Szekszárdi Vasárnap 1999 (9. évfolyam, 1-45. szám)

1999-06-13 / 23. szám

1999. június 13. , SZEKSZÁRDI VA§ARNAP 15 Vendégem a Gemenc presszóban Fo­dor Csaba szakápoló, akit az ápolók világnapja alkalmából hívtam ran­devúra, s akivel arról beszélgettünk, milyen az ideális ápoló, meg lehet-e hivatástudatból élni, mit jelent egy­egy súlyos beteggel egészségesen ta­lálkozni. - Ön talán az egészségügy egyik leg­nehezebb helyén dolgozik a Tolna me­gyei Kórház sebészetének intenzív osz­tályán. Ma még nem általános, ám egyre többször találkozhatnak a bete­gek férfi ápolókkal, akiknek megszólí­tására a nővér, nővérke helyett keres­sük a szót... - Valóban a betegek nagy részének még furcsa, hogy ha nővért hívnak és várnak, akkor egy férfi jelenik meg. Legtöbb esetben ilyenkor inkább a ne­vemen szólítanak. ^ - Akkor, ha megengedi én is ezt ten­Wném. Csaba! Önnél nagy volt a „csábítás" az egészségügy irányába, mégis először másfelé indult.... - Édesanyám - aki sajnos már nem él - és 38 évet dolgozott az egészség­ügyben és a nővérem, aki jelenleg az újszülött osztályon dolgozik, sokat be­szélgettek otthon a kórházról, a bete­gekről. Akkor még nem értett meg bennem a gondolat. Villanyszerelőnek tanultam, aztán munka közben leérett­ségiztem, de a katonaság után - az épí­tőiparban kevés munkalehetőség adó­dott, amit szívesen vállaltam volna ­már az egészségügy felé vonzódtam. Az igazság az, hogy mindig is érdekelt az a titokzatosság, ami ezt a hivatást jellemzi, s úgy éreztem elérkezett az idő, amikor a saját magam előtt is so­káig titkolt álmom teljesülhet. - Mesélte, hogy sokan vannak test­fcjére/r. Mi az, amit a szülői házban, a Wiagycsaládban megtanult, s aminek hi­vatásában is hasznát veszi? - Hatan vagyunk testvérek. Ez a tény sok olyan helyzetet hozott gyer­mekkoromban, amit egy egyes gyerek sohasem élhet át. A szüléinktől a mun­ka tiszteletét láttuk - édesapám gáz­szállító volt - egymás között pedig a kölcsönös segítség volt az, amit korán megtanultunk. Nálunk az ünnepek nem a nagy ajándékok miatt voltak vártak és szépek, hanem az együttlét, a sok beszélgetés, egymás meghallgatása, az együttlét öröme volt a lényeg. Talán ebből a megértésből, alkalmazkodás­ból, a másikon való segíteni akarásból sikerült átmentenem valamit a jelenle­gi munkámba is. - Hogy lett a villanyszerelőből szak­ápoló? - Először a sebészeti műtőbe kerül­tem, annak éppen most tíz éve. Szeret­tem a műtő világát, nagyon színes és ti­tokzatos volt. Remek gárdában dolgoz­tam, ugyanakkor éreztem, hogy nem sza­bad megállnom. Indult egy munka mel­letti két éves nővérképzés, amelyet elvé­Férfiakról, nemcsak férfiaknak Sas Erzsébet oldala geztem, ez volt a felnőtt szakápolói vizs­ga. Először a férfi sebészeten dolgoztam, akkor éreztem először, milyen jó érzés magatehetetlen betegeken segíteni. - A következő állomás az intenzív osztály volt... - Miután szeretem a kihívásokat, amikor megtudtam, hogy ott van szük­ség egy ápolóra, átkértem magam. - Mennyiben más a munkája az ITO-n ahogy már a laikusok is hívják az inten­zív osztályt, mint az előző helyén? - Egy lelkiismeretes ápolónak - s a sebészeti osztályon csak ilyen beállí­tottságú ápolóknak van helyük - min­denhol nehéz. Azért talán nem az elfo­gultság mondatja velem, a felelősség, a feszültség, a megterhelés, lelki és fizi­kai az intenzív osztályon a legna­gyobb. Frissen műtött betegek kerül­nek hozzánk, s bizony a műtét utáni napok nem könnyűk sem a betegnek, sem az ápolónak. - Milyen lelki és fizikai odafigyelést kíván ez a speciális hely? - Elsősorban is teljes embert. Ott­hon kell hagyni a gondokat, a saját problémákat, lelki szellemi és fizikai ottlétet igényel. A magatehetetlen bete­gek nem érezhetik, hogy rajtuk kívül más is foglalkoztat bennünket. A há­rom műszak is nagy megterhelés, hi­szen nálunk nincs különbség a nappal és az éjszaka között. A betegek külön­bözőképpen élik meg életüknek ezt az időszakát, nekünk az a kötelességünk, hogy minden beteget igyekezzünk olyannak elfogadni, amilyen. - Amit az imént felsorolt nagyrészt olyan tulajdonságok, amiről azt hisz­szük, hittük legalábbis, hogy csak a nők sajátja... Annyira nőiesnek gon­doljuk ezt a hivatást... - A szakmát egyformán sajátítottuk el, s úgy gondolom nem kérdése, in­kább hivatástudat, hozzáállás és hit kérdése, hogy valaki milyen szinten tudja a gyakorlatban megvalósítani a tanultakat. Valóban a megszokás nagy úr. Hiszen a férfiosztályon már meg­szokták, hogy nővérek viszik az ágytá­lat, a női osztályon egy férfi ápoló még nem annyira elfogadott. Reméljük ez nem sokáig lesz így. - A betegség legnehezebb periódu­sában, hogy segíthet az ápoló a fizikai tennivalókon túl... - Minden beteg más hangnemet igé­nyel. Nem titok, hogy az intenzív osz­tályon a beteg pszichéjének a kezelése is nagyon fontos. Sajnos erre van a leg­kevesebb idő. Pedig a betegnek éreznie kell, hogy ő legfontosabb, ám amikor egyszerre hárman szólnak, nehéz ezt megvalósí­tani. Vannak türelmesebb betegek, s vannak, akik jobban elvárják a törő­dést. Talán ha nem két ápoló lesz majd egyszer egy műszakban... - Milyen érzés amikor minden erőfe­szítés ellenére elveszítik a beteget, s milyen az amikor a kórház után egész­ségesen újra látják... - Talán a nehezebbel kezdem. Meg kell találnunk az arányt, hogy mennyire kötődhetünk egy beteghez érzelmileg. Ez nagyon fontos, hiszen a túlzott kötő­dés árt a munkánknak. Amikor menthe­tetlen a beteg nekünk megvan az a „vigaszunk", hogy láttuk őt szenvedni, s tudjuk számára megváltást jelent, ha elmegy. Amivel nehéz megbirkóznunk azaz amikor a hozzátartozók ott álnak az üres ágy előtt... Ha egy beteg gyógyultan távozik, az mindenki számára, aki részt vett az ő gyógyulásában nagy öröm. Mindenna­pos gondolhatják a kívülállók, ám sze­rencsére sok olyan betegünk van, akik felgyógyulva visszajárnak, s ők nem is tudják milyen nagy erőt adnak nekünk a további munkához. - A beszélgetésünk alatt többször vált át többes számra... - A mi munkánk egy team munka. Gondolom a választás azért esett rám, mert ezen az osztályon én vagyok egyedül férfi ápoló s ez a sorozat most a férfiakról szól. Ugyanakkor amiket elmeséltem, azokat a női kollégáimmal együtt teszem és élem meg. Úgy érzem sikerült egy olyan munkatársi kapcso­latot kialakítanunk, amely a kölcsönös bizalmon alapul és ez a kapcsolat nem­csak a napi nyolc órára korlátozódik. Az adott lehetőségeken belül segítjük egymást, számíthatunk egymásra ma­gánemberként is. - Az ápolók világnapja volt a közel­múltban. Azokat ünnepeltük, akik a legnagyobb kincsünkért, az egészsé­günkért dolgoznak. Önnek mi a véle­ménye erről az ünnepről? Ez az ünnep jelenleg arról szól, hogy elmondhatjuk gondjainkat, prob­lémáinkat. Nekünk, akik a magyar egészségügyben dolgozunk, ugyanan­nak az elvárásnak, kötelességnek kell megfelelnünk, mint a nyugati orszá­gokban dolgozó kollégáinknak, akik a legmagasabb technikai színvonalon, magasabb bérért és társadalmi elisme­réssel végezhetik a munkájukat. Mégis úgy érzem, s most hadd le­gyek egy kicsit „önző" azzal, hogy arról a helyről szólok, ahol én dolgozom, ná­lunk a fentiek hiányát megpróbáljuk pó­tolni hivatásszeretettel. Talán nem nagy szó amit mondtam, de szívből így gon­dolom, hogy a sebészeti osztályon az osztályvezető főorvostól, a főnővéren, minden orvoson, a nővéreken, a műtős­fiúkon, a tálalósokon túl a takarítónőkig mindenki - remélem senkit nem hagy­tam ki - mindenki így dolgozik. Reméljük azaz idő is eljön egyszer, amikor a hivatástudat mellett ott lesz a modern technika, ami azt jelenti majd, hogy többször tudunk odamenni a be­teg ágya mellé s megsimogatni a fejét, s megnyugtatni, beszélgetni vele. Sze­retném megérni azt az időt. - Köszönöm a beszélgetést, s tiszta szívből kívánom, hogy érje meg. Az ápolók világnapján Önnek és vala­mennyi kollégájának a Tolna megyei Kórház valamennyi osztályán köszönet a hivatástudattal végzett munkáért, s azt hiszem valamennyiünk nevében mondhatom, kívánjuk, hogy választott nemes hivatásuk kerüljön minél előbb a társadalmi megítélésben az öt megil­lető helyre. Kámházi TrmmácBwű

Next

/
Oldalképek
Tartalom