Szekszárdi Vasárnap 1999 (9. évfolyam, 1-45. szám)

1999-03-14 / 10. szám

155 1999. március 21. * SZEKSZÁRDI VASARNAP Úgy tűnik, egy új ígéretes művészpálya indulásának lehettünk tanúi a Művészetek Háza múlt heti koncertjén. A Zeneakadémia 18 éves ifjú hallgatója kápráztatta el lelkes közönségét. Fantasztikus manuális adottsága, virtuozitása, puha billentése már az első számoknál feltűnt. Dinamikai színskálája azonban csak a halk és a még halkabb piano kereteiben mozgott. Ezért zongorahangját gyakran éreztem fedettnek és sokszor vártamhiába az éneklő, csengő tónus megjelenését. Ehhez bizonyára az is hozzájárult, hogy szinte szünet nélkül használta az úgynevezett tompító bal példát. Műsorválasztása nem az egyéniségének legjobban megfelelően sikerült, amelyre jellemző egy bizonyos távolságtartás és visszafogottság. így nem azonosult a Beethoven szonáta pregnáns, kontrasztokkal zsúfolt szélső tételeivel. A zeneköltőnek ^pben a D-dúr művében a nagy ellágyulásokkal, megrendüléseikéi, túláradó emocionális kitöréseivel kellett volna jelen lennie. Ugyanakkor e mű lassú tételében meglepően varázslatos és bensőséges légkört tudott teremteni. Kevésbé tetszett még a Debussy tételek közt a Prelude, amelyben a zeneszerző a címadó utasításában írja elő: „nagyon feszes ritmusban", amivel előadónk bizony adós maradt. Ezek a negatívumok lehet, hogy a kákán is csomót keresők szövegelése. Úgy gondolom azonban, hogy egy ilyen szuper kvalitású tehetség jobban elbírja a kritikát, mint egy átlagos képességű előadóművész és még olyan fiatal, oly sok irányba fejlődhet, amelyre aranyfedezetül ott áll egész tüneményes tehetsége. Erre jó példát mutatott a ráadásul játszott két Liszt Etűd. Ezekben olyan káprázatos, felszabadult zongorázást hallottunk, amilyent már nagyon régen. Fenomenális bűvészmutatványt mutatott be fiatalos tempóival, könnyed eleganciával, amely sokáig emlékezetes lesz és arra enged következtetni, hogy Karsai Márk nevéről még sokat fogunk hallani a jövőben. Hur Kósza kis gondolat március 15-én... V A rosszemlékű - /melyik nem az?!/ - II. világháborúban történt. A Szövetségesek megvert serege kétségbeesett utóvédharcokkal gyülekezik Dunkerque kikötőjében, hogy behajózzanak egy 300 ezres sereget és átmentsék - bárkákkal, hajókkal - Angliába. Óriási a felfordulás, a zsúfoltság, a tömeg, a sebesültek száma. A levegőben a légifölényét kihasználó ellenfél gépei tombolva pusztítják a behajózásra várók bárkáit, hajóit, tízezreit... Az angol haditudósító néma döbbenettel látja, hogy a borotválatlan, sáros ruhájú, megtépázott, saját hazáját - ki tudja meddig - elhagyó francia katonák közül sokan lopva körültekintenek, lehajolnak és egy félmarék hazai földet a zsebükbe-lopnak... úgy botorkálnak a bárkák felé... Mit üzen ez nekünk - békénkben is acsarkodó, egymásra vicsorgóknak? Szerintem azt, hogy „ez az örök hazaszeretet hangtalan himnusza". Ezt nem lehet „tantervbe" foglalni... k Ez a félmarék szülőföld egy koszos köpeny zsebében, akinek semmit se mond - elvadult lélek az a történelem útvesztőjében... " Ezt érdemes még kokárdánk mellé odatűznünk... Szentgyörgyi Kálmán \ Odon derű 22. Az orrkereskedő /1879/ Amióta társasági élet létezik, tehát körülbelül az ősközösség óta, mindig meg-megjelenik egy-egy kellemetlen alak, aki megpróbálja tönkretenni a hangulatot. Sokáig szótlanul tűrték az ilyen figurákat, hanem a sajtó térhódításával már nem menekülhettek a kétes halhatatlanság elől. A Tolna megyei Közlöny 1879. március 9-i számában így meséltek egyikükről: „Egy vendéglőben számosan ebédeltek, a társalgás folyamát azonban egy tudákos fiatalember azáltal zavará, hogy minden tárgyról kicsinylő megjegyzéseket tett. Végre a kereskedőkre került a sor s ezekről is csípős észrevételeket tőn. Ekkor a társaság egyik tagja kissé neheztelve mondá, miként remélte, hogy legalább a kereskedők meg lesznek általa kímélve, miután ő is kereskedő; erre a fecsegő ifjú kérdé, hogy mivel kereskedik, fa-, vas- vagy minő árukkal? - Én emberorrokkal kereskedem, s jól meg is fizetem, ha kedvemre valót találok. - Mennyit ád ön egyért? - kérdi a fiatalember. - Az áru válogatja, az önéért például adnék száz forintot - feleié az orrkereskedő. - Mikor veszi át a vásárolt orrokat? - Az eladó halála után. - Jó. Én tehát eladom az enyimet. - Kezet rá! Ha azonban a vásárt felbontaná, tartozik a társaságot pezsgővel megvendégelni. ígéri ön? - Itt a kezem, tehát a vásár áll. - Pincér! /Az előkelő pincérnek súgott valamit a kereskedő./ Nemsokára hoz a pincér egy hosszú tüzes vasrudat, melyet az orrkereskedő kezébe vesz, s egész nyugalommal a megvásárlóit orrhoz akara sütni. - Mit akar ön? - kérdi elrémülve az eladott orr birtokosa. - Szokásom, uram, minden portékámat megbélyegezni, nehogy elcserélődjék. Az ön orra az enyém, így jogom van hozzá. Azonban, ha tetszik, kikötött bánatdíj lefizetése mellett még visszaléphet. A társaság hatalmas kacajra fakadt s az ékeskedő fiatalúr számadására számos üveg pezsgőt elköltött. Úgy hisszük, hogy a fiatalúrnak e lecke használni fog." És a többinek?! Lanius Excubitor Karsai JVlark: zoneoraestie . ,y : :•:.••:. , ..:,:. . .:: . .r....;.: ,.. . ;•:: v ' " • • • ' • . . ... . . .; . . • . . ' . . • - . •.•:,,