Szekszárdi Vasárnap 1999 (9. évfolyam, 1-45. szám)

1999-10-17 / 36. szám

10 , SZEKSZÁRDI VASÁRNAP 1999. október 17

v, Szenilis-e Szekszárd város? A jövőre 95 éves Szekszárd város, amely településként még több idős, úgy látszik - s ne féljünk ezt kimondani! - vagy nem város, vagy szenilis, ami öregkori szellemi gyengeséget, enyhébben fogalmazva kóros feledékenységet jelent. Miből szűrtem ezt le? Idén, havi bontásban nézve, januárban nem 220 éve választották megyeszékhellyé, februárban 145 éve nem született itt Szilvek Lajos nagyprépost, 30 mű szerzője, márciusban 100 éve nem itt látta meg a napvilágot Fejős Imre muzeológus, áprilisban 95 éve | nem itt halt meg Székely Ferenc ' levéltáros, májusban azért - a nevét viselő iskola jóvoltából - itt született 120 éve Dienes Valéria, az első magyar professzornő, júniusban azonban 140 éve elfelejtett megszületni Hollós László akadémikus, júliusban 60 éve nem halt meg dr. Leopold Kornél, augusztusban 205 éve nem égett le az akkori Szekszárd, szeptember nem hozta a világra 120 éve itt Szigeth Gábor egyetemi tanárt, október pedig ugyanilyen távolban mulasztotta el megszülni Dicenty Dezsőt. Már tudom, hogy novemberben nem fog meghalni 280 éve Mérey Mihály, decemberben pedig nem született meg százhúsz esztendeje Leopold Lajos világhírű szociológus. S ez csak néhány kerek (öttel osztható) évszám. Kik ezek? - kérdik szülővagy lakóhelyünk hivatalainak mélyén hivatalból okos emberek. Nem lehetnek komolyak, ha mi nem tudunk róluk morfondíroznak tovább. Jó hogy már nem az országos vagy világhírre hivatkozunk - fűzik a gondolatot. „Ugyan kinek van több oka büszkélkedni a másikkal? Nekik-e Szekszárddal vagy Szekszárdnak velük? (...) A szekszárdi közszellem az oka. Az a közszellem, amely nem érzi, hogy városnak lenni nem éppen csak a szökőkutas sétányon és aszfaltozott járdán múlik, hanem a szellemen is, amely áthatja. A városjelleg a szellemi élet kivételes reprezentánsainak eleddig hiányzó kultuszában is megnyilvánul..." - írta 1934-ben a most Jeruzsálemben élő Müller László, de írhatjuk, mondhatjuk ma mi is. Kedves jó városom! Hát oly sok olyan ember született itt, aki a francia Becsületrend lovagja volt (lesz), mint Dicenty Dezső? Dr. Töttős GábQ DEMOKRATIKUS FORDULAT Napló a kelet-európai változásokról - alulnézetből Elnézést kérek mindazoktól, akikről írtam és akikről nem. En már mindenkinek megbocsátottam. 1989. február 22. szerda Tisztul a stílusom. Persze rengeteg salakot kell még a felszínre hoznom, amíg igazán kikristályosodik a mély. Érzem, hogy itt lappang bennem a mondanivaló, csak eddig nem volt lehetőségem a kibányászására. Sokéves írástalanságot kell bepótolnom, működésbe hozva a porlepte, néhol rozsdásodó fogaskerekeket. Újságírónak már majdnem jó vagyok. De nem tekintem végállomásnak a sajtót. (Csak előrelépésnek a földhivatali oldalazgatások után.) Mihelyt időm engedi, továbbképzem magam. Legszembetűnőbb hibám a szóismétlés. Túl sok a „persze" és a „meg" az írásaimban. Ezt csak akkor veszem észre, mikor nyomtatva megjelennek, mert csak akkor olvasom el először higgadtan, megnyugodva, kritikus szemmel célhoz érve a cikkeket. Azelőtt más lelkiállapotban vagyok, és akárhányszor nézem is át, elsiklok a hibáim fölött. Ilyenkor „csak" élem a szöveget, nem elemzem. Az ACSI-ról írt cikk az első igazán teijedelmes, leközölt munkám. Most már sínen vagyok, több ezren olvasnak, beférkőzök az emberek tudatába, és „ez már valami". De, ha a csillagokra nézek, és arra gondolok, hogy milyen távolsági és időértékek léteznek a világmindenségben, megkérdezem: mire jó ez az egész? Mert ilyen aspektusból ugye nemcsak nekem, de a földgolyónak sincs semmi jelentősége. 1989. február 23. csütörtök Bizony vannak dolgok, amiket se megvenni se megtanulni nem lehet. Ilyen a hit és a szeretet. De valami ilyesmi a sorsunkkal való megbékélés is. Kevés ezekhez a szorgalom, és kevés az akarat. Ezekre születni kell. Vagy így születsz, vagy egy napon rádöbbensz. Mondom én, aki se így nem születtem, se rá nem döbbentem, még se az igazi hitre, se az igazi szeretetre, se az igazi megbékélésre. Csak kóstolgatom, ízlelgetem őket, évek, évtizedek óta. És bámulom a célhoz érteket irigykedve, hogy „titkuk" van. Néhányszor elmentem Pesten a pünkösdisták szertartására. Próbáltam „megérteni" a hitet - és ez az, ami lehetetlen. Logikát kerestem. Az egyik csaj azt mondta: Nincs mese, ezt Ádám-Éváig el kell hinni, utána már követhető „logikusan" is a történet. A történelem. A gyerekeket és a kabátokat egy szobában őrizték az emeleten. Az istentiszteletet a földszinti teremben tartották. Sok fiatal járt közéjük, tiszta buli volt a rituálé: modern zeneszerszámokkal kísért, saját dalaikat énekelték. Az utca - az Izabella utca - a Kinizsi sörözővel kezdődött, s valamivel beljebb volt az imaház. Nekem, mint „rosszéletű" geósnak, érthetetlennek tűnt, hogy szertartás előtt vagy után nem ugranak be egy pofa sörre. Pásti Pisti vitt el a közösségbe, aki diáktársam is, katonatársam is volt, anno. Négy gyereke született, hitvese, Kati segedelmével. A szex meg a fogamzásgátlás, azt hiszem komoly lelki gyötrődést jelentett számukra. Van-e joguk tenni az ellen, ha Isten újabb csemetével akarja megajándékozni őket? (Valamilyen - a magyar jogból jól ismert - „nem muszáj betartani" szinten tiltja a vallásuk a fogamzásgátlást.) Egyszer náluk ebédeltem. Kaja előtt meghívtuk Jézust az asztalunkhoz egy szösszenetnyi imával, a végén pedig megköszöntük neki a rizses húst. Kissé kísértetiesnek hat a hit. Jelen lehet valaki úgy is, ha nem látszik? 1989. február 24. péntek Szeretnék összeállítani egy verses füzetet. Nem túl vastagot. Magánkiadásban megjelentetném, és 50 Ft-ért terjeszteném. Tisztában vagyok vele, hogy a Nagy Magyar (piac nélküli) Piacon mindent nekem kellene csinálni, a megírástól a zárszámadásig. Csak az adót vonnák mások. Azért, hogy megszülessen a kiadvány, senki sem tömé magát. Mi hasznuk belőle? Nem az ő portékájuk... Arra jók voltak ezek a földhivatali évek, hogy a bürokrácia, az ügyintézés útjai, útvesztői között kiismerjem magam. S megtanuljam: 1. ki kell csikarni a lehetőségeket, 2. ki kell csikarni a járandóságokat. Természetes dolog, hogy ha valaki meg akar venni valamit, amire nincs pénze, vagy létre akar hozni valamit, ami egyedül nem megy, az utánjárást igényel, kölcsönért folyamodást, segítségkérést. (Nem annyi talpalást mint nálunL de valamennyit mindenképp.) Ám az felkés^B letlenül ér legtöbbünket, hogy nem léteznek hivatali automatizmusok. Egy árvasegélyt, egy új épület térképre kerülését, egy szülési támogatást kérvényezni kell. A járandóságok nem úgy járnak, hogy az illetékesek elintézik, hanem úgy, hogy az állampolgárból csinálnak ügyintézőt. Milyen egyszerű volna, ha mindenütt megbízható nyilvántartások állnának rendelkezésre, jönnének-mennének a napra kész adatok, és a hivatal - közvetlen kapcsolatban lévén a temetkezési vállalattal -, mindenféle beadvány nélkül utalná az özvegynek a gyászpénzt! A rendszeres aprómunka. Ez az, ami homlokegyenest ellenkezik a magyar mentalitással, a magyar virtussal. (Mely 28 percig csodákra képes - szélvészt szelídít, hegyeket görget -, aztán szédül, elbusong s lehull a porba, ahonnan egyszer csak ismét elővillan, hogy szétrugdossa a köré tornyosult szeméthalmokat, semmittevésének következményeit.) Aki e napló könyv alakban való megjelentetését támogatná, az erre szánt összeget szíveskedjék a Kézjegy klub 11746108-20006572 számú számlájára befizetni! Dicenty Dezső