Szekszárdi Vasárnap 1999 (9. évfolyam, 1-45. szám)

1999-06-20 / 24. szám

9 1999. július 25. SZEKSZÁRDI telepeken éli estbe hajló hétköznapjait, alighanem egyetért vele. Ha nem lenne néhány (sokszor őrültnek nézett) lakó, ha nem igyekezne évről évre a város által megbízott kertészcsapat, aligha lenne elviselhető környezetünk. Még így is büntetlenül lehetett (és lehet) kivágni fákat például a Volán-pályaudvaron, de bárhol másutt, ahol valaki gondol egyet s akad megfelelő fűrésze. A Vármegye háza belső udvara Talán meglepő, de a hiányosan számon tartott és védett épületek a régi fákkal szemben még meglehetős előnyben vannak. A város területén mintegy száz kilencven évesnél idősebb fa van, de - ideértve a vármegyeházi, 163 éve helyükön álló tiszafákat is - csak a jóindulat tartja őket helyükön. Hiába van hivatalosan fakivágási tilalom, hiába kötik engedélyhez, az utóbbi tíz évben mindössze egy szerencsétlen öregasszonyt büntettek meg a Babits utcában ilyesmiért. Ugyanott már behunyták a szemüket, amikor a Hollós-házat kocsmává alakító új tulajdonos elől ötven-hetven éves diófa tűnt el. S aztán ki kéri számon azt a kárt, amit az 1909-ben ültetett platánsor Prométheusz parki első fáján okozott egy magasabb teherautóval valamelyik zsibárus? /A fa emberderék vastagságú ágát lenyúzta, az pár év múlva le fog szakadni./ Körülbelül úgy áll a helyzet, mint a kutyatartás rendszabályával: parkba vinni ugyan tilos az ebeket, de attól azok vígan ott végzik a dolgukat, tudtommal senkit soha ilyesmiért meg nem büntettek. Azt mondják legalább videóra kellene venni, akkor bizonyítható lenne... Dehát ki veszi magára szomszédai, ismerősei, vagy ismeretlenek haragját? Inkább játsszanak a végtermékkel a gyerekek?! A remény lépesei Már előre tudom, sokan fognak neheztelni rám. Egy részük azért, mert nem szeretett szülővárosom szépségeit vettem sorra. Más részük azért, mert hírbe hoztam őket: ők ugyanis nem fognak semmit A hangulatos Bezerédj utca tudni vétkeikről, akkor pedig nyilván én túlzok. Az előzőknek azt válaszolom: mintegy száz épületről írtam le eddig, amit tudtam, meg amíg hagyta a sajtó, de ennek csupán egyszer lett foganatja. (Az az osztrák vállalkozó, aki megvette a fürdőházat, elküldte megbízottját, hogy érdeklődjék a hivatalosan ugyan szintén nem védett, de mégis patinás épület ügyében.) Hiába volt tehát kutatás és publikáció, hiába a rejtett értékek, vak szemekre, süket fülekre talált a felfedezés. A'másik csoport, akik legalábbis a jóra való restség bűnébe estek, talán elgondolkodhatna azon: az-e a bűnös, aki megírja a valóságot, vagy az-e, aki ilyenné tette? S ez az igazság nem a Dózsa György utcában mondatik ki... Talán nem kell bizonygatnom két évtized helytörténeti munkája után, hogy szeretem Szekszárdot. Az persze lehet, hogy nem a mindent elnéző majomszeretettel érzek iránta. Bizonyosan kóros az, ahogyan ragaszkodom minden színfoltjáA Béla-tér a Szentháromság szoborral és a római katolikus templommal hoz, megőrizhető és megőrzendő emlékéhez, de ebben a betegségben aligha egyedül szenvedek. Észre tudom venni a Dédász igyekezetét, vagy az új tulajdonos áldozatos munkáját a Bezerédj vagy a Szent László utcában, annak is szívből örülök, ha a régi tulajdonos - mint Nagy Sándor bácsiék a Remete utcában - gyönyörűen megóvja régi értékeit. Azonban a szívem sajdul bele, ha ennek ellenkezőjét látom, ha a tehetetlen bontásvágy, ízléstelen építési megalománia ötlik a szemembe. Nem tehetek róla, hogy így van: ez már csak velem együtt múlik el. Ha nagyon hinni szeretnék a jövőben, ismét Babits szavait idézem: „Anyóka tipeg bennem is egy Templom (lépcsején:) a Remény..." Hogy fölér-e, ma még nem tudom... Dr. Töttős Gábor 4ULYÁKBA KÉNYSZER-HAJTWA; r VISSZASUHAN* Vendéglátó egység a Babits utcában