Szekszárdi Vasárnap 1999 (9. évfolyam, 1-45. szám)

1999-06-20 / 24. szám

12 , SZEKSZÁRDI VASÁRNAP 1999. június 20. Sorozatom kronológiai és logikai diktátuma alapján magának a meccsnek kéne következnie, ám úgy érzem; az a cirka két és fél millió magyar - benne: a 10 ezerre taksálható szekszárdi, illetve környékbeli néző, aki végignézte a tévén az Év meccsét (Manhester United - Bayern München) az mindent a lehető legjobban élvezhető képsíkokban láthatott. Még azt is megkockáztathatom, hogy az utolsó, illetve az utolsó utáni perc, elsősorban a Bayern számára drámai végkifejleténél előbb volt „tiszta képben", mint e sorok írója, aki ugyan a Nou Camp stadion legjobb helyeinek egyikén ült. A stadion-aréna nagy kivetítője ugyan többször is ismételt, de az élesség eleve nem lehetett olyan, mint odahaza a képernyők előtt ülve. (A tévékommentátorok külön monitorait ezúttal mintegy 30-40 méterrel lejjebb állították föl az írott sajtó és a rádiósok főhadiszállásától.) Persze a lefújás utáni percekben a sajtóközpontban százszor is visszajátszották a zártláncú TV jóvoltából az ominózus jelenetet. Amelyből nem érdemes olcsó, kioktató tanmeséket gyártani, hősöket-bűnösöket keresni. Mert nincsenek!... Ami történt az a világ fő labdajátékának számító futballban, vagy ha úgy tetszik a világ játékában - amióta az angolok a 19. század vége felé szabadalmaztatták a focit - benne volt a pakliban. Vannak persze bírálatok, amikre azért nem árt odafigyelni, részint azért, mert aki mondja /példának okáért Paul Beretner, német szakkommentátor az felettébb hiteles. Másrészt azért, ha valaki kategorikus kijelentések mellőzésével közelít a kérdéshez. Magyarán nem úgy, ahogy egyik ellentmondásosan híres, olykor „narrátor-terrort" alkalmazó honfitársunk. Aki szerint ez a derék skót, bizonyos Alex Fergusson/cseppet sem mellesleg: a Menchester United szakmai mindenhatója, immáron a világ egyik legeredményesebb, 13 éve egy csapatnál dolgozó edzője/ annyira balfék, hogy alkalmatlan emberekkel tűzdeli tele a védelmét. De ez a Hitzfeld is nála külön órákra szorul. Mert nem veszi észre, hogy ez a Beckham - gyerek kezd szabadon „garázdálkodni." Engedelmükkel az ilyen überokos bölcseletektől megkímélném Önöket. Viszont a hetvenes évek egyik német sztárjának, a világklasszis védőnek, Breitnernek abbéli kritikáján el lehet töprengeni, mely szerint a 80 percig tényleg nem hibázó Matthus lecserélésével tényleg megbomlott a Bayern-védekezés alapjául szolgáló Matthus - Jeremies tengely, ami fokozta az angol nyomást, és elbizonytalanította a német védekezést. Ha igazat adunk a szakkommentátornak, akkor sem jelenthetjük ki kategorikusan, hogy ez okozta a 90. illetve a 91. perc drámáját. Mert semmi, de semmi fogódzó nincs arra vonatkozóan, hogy a szögletrúgásokat követően, ha Matthus még pályán van biztosan hosszabban szabadít fel, mint azt Linké tette... Olymódon is lehetne vizslatni a kérdést, hogy nézzük már meg kinek is volt az embere a két végül is szupercsere az ilyen lecsorgókból gólspecialistának számító Seringham-nek és Solkksjaer-nak. Ma már amikor pár méter előrejutásért is gigászi küzdelmet folytatnak egymás elleni küzdelmükben a legelitebb futballalakulatok, és Európától DélAmerikáig dominánssá vált a területvédekezés, szakmailag helytelen a kérdésfeltevés. Mivel egyegy jó szöglet az a változó angol futballban is egy negyed góllal ér fel - nézzünk csak utána, hogy a még mindig legerősebb európai pontvadászatban az angol ligában mennyivel több gól esik a sarokrúgások után a többi bajnoksághoz képest -, így Fortuna kézfogásával a Manchester a saját szerencséjének mesterfokú kovácsa volt. Mert az angolokban történelmileg-zsigerileg benne van, hogy ilyen alig helyzet szituációkból betaláljanak. Akár mérget is vehetnénk arra, hogy Teddy Seringham tíz ilyen szituációból hozza a gólt. Ám az is igaz, hogy a világszerte példás végsőkig kitartó tradicionális német védekezés a 90. és 91. percben tízből kilencszer egyáltalán a kapuralövésre sem ad sanszot, nemhogy a gólszerzésre. Fájdalom nekik, de Barcelonában az az egy, a tíz százalék jutott érvényre... A futball ilyetén való igazságának vagy éppen igazságtalanságának - a Bayern azért a második félidő közepén tényleg eldönthette volna a meccset „tudta be" a fejleményeket a történtek után sajtótájékoztatóra kötelezett két szakvezető. Hitzfeld nem említette a példátlan balszerencsét, a pechet. Az újabb gólban már látott egyfajta elkerülhetetlenséget, mert meggyőződése, hogy valamennyien, akik a tizenhatoson belül voltak, németekre eddig talán soha nem jellemző módon sokkhatás alatt álltak. A győzelemtől, a triplázás mámorától pulykavörös skót menedzser sem érezte úgy, hogy újra idézze meccs előtti nyilatkozatát! „A csoportmeccsek ugyan döntetlenre végződtek, de a két csapat közül, mi voltunk a jobbak", és „a nagy igazság a fináléban érvényesült". Tudta, elismerte Fergusson, hogy a hetvenedik perc tájékán végérvényesen elmehetett volna a hajó a MU számára. Nem kenyere az ellenfél valamiféle dicsőítése, de most a Bayern nyíltszínű elismerése is elhangzott a szájából. Fergussont egyébként a nemzetközi sajtótájékoztató tolmácsgépeinek elég lett volna csak két nyelvre lefordítania, lévén, hogy angolul szólalt meg, ám olyannyira skótos beütéssel, hogy az angolul lehallgató kollegák tudták értékelni a tolmácsgép működését - a számukra is „keresztrejtvény" élőbeszéd helyett. Szokás, hogy a győztes csapatból, egy-két prominens, vagy az adott mérkőzés valamilyen aspektusú főszereplője is teszi sajtótiszteletét a meccs után. Mint ahogy az is gyakorlattá vált, hogy a vesztes a bűnbánat okán nem küld képviselőt a játékosok közül. Tavaly a Real-ból Hierró és Mijatovics tett eleget végül is eme kellemes erkölcsi kötelességnek. Most egyedül a világszerte tisztelt és elismert Pete Schmeichel érkezett. No, nem a saját lábán, mert... Az öltözőtől kábé ötszáz méterre volt a médiacentrum, az út csak civilek érintésével volt elérhető, így^^ sérültszállító robogó utasaként érkez^^ egyfajta leplézettséggel. Adott nekünk negyedórát, mert az angol és a dán sajtó privilegizált helyzetével élve úgyis kisajátítja. Csak azok közül a válaszai közül idéznék, amelyek a hazai sajtóban nem kaptak publicitást. „Az, hogy a 90. percben kirohantam a kapuból, nem volt előre megfontolt, belső kényszerből jött, mert segíteni próbáltam. Majdnem elértem Beckham beívelését, de talán így jobb lett, hogy csak a zavaró szerepét játszottam el" .. Elmegy vagy marad a MU-nál? A válasz: „Ezek után nem olyan biztos a távozásom, mint az tegnap volt.." Mielőtt a dánok és az angolok birtokba vennék a világ legjobb három kapusa között emlegetett szimpatikusán serény nagyszívű óriást, egy kis „flört" más náció zsurnalisztával. No, és némi kis ügyességgel, kellő diplomáciával odajutott hódolóival. Ott áll közvetlen közelében a Tolna megye szórakoztatásában Dombori diszkójával lassan intc^fc ménnyé váló, a Palásti Lajos /„El Palacio'7 is, aki Tr jegyhez jutott magyar szerencsés kevesek egyike volt. Úgy tervezte - még órákkal előtte lévén, hogy Bayem-szimpatizánsról van szó -, hogyha a sors ajándékaként sztárközeibe jut, akkor Baslérrel, Effenberggel fotózkodik. Ám ha így hozta a sors, akkor Schmeichel is megteszi. Éppen kifelé jön, a távolság közeli, már csak kattintani kell, amely kulcsmozzanatot persze, hogy vállalom. Ennek a manővernek ára van, mert éppen hogy lekésünk Beckhamről, akinek biztonsági segítséggel sem egyszerű a csapat buszára utat találnia. Persze az ereklye meccsjegyet a biztonsági ember ellenkezése ellenére is beveszi tőlünk, és aláírva visszaadja. Talán arra is figyel - mert kedves fickó ez a Dávid - hogy olyan képet akarok csinálni, amelyen ő Pala fölött lenézve rá látszik. De a kép kevésbé sikeredik... Persze Beckham arról már egyáltalán nem tehet, hogy a technika kettes-hármas iskolai osztályzatom most is kísért... Bálint György /Folytatjuk/ IV. rész: Hogyan, és miért szökött be a pályára egy magyar szurkoló? •' A ^SglBíii íro ÜT&miij^i Karnyújtásnyira Beckhamtől és Scmeicheltől