Szekszárdi Vasárnap 1999 (9. évfolyam, 1-45. szám)

1999-06-20 / 24. szám

9 1999. július 25. SZEKSZÁRDI telepeken éli estbe hajló hétköznapjait, alighanem egyetért vele. Ha nem lenne néhány (sokszor őrültnek nézett) lakó, ha nem igyekezne évről évre a város által megbízott kertészcsapat, aligha lenne el­viselhető környezetünk. Még így is bün­tetlenül lehetett (és lehet) kivágni fákat ­például a Volán-pályaudvaron, de bárhol másutt, ahol valaki gondol egyet s akad megfelelő fűrésze. A Vármegye háza belső udvara Talán meglepő, de a hiányosan számon tartott és védett épületek a régi fákkal szemben még meglehetős előnyben van­nak. A város területén mintegy száz ki­lencven évesnél idősebb fa van, de - ide­értve a vármegyeházi, 163 éve helyükön álló tiszafákat is - csak a jóindulat tartja őket helyükön. Hiába van hivatalosan fa­kivágási tilalom, hiába kötik engedély­hez, az utóbbi tíz évben mindössze egy szerencsétlen öregasszonyt büntettek meg a Babits utcában ilyesmiért. Ugyan­ott már behunyták a szemüket, amikor a Hollós-házat kocsmává alakító új tulaj­donos elől ötven-hetven éves diófa tűnt el. S aztán ki kéri számon azt a kárt, amit az 1909-ben ültetett platánsor Prométhe­usz parki első fáján okozott egy maga­sabb teherautóval valamelyik zsibárus? /A fa emberderék vastagságú ágát le­nyúzta, az pár év múlva le fog szakadni./ Körülbelül úgy áll a helyzet, mint a ku­tyatartás rendszabályával: parkba vinni ugyan tilos az ebeket, de attól azok vígan ott végzik a dolgukat, tudtommal senkit soha ilyesmiért meg nem büntettek. Azt mondják legalább videóra kellene venni, akkor bizonyítható lenne... Dehát ki veszi magára szomszédai, ismerősei, vagy is­meretlenek haragját? Inkább játsszanak a végtermékkel a gyerekek?! A remény lépesei Már előre tudom, sokan fognak nehez­telni rám. Egy részük azért, mert nem szeretett szülővárosom szépségeit vettem sorra. Más részük azért, mert hírbe hoz­tam őket: ők ugyanis nem fognak semmit A hangulatos Bezerédj utca tudni vétkeikről, akkor pedig nyilván én túlzok. Az előzőknek azt válaszolom: mintegy száz épületről írtam le eddig, amit tudtam, meg amíg hagyta a sajtó, de ennek csupán egyszer lett foganatja. (Az az osztrák vállalkozó, aki megvette a für­dőházat, elküldte megbízottját, hogy ér­deklődjék a hivatalosan ugyan szintén nem védett, de mégis patinás épület ügyében.) Hiába volt tehát kutatás és publikáció, hiába a rejtett értékek, vak szemekre, süket fülekre talált a felfede­zés. A'másik csoport, akik legalábbis a jóra való restség bűnébe estek, talán el­gondolkodhatna azon: az-e a bűnös, aki megírja a valóságot, vagy az-e, aki ilyen­né tette? S ez az igazság nem a Dózsa György utcában mondatik ki... Talán nem kell bizonygatnom két évti­zed helytörténeti munkája után, hogy szeretem Szekszárdot. Az persze lehet, hogy nem a mindent elnéző majomszere­tettel érzek iránta. Bizonyosan kóros az, ahogyan ragaszkodom minden színfoltjá­A Béla-tér a Szentháromság szoborral és a római katolikus templommal hoz, megőrizhető és megőrzendő emlé­kéhez, de ebben a betegségben aligha egyedül szenvedek. Észre tudom venni a Dédász igyekezetét, vagy az új tulajdo­nos áldozatos munkáját a Bezerédj vagy a Szent László utcában, annak is szívből örülök, ha a régi tulajdonos - mint Nagy Sándor bácsiék a Remete utcában - gyö­nyörűen megóvja régi értékeit. Azonban a szívem sajdul bele, ha ennek ellenkező­jét látom, ha a tehetetlen bontásvágy, íz­léstelen építési megalománia ötlik a sze­membe. Nem tehetek róla, hogy így van: ez már csak velem együtt múlik el. Ha nagyon hinni szeretnék a jövőben, ismét Babits szavait idézem: „Anyóka ti­peg bennem is egy Templom (lépcsején:) a Remény..." Hogy fölér-e, ma még nem tudom... Dr. Töttős Gábor 4ULYÁKBA KÉNYSZER-HAJTWA; r VISSZASUHAN* Vendéglátó egység a Babits utcában

Next

/
Oldalképek
Tartalom