Szekszárdi Vasárnap 1999 (9. évfolyam, 1-45. szám)

1999-07-11 / 26. szám

6 SZEKSZÁRDI 1999. július 25. Érdekli? Bemutatjuk! T^Ti ol^an jól szeretjük egymást! Rostás Ilona, a Tolna Megyei Kereskedelmi és Iparkamara titkára azt kérte, hogy a pedagógus Tóthné Lázár Noémi, aki hat gyermek édesanyja a tisztességes, békés, magával elégedett gyermeknevelésről beszéljen... A találkozót Noémiéknél beszéltük meg. Csöngetésemre férje, a közgazdász Tóth Tamás nyitott kaput, s Bogi kutya ugatásának kíséretében mentünk a házba. Miniszoknyás, lófarkas, kedves ifjú hölgy lépett elém. Zavartan kutattam emlékeimben, mert úgy emlékeztem: Noéminek hat fia van, leánya nincs. Vagyis mégis? Kezet nyújtottunk egymásnak, s bemutatkoztunk. „Ej ha!" buggyant ki belőlem a meglepetés szava a „Tóthné Lázár Noémi vagyok" hallatán. - Nagyon kedves pici fiú Robi ka. - Igen... bár idegenekkel általában sokkal tartózkodóbb, mint most. - Noémi hol dolgozik? -Az Illyés Gyula Pedagógiai Főiskolán, az ének-zene tanszéken, zenetanárként - immár tíz esztendeje. - Pedagógusként gondolom, idehaza is akad tennivalója...Hogyan követik egymást a fiúk? - Gábor a legidősebb, ő ötödéves egyetemista, Tamás Szegeden tanul a JATE közgazdasági matematika szakán, s most volt első éves. Őt követi András, aki elsős középiskolás lesz ősszel, majd Nándi, ő hetedik osztályban folytatja a tanulmányait. Normi két és fél éves, Robika pedig hét hónapos. - Férje szintén pedagógus? - Nem, ő közgazdász. Tamás nem csak a nevét, hanem az érdeklődési körét is édesapjától örökölte. - „ Tiike " szekszárdiak? - Én igen, férjem szülei Pincehelyről költöztek Szekszárdra, de Tamás fiunk már itt született. - Kié a családban a bevásárlás tiszte? Hány liter tej fogy el naponta? - A húsokat a férjem veszi meg, a napi dolgokat én. Hétköznapokon csak hatan vagyunk itthon, a pici tápszeren van, úgyhogy két liter tejet kell venni. A hét végeken, amikor a nagy fiúk is hazajönnek, három és fél liter a család adagja. Nem a tej a „leghúzósabb", ahogyan manapság mondják. Hanem a fölvágottakból, a sajtokból... és sok másból bizony rendes mennyiségeket kell venni. Húsz deka fólvágott naponta elfogy. Szóval nem könnyű... - Miért hatódott meg? - Mert eszembe jutott most is, hogy vannak jótevők... rengeteg jó ember vesz körül bennünket, és olyan sokat segítenek minden szempontból. - Ezt hogyan értsem? - Apósom például a szőlőből mindent ide hoz, ami megterem: a krumplitól a répáig mindent. A testvéreim szintén, Nórika nővérem havonta, kéthavonta ruccan át hozzánk Pécsről, s egy rúd szalámit, parizert hoz, mert tudja, hogy erre van a legnagyobb szükségünk. De könnyekig meghatódom, amikor a Római Katolikus egyház Karitász szeretetszolgálatának egy-egy képviselője meglátogat bennünket a nagyobb ünnepek tájékán, s meglepnek egy-egy ajándékcsomaggal. Soha nem felejtem a tavalyi karácsonyt, amikor a csomagban egy borítékot találtunk, benne tízezer forinttal. Nem tudjuk ki küldte a néhány soros levél kíséretében, amiben a jó Isten áldását kérte, de a nevét nem írta rá. - Hivő, vallásos a család? - Szüleim mélyen hívő, vallásos emberek voltak, s én is az vagyok. A férjem kicsit tartózkodó, de mellettem áll. - Vallásosságukkal kapcsolatba hozható, hogy hat gyermekük van? - Nem. Egyáltalán nem. Szüleimtől örököltem a nagy-nagy gyermekszeretetet. Mi is négyen vagyunk testvérek és csodálatos volt a gyermekkorunk. Szeretetben, kiegyensúlyozottan éltünk. Édesapám gimnáziumi tanár-festőművész volt. Lázár Pálnak hívták. 29 évvel ezelőtt váratlanul meghalt. - Ezek mind az ö művei, igaz?... De Robika sír. -- Most itt vagyok fontos, nekem most itt kell lennem, neki pedig nincs különösebb oka a sírásra. Be kell állnia a sorba. Egyikünknek sem lenne jó, ha állandóan fölkapnám. Természetcsen van, amikor fölvesszük, ha sír, magára egyetlen percre sem hagyjuk. Az viszont igaz, hogy a nagyokat másképpen neveltük. - Nevelés. Egymást segítik a fiúk akár a tanulásban, akár a tapasztalatok átadásában, bármiben? - Nagyon! Amikor a nagyok megjönnek, az a kicsik számára valóságos csoda. Rajtuk lógnak, nélkülük egy lépést sem tehetnek, s nagyokat játszanak. De igazán a két középső fiam hiszen ők hét közben is itthon vannak - tesz nagyon sokat a kicsik fejlődéséért. Ezzel nagyon sokat segítenek valamennyiünknek. Persze, előfordul, hogy szívesebben foglalkoznának mással, de Norbika igen betyárka... - Tudom, hogy a gyerekek nemét illetően mindig úgy a legjobb, ahogyan van. De azért megkérdezem: nem szerettek volna legalább egy kislányt? - De, nagyon. Főként a férjem, de én is. Néha ki is fakadok: ha lennének lányaim, biztosan nem volna ennyi dolgom, nem lenne sokszor rendetlen a lakás. - Nem törvényszerű, hogy a lányok a rendszeretőbbek, hogy ők segítenek többet otthon. Gyereke válogatja. - Nyilván, s nem is mondom, hogy olyan nagyon hiányzik a lányka. Szépen ellavírozunk, és nem olyan rettenetesen nehéz egy ekkora családdal. - Milyenek voltak a szülései? - Simák, egyszerűek és boldogok. Robikával még a szülésem napján is dolgoztam, majd este megszületett. Erre büszke is vagyok. De a többi szülésre is szívesen emlékezem. S azt mondom, az ember ne hagyja el magát. Azt azért hozzáteszem, hogy a hatodik gyerek születése előtt már nagyon erősek voltak a fájásaim, de én még akkor is húztam itthon az időt. Amikor beértünk a kórházba, akkor már nem volt idő különféle módszerek előkészítésére. Mit csináltam? Előjött bennem a zene. Dúdolgattam magamban a Für Elise-t és annyira jól relaxált. Csak úgy zárójelben mondom, hogy a zenét bizonyára lehetne alkalmazni bizonyos terápiák során, vagy éppen szüléskor. - Említette, hogy visszamegy dolgozni. Úgy teljes az élet, ha a munka és a család kiegészíti egymást? - Ez nagyon nehéz kérdés. Mint mondtam, férjemmel együtt nagyon gyermekszeretőek vagyunk és csodálatosnak érezzük a nagy családot. Dc a munkánk is fontos. A pályám, a hivatásom sok örömöt nyújt. Tehát már most visszamennék dolgozni. Ugyanakkor olyan jó itthon, s olyan jó együtt lenni a gyerekekkel. Úgy hiszem, hogy a két fontos dolog az emberben belül találkozik, különösen az én esetemben ötvöződik össze. - Jártak bölcsödébe a fiúk? - Nem. A férjemmel fölváltva voltunk otthon velük: egyikünk délelőtt, másikunk délután. Mindketten úgy neveltük és neveljük őket, hogy érvényesüljön az egyéniségük, s amikor sokat engedtünk meg nekik, akkor is fogtuk őket. Erkölcsi tartást igyekeztünk bennük kialakítani, ami úgy ^fc zem, sikerült... S ez hiszem, hogy a vallásnak köszönhető. - Diákjai is tisztelik, s úgy mondják, remek kapcsolatot alakított ki velük. - Ezt jó hallani, s bevallom, hogy így érzem én is. - Hamarosan integrálódik a főiskola a Pécsi Egyetemhez. Ez lesz a neve, ugye? - Igen a válaszom mindkét kérdésre. S éppen ezért én három évig semmiképpen nem maradhatok itthon Robikával. Hogy hogyan oldjuk meg a dolgot, az majd elválik. - Pedagógusként gyermekeivel mennyiben alkalmazza a tanult és a bevált nevelési módszert? Hát, kis részben. A család nevelési elvét próbáljuk nyomon követni, de általában egy szülő hasznosan hagyatkozik az ösztöneire, s az adott pillanat^A ban az ember szíve és az ösztöne du^ tál. Hol az egyik, hol a másik dominál. - Nem elégedetlenkednek olykor a fiúk, hogy éppen erre, vagy arra nem jut. - Hát előfordul, de mosolyogva mondják, hogy miért nem vehetünk meg valamit. Az a válaszom, ha kevesebben lennénk, akkor biztosan jutna... ám akkor kevesebben is szeretnénk egymást. Mert mi olyan jól szeretjük egymást! De mindig gyűjtünk valakinek, hol egy gitárra, hol kerékpárra... - Ki és miről szóljon lapunkban Noémi után? - Szeretném, ha Szegesdi Sándorné, Magdi néni, a sokak által szeretett gyémánt diplomás pedagógus arról beszélne, hogy ő hogyan nevelné a mai gyerekeket. Milyen problémákat lát, s azokat hogyan oldaná meg? Minderre Magdi néni biztosan tudja a válaszokat. V.Horváth Mária