Szekszárdi Vasárnap 1999 (9. évfolyam, 1-45. szám)

1999-10-31 / 38. szám

1999. október 31. , SZEKSZÁRDI VASÁRNAP 9 A kegyelet és a halál virágai - Lopnak! - Megélhetési bűnözés. - A temetőben? K

Ott is. A holtak táplálják az löket. - Kíméletlen kannibálok! A hölgy, kivel a fenti párbeszédet folytattam, monológra vált. - Nemrég elhunyt férjem sírjáról megint eltűntek a vázák, virágok, letörték a galambot. A pár parcellával odébb nyugvó kislány ajándékainak, babáknak, játékocskáknak, is lába kélt. Citromlés flakonokban virítanak a kegyelet virágai, míg el nem lopnak virágot, flakont. Mondják, szándékosan megrongálják egyesek a síremlékeket, s lesik a kiszolgáltatott, kétségbeesett gyászolókat felajánlva olcsó szolgáltatásaikat és az előleg átvétele után nyomuk vész hirtelen. A temetkezés már egy vagyonba kerül, még sincs nyugta sem a holtaknak, sem a gyászolóknak. Gyalázat!Hallgatva a megkeseredett, könnyeivel kűzködő hölgyet, olyan örök érvényűnek tűnő fogalmak jutnak eszembe, mint tisztelet, tisztesség, szeretet, család, barátság. Hogy kinek a feladata a temetők őrzése, védelme, rendbentartása? Az önkormányzaté, a temetkezési cégeké, a rendőrségé, esetleg egy magasabb égi hatalomé? Nem tudom. De ma, a vállalkozások korában valakiknek vállalkozniuk kell az áldatlan állapotok megszüntetésére, mert így a temetőkben a gyűlölet virágai nyílnak. dsz Bizony mondom: nem érdemes meghalni. Emléke örökké él; szívünkben őrizzük - ezekhez hasonló szép szavakat szoktunk halottaink sírkövére íratni. Ki tudja, talán csak megnyugtatásképpen saját magunk számára. Mert az igazság sajnos az, hogy az elhunytak emléke nem él örökké. Sőt. Persze, megfogadjuk, hogy ezentúl nem telik majd el anélkül nap, hogy egykori kedves ismerősünkre, barátunkra, szerettünkre gondolnánk, alázattal és betölthetetlen űrrel szívünkben, lelkünkben. Mégis; napok, hetek, hónapok elmúltával egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy jaj, ez ma egy olyan nap volt. Ma, valljuk meg, nem jutott eszünkbe, hogy egykor létezett valaki, aki ma már nincs közöttünk, és hiányoznia kellene. De előbbutóbb már nem hiányzik, és ez fáj. Fáj, hogy mi, élők, ennyire gyarlók vagyunk. Hogy feledtessük magunkkal ezt a feledést, létrehoztunk egy napot, melyen muszáj halottainkra gondolnunk, ápolnunk örök lakhelyüket. És milyen sekélyes megoldás ez! Vagy egyszerűen nem kellemes ilyesmire és saját esendőségünkre gondolnunk... Mert gondoljuk csak meg: van nőnap, anyák napja, gyermeknap, szerelmesek és barátok napja, születésnapok, névnapok, különféle évfordulók! Megannyi alkalom az élet és az élők megünneplésére. Hogy halottainkra emlékezzünk, arra elegendő egyetlen nap. Elegendő? Persze, akik életben maradtak, azoknak tovább kell élniük. Persze, akik életben maradtak, mindig bűnösnek érzik magukat, mert nem ők haltak meg. Persze, ez a világ rendje. Néha mégis úgy érzem: nem így kellene élnünk, és valóban bűnösök vagyunk, és nem is annyira jó ez a rend. Bizony mondom: nem is olyan jó. -kopténet folytatódott a temetést követő napon, amikor a virágüzletben - ahol a koszorút szállítással együtt megrendelték - a lány megkérdezte, hogy miért, és hogyan és mikor? A válasz minden együttérzést és elvárható felelősségérzést hiányolt, egyszerűen az volt, hogy „ez előfordulhat." Valóban?! Egy ilyen esetben sok mindent lehetett volna tenni, talán az egyetlent nem: ezt a választ adni. Az elhunyt volt munkatársai már valamivel több figyelmet kaptak - hiába ha egy hivatal szól oda, annak mégiscsak súlya van -. Számukra az volt a válasz, hogy menjen be újra az elhunyt lánya az üzletbe, majd bocsánatot kémek tőle, s visszaadják a koszorú árát. Természetesen nem ment be, s nemcsak azért mert irritáló volt számára, hogy egy hivatal telefonja kellett a fenti válaszhoz, de azért sem, mert bármennyire is megterhelő volt számukra a temetés költsége, annál sokkal nagyobb és megmásíthatatlanabb dolgot kellett azokban a napokban tudomásul venniük, amin pénz és utólagos kierőszakolt bocsánatkérés már semmit sem változtathat. Sas Erzsébet Minden végső búcsú fájdalmas. Akármikor, akárkivel, akárhol következik be. A megmásíthatatlant tudomásul venni

; néha úgy érezzük, meghaladja erőnket. így természetes, hogy az itt maradottakat, gyászolókat, a környezete úgy kezeli, mint egy nagy beteget. Figyelmet, megértést, segítőkészséget, türelmet, együttérzést szeretetet próbálunk a gyászolók felé nyújtani. A temetések színvonaláról is megoszlanak a vélemények. Azért az őszinteséghez hozzátartozik, hogy a fekete egyenruhás, fegyelmezett, főhajtással kegyeletet kimutató sírásóktól kezdve, a szinte teljeskörű ügyintézésig, sok terhet levesznek a gyászolók válláról a temetkezési vállalkozók. Ez természetes is, ha azt az oldalát nézzük, hogy manapság mennyibe kerül egy temetés. ^^Történt Szekszárdon, hogy egy anya meg a lá^piya elveszítették a számukra legkedvesebbet, a féijet, az apát. A temetésig megélt napok szürke ködként telepedtek rájuk, az intéznivalók szükségszerű, ugyanakkor nyomasztó feladatotjelentettek. S amikor eljött a nap, a végleges búcsú pillanata, mintha még utolsó erejüket is próbára akarta volna tenni a sors. Az elhunyt hamvainak ravatala mellett, a sok barát, rokon, volt munkatárs virágai között nem látták azt a koszorút, amellyel a legjobb férjnek és édesapának mondtak utolsó istenhozzádot. A szertartás végén, amikor a gyászoló menet elindult a sír felé, látták meg, magányosan nekitámasztva a ravatalozó falának. A tör1 A gyűlölet virágai HALOTTAK EGYETLEN NAPJA