stancu páros is megjelent, mert nem lehet nem tudomásul venni ama tényt, hogy a Szuper Liga meccseken is végigvertek szinte mindenkit, nem csu­pán a levegőváltozás okán küldte föl az utóbbi időben Sáth-mester Larissa Stan­cut a fővárosba, hogy Wirth Gabival együtt gya­koroljon. Ez a páros a Szekszárd kupán véghez vitte azt a bravúrt, hogy egy nemzet­közi mércével is mérhető fináléban legyőzte a ma­gyar ranglista két ászát a Molnár-Braun duót. Mert nagyszerű összhangban egymással, a nívósabb egyéni kvalitásokat ellen­súlyozni tudták. Ezek után lassan a Bátorfi-Tóth ket­tős is jöhet? Ha holnap még nem is, de holnapután biztosan. Satya-mester új­ból nagy párost csinál, mint annak idején Balogh­gal és Bolvárival Tolnán? Elek a gyanúperrel, hogy igen. Ő mindig azon tréne­rek közé tartozott, akik a párost sosem tekintették másodrendűnek. B.Gy. Kulissza Egy jóidéig Szekszárd állt a képzeletbeli futballpiramis csúcsán. Az évtized elején Paks vette át fokozatosan a szerepet. De most mi követ­kezik az ezredforduló kör­nyékén? Mint hírlik, a Pak­si ASE nem óhajt semmi­lyen szinten felnőtt csapa­tot működtetni. A PSE-nak a mai NB III fenntartása is mind financiálison, mind szakmailag alig teljesít­hetőnek tűnik. Akkor újfent Szekszárd, amely az őszi zárósípszót követően min­denképpen reménykedik, hogy bent lesz a mezőny el­ső felében, vagy legrosz­szabb esetben kilencedik­ként tagja akar lenni az új rendszerű hat csoportos harmadik vonalnak. Am a táblázatra pillantva új trónra törő körvonalazódik, hiszen a momentán a bony­hádi Agraco a legütőképe­sebb, és nem máról holnap­ra élő NB lll-as formáció. A csapat mögött létezik után­pótlásbázis is, így könnyen lehet, hogy a megyei pira­mis csúcsán 2000-ben már a bonyhádiakat említhetjük. Akik minden bizonnyal sík­ra szállnak majd megszűnés előtt álló, a mai magyar NBII színvonalán igencsak hadrafogható játékosaikért. Titokban a Szekszárd is re­ménykedik: nyáron esetleg hazatérnek, a valamikor in­nét induló kedvencek. De jönnek-e, ha a nem a pénz a mézesmad-zag? Lehet-e re­ménykedni, hogy egy mészá­ros vagy egy Varga esetleg újra szekszárdi színekben fusson ki pályára? Ott tud-e lenni a szekszárdi a tavaszi, garantáltan nem nyilvános paksi árverésen - csak ama­tőr megfigyelőként. B.Gy,

Next

/
Oldalképek
Tartalom