Szekszárdi Vasárnap 1998 (8. évfolyam, 1-27. szám)

1998-04-19 / 7. szám

1998. ÁPRILIS 19. SZEKSZÁRDI 3 Érdekli? Bemutatjuk! „A gyerekek érzékennyé teszik egymást..." Dombiné Nickl Gabriellát a szekszárdi Szivárvány Altalános Iskolában kerestem föl egyik délelőtt. Az ügyeletes diáklány „Gabi néni" kiáltása után máris jött elém a fiatal hölgy, s némi zavarral, némi büszkeséggel magyarázta, hogy irodát kell keresnünk a beszélgetés idejére, mert az övét éppen szakemberek szedik szét, majd rakják össze. Magyarázatul hozzátette, hogy egy éve saját, •

irodája van. Az igazgatóiban ülle, hogy megbeszéljük a témát, amiről Jankó Judit, az Illyés Gyula Pedagógiai Főiskola szociális munkás tagozatának tanára olvasna szívesen. Múltkori számunkban azt kérdezte Gabriellától, hogy miért jó szociális szolgáltatásokat nyújtani az iskolában? Jankó tanárnő leszögezte azt is, hogy Dombiné Nickl Gabriella azon kevesek egyike az országban, akiket diplomás szakemberként iskola alkalmaz. -Jankó tanárnőtől tudom, hogy 1993ban végzett a főiskolán. Ugyanakkor helyezkedett el itt az iskolában ? - Nem. 1995-ben. Ugyanis harmadéves voltam, amikor megszületett a kisfiam, Márk. Hozzáteszem, hogy a főiskola elkezdése előtt négy éven át, képesítés nélkül tanítottam Bogyiszlón, vagyis 22 esztendősen kerültem a főiskolára, ami szerintem a szociálismunkás-képzésen nagyon jó dolog. Ugyan•

ember a tanulmányai megkezdése már szerzett némi tapasztalatot, beleivódott, hogy milyen fontos ráérezni a dolgokra. - Vajon az országban hány olyan iskola van, ahol diplomás iskolai szociális munkást is alkalmaznak? - Számot nem tudok mondani, de biztosan kevesen vagyunk ilyen státusban. Inkább a nagyobb városok iskoláiban alkalmaznak szociális munkást vagy szociálpedagógust, pedig minden iskolában szükség lenne egy-egy ilyen szakemberre. Azt hiszem, az lehet az oka a kis létszámunknak, hogy másutt azt gondolják, hogy a szociális munkást a gyermekvédelmi felelősökkel ki lehet váltani. - Es ki lehet? - Alapvetően nem. Igaz, hogy a gyermekvédelmi felelősök nagyon lelkesek, de tapasztalatom szerint más készségekkel és más ismeretekkel rendelkeznek, mint mi. Ez érthető, hiszen ők pedagógusok, akik fél munkaidőben látják el ezt a feladatot. - Mi a munkája itt az iskolában? - A szociális munkának három ága van: az egyéni, a csoportos és a közösségi szociális munka. Mi itt mind a hármat megpróbáljuk megvalósítani. Nem véletlenül beszélek többes számban, mert ebben a munkában a csapat a lényeg. Iskolai szociális munkás egyedül nem lobogtathat zászlót! Ha nem tud olyan kapcsolatot kiépíteni az iskolai személyzettel - a vezetéssel, a pedagógusokkal, a karbantartóval, a takarító nénikkel, a gazdaságissal - akkor kész... Ugyanis ők valamennyien olyan „erőforrások", akik a jelzéseket adják a szociális munkásnak. Hiszen a pedagógus van bent matekórán, ő látja, hogy valamelyik gyerek elaludt, vagy a másik napok óta köhög vagy a harmadik napok óta hiányzik. Persze, én is bemegyek órára, hogy több helyzetben megfigyelhessem a gyerekeket. Vagy, ha igény van rá, akkor osztályfőnöki órákon egy-egy adott téma kapcsán részt veszek. Bár délutánonként működtetünk olyan csoportot, amelynek a foglalkozásán a felsősök érdeklődési köre szerinti témákat dolgozunk föl. Ilyen a szerelem, az alkoholizmus, a devianciák, dohányzás... Év elején csináltunk egy pszichoszociális felmérést... Szerintem minden iskolában az év elején, a munka megkezdése előtt szükség van az úgynevezett szükségletfelmérésre. - Nyilván a szülőkkel is kapcsolatban van. - Hogyne, természetesen. Folyamatosan látogatom a családokat, sőt, az iskolában családcsoport is működik szülők klubja néven másfél éve. Mindig van egy meghívott előadónk, aki az éppen aktuális vagy betervezett témából tart előadást. Februárban az iskolás kori magatartászavarok yolt a témánk, de iskolaorvos is tartott előadást a téli betegségek megelőzéséről. - Milyen érdeklődést mutatnak a szülők a klub iránt? - Az a témától függ. Nagyon sokan eljöttek, amikor a segélyezési formákról tartott előadást a város szociálpolitikai csoportvezetője. De volt, amikor csak hat szülőt vonzott a téma. - Mennyire viseli meg lelkileg az a sok probléma, gond, bánat, amivel hivatásából adódóan találkozik? - Többnyire az a tapasztalatom, hogy a szülők szeretik a gyerekeiket és ezért együttműködőek a szociális munkással. Hiszen látják, hogy az jót akar az ő gyermekeinek. Azután van a másik véglet, hogy a szülő annyira elhanyagolja a gyermekét, hogy már nem is szereti, ráadásul agresszívvá válik. Szerencsére ilyennel ritkán találkozom. Engem az visel meg igazán, amikor már értetlenné válik a szülő... én pedig már tehetetlenné... és jön a hatósági intézkedés. Amióta én itt dolgozom, négy vagy öt gyermeket kértünk intézeti elhelyezésre. A legelsőt azt végigbőgtem. Arra emlékszem. Persze, valamennyi nagyon megviselt... Éppen ezért is járok rendszeresen szakmai továbbképzésekre, hogy a saját lelkemet is tudjam ápolni. - Úgy tudom, a munka mellett egyetemet végez. - Igen, Pécsen a Janus Pannonius Tudományegyetemen szociálpolitikát hallgatok. Egyébként az én szakmám, hivatásom olyan, hogy az embernek folyamatosan képeznie kell magát. Rendre új helyzetek vannak, amelyek a gazdasági és a politikai váltással összefüggésben vannak... De nem csak ez! Gondoljunk csak a csonka családokra vagy éppen egy betegség okoz súlyos gondokat egy családnál, vagy előfordulhat egy hirtelen halál. Az utóbbi időben három haláleset is volt az iskolánkban... A mi célunk az, hogy a gyerekekben olyan készséget alakítsunk ki, ha felnőnek, ezeket a problémákat már legalább megpróbálják kezelni. - Szeretném, ha erre hétköznapi példákat mondana. - Nem egyszer kísértünk el tanulót a postára, s megtanítottuk, hogyan kell levelet ajánlottan feladni vagy kisgyereket megtanítottunk arra, hogyan kell a Mikes utcában befizetni a fűtési díjat. Mert vannak olyan családok, ahol nincs anyuka, a három kisgyereket egyedül nevelő apuka pedig megbetegedett. így a gyerek pótolja az anyukát. Vagy a 14 éves nagylányra hárulnak az alapvető gondozási feladatok, amire szintén meg kellett tanítani. Eközben a gyerekek egymás iránti toleranciája is nő. - Mindezek valóban nagyon fontos dolgok..., de nagyon sok a szegény család, akiknek nem jut ruhára, cipőre, gyógyszerre. - Éppen ezért hoztuk létre a Kinyújtott Kéz Alapítványt, ami a kis iskolánk hátrányos helyzetű gyerekeit támogatja. Rendszeresen pályázunk támogatásért, de sok jószándékú ember is részt vesz az akcióinkban, mozdul a felhívásunkra. Az alapítvány alapítója az igazgatónőnk volt, s két gyógypedagógus kolléganőmmel együtt működtetjük. Pályáztunk például gyógyszertámogatásra, s ezáltal 75 ezer forinthoz jutottunk. Hogy milyen nagy szükség volt erre a pénzre, azt azzal érzékeltetem, hogy pillanatnyilag már csak 18 ezer forintunk van belőle szeptember óta. - Egy-egy akció során nyilván nem csak ruhaneműt, hanem pénzt is kapnak. Milyen az emberek hozzáállása nemes ügyükhöz? - Hát... nem is tudom. Vegyesek az érzelmeim ezzel kapcsolatban. Bár az alapítvány karácsonyi akciójánál volt négy-öt tízezer, illetve ötezer forintos adomány. De ami bennünket a legjobban meghatott, az a Mikes utcai garzonházból érkezett három-ötszáz forintos átutalások voltak. Vannak, akik a használt kis játékokból, egy-két régi ruhából álló csomagjukat letették az iskola kapuja elé. Ezek az igazán szívszorongató dolgok... Ezt a mentalitást már diákjaink is „átörökölték". Egymásnak hozzák a kinőtt ruháikat, cipőiket. - És hogy viszonyulnak egymáshoz lelkileg a tanulók? - Úgy tapasztalom, hogy érzékennyé teszik egymást a gyerekek. - Milyen a viszonya a szülőkkel? Szívesen fogadják és megnyílnak a családlátogatások során? - Amikor idekerültem, napköziztem és gyermekvédelmi felelős voltam, fölvettem a kapcsolatot minden családdal. Többnyire együttműködőnek látszottak, hiszen érezték, hogy az iskolaszülő-gyermek hármast szeretném megerősíteni. Mivel látják, hogy segítőként jelenek meg náluk, már nem is kell bejelentkeznem, bár egy-két családnál falba ütközöm. Az utóbbiaknál addig nem erőltetem a családlátogatást, amíg a szülői kötelességüknek eleget tesznek. De hozzáteszem, hogy a többség nyitott, őszinte. Szerda délelőtt van a fogadónapom. Ha a héten nem értük el egymást, akkor bejönnek a szülők. S ami a legörömtelibb, hogy már nem csak a panaszaikkal, hanem a számukra fontos, szép dolgokkal is megkeresnek. Számomra ez azt jelenti, hogy teljesen elfogadtak. - Valóban tud segíteni a családoknak... pénz híján is? - Azt hiszem, ha azt érzik, hogy van egy támaszuk, akivel megoszthatják a gondjaikat, aki esetleg segít abban, hogyan osszák be a pénzüket, aki segíti őket az ügyintézésben, az megnyugtatja őket. Nemegyszer intéztem, hogy az elmaradt gázdíjat részletekben fizethessék, hogy kapjanak lakásfenntartási támogatást. Sokan nem is tudják, hogy léteznek ezek a lehetőségek is. - Ki legyen az, aki önt követi ezeken a hasábokon és miről kérdezné őt? - Azt tapasztalom, hogy sok alapítványjön létre az országban, azután el is tűnnek. Az érdekelne, hogyan működik itt Szekszárdon a Gyermek és Ifjúsági Közalapítvány. Knopf Attilát, az alapítvány titkárát kérdezném, hogyan tud hatékonyan működni az alapítvány, milyen jövőjük van, s tud-e technikákat mondani más alapítványoknak, hogyan lehetne még több pénzt szerezni? V. Horváth Mária