Szekszárdi Vasárnap 1998 (8. évfolyam, 1-27. szám)

1998-03-22 / 5. szám

1998. FEBRUÁR 22. , SZEKSZÁRDI VASÁRNAP 7 Tegyünk környezetünkért! A víz világnapjától a Föld napjáig Mennyit ér az ivóvíz? Ismeretlen a tiszta forrás Szájak harapnak poharat. Rágófogak közt megcsikordul jövőnk, az üveg-sivatag. (Részlet Mezei András Lesz-e bárka című verséből) A vízművek üzemeltetői az utóbbi években egy új problémával találták magukat szemben: az állami támogatások csökkenésével, a majdnem piaci árak bevezetésével egyre többen nem fizetnek vízdíjat. Közegészségügyi okokból a vízfogyasztásból való kizárásuk körülményes folyamat. Célunk nem is ez. Szeretnénk megértetni, «

y milyen hosszú és költséges az az imíg az ivóvíz a forrástól a fogyasz_ jut. Úgy gondoljuk: a tudatos fogyasztó mindig kifizeti az igénybe vett szolgáltatás árát, akiknek érdekében is a nem fizetőkkel szemben fel kell lépni. A problémák sora már ott kezdődik, ahonnan a víz ered. Források már rég nincsenek, vagy ahol még vannak, a vizük nemigen iható és kevés is. Az ivóvízvezetékek ebben a században épültek meg országszerte, 70-80 százalékuk az ötvenes évek után. Statisztikai adatok bizonyítják, hogy ha egy lakásba bevezetik az ivóvizet, a vízfogyasztás legalább megtízszereződik. Az elmúlt évtizedekben pedig sok-sok lakásba került be az ivóvíz. Ivóvizet iszunk, azzal főzünk, abban tisztálkodunk és mossuk a ruháinkat, ami természetes. De ivóvízzel mosunk autót, öntözzük a házi veteményest és öblítjük le a WC-t is. Ennyi vízhasználathoz pedig sok víz kell, nagyon sok víz. Ehhez pedig vízbázisokat kellett keresni országszerte. Volt, ahol találtak folyót (Duna, Tisza) vagy tavat (Balaton) és ebből biztosították és biztosítják ma is a szükséges vízmennyiséget. Csakhogy rövidlátóan a használt, szennyezett vizet vissza is vezették az élővízbe. így azok folyamatosan elszennyeződtek, vizük tisztítás, kezelés nélkül immár nem alkalmas fogyasztásra. így válhatott a hetvenes évek végére általánosítható szólássá: Ki a Tisza vizét issza, saját vizét issza vissza. A vízkészletek jelentős része a Kárpát-medencében a földfelszín alatt található. Ehhez a vízhez kútfúrással lehet hozzáférni. Minél mélyebbre kell fúrni egészséges vízért, annál többe kerül. Ezek a vizek sokszor melegebbek, magasabb az oldottanyag-tartalmuk, amelyek újabb vízminőségi problémákat jelentenek a szolgáltatónak. Márpedig a felszíni és a felszínközeli vizek, így az ásott kutak vizének zöme az elmúlt évtizedekben ihatatlanná szennyeződött a csecsemők esetében gyakran halált okozó, az úgynevezett „kék kór"-t kiváltó nitrát miatt. Az ilyen vizet pedig nem lehet hagyományos, csak új és drága módszerekkel tisztítani. A települések nagy részében a vízellátás megoldódott, de még sok helyre kell elsősorban külterületekre, az ivóvizet eljuttatni tartályautókkal, esetleg zacskós kiszerelésben. Szekszárd majdnem szerencsés város. A Duna kavicsterasza nagyszerű vízbázisnak tűnt és tűnik: a víz mennyisége hosszú távon elegendő. A fogyasztóknak évekig bosszúságot okozó, a fehér ruhák sárgára festését előidéző vasat és mangánt már régóta eltávolítjuk a vízből. Az utóbbi években polifoszfát adagolásával a fogyasztó készülékeiben történő vízkőkiválás mértékét is csökkentjük. Az előírások szerint a vízkezelések után a vizet fertőtlenítenünk kell, ami időnként íz- és szagpanaszokat okoz, de ezt is megpróbáljuk minden esetben orvosolni. Ezek az eljárások azonban csak megfelelő sorrendben végrehajtva hatékonyak. Most bemutatjuk a víz útját a víztermeléstől az ivóvízelosztó-hálózatba táplálásig: - a termelő kutakból a víz búvárszivattyúkkal történő kiemelése, - a kutakból kitermelt vizek egyesítése és bevezetése a víztisztítóműbe, - savtalanítás, vas- és mangántalanítás, - polifoszfát inhibitor-adagolás, - fertőtlenítés klórgázadagolással, - a víz minőségének ellenőrzése, - a víz továbbítása a hálózatba. Szekszárd város részben dombokra épült. Ez az adottság nehezíti az ivóvízfogyasztóhoz történő eljuttatását. Ahhoz, hogy mindenütt megfelelő nyomással folyjon a csapból a víz, magassági nyomásövezeteket kellett kialakítani és egyre magasabban és magasabban lévő víztárolókba kell emelni a vizet. A legmagasabb ponton lévő területekre négyszeres átemeléssel lehet eljuttatni az ivóvizet. Új problémát jelent egy ipari eredetű szennyezés, a diklór-etilén megjelenése a vízbázisban. Költséges és hatékony vízbázisvédelmi eljárásokkal sikerül a szennyeződés továbbteijedését meggátolni, a működő víztermelő kutakat megvédeni. Évek óta országosan, így a városunkban is fogy az elfogyasztott víz mennyisége. Elsősorban a gazdálkodó szervezetek vízfelhasználása csökken, de a lakosság is takarékosabb. Ez szolgáltatói szempontból kedvezőtlen és árnövelő tényező, ám hosszú távon kedvező, hisz bölcsen kell gazdálkodni a vízkészletekkel, hogy unokáink is találjanak még hasznosítható vizet. Mindannyiunk feladata, hogy ne szennyezzük a környezetet, ezzel ne veszélyeztessük vízkészleteinket. Aki sokallja a vízdíjat, legyen figyelemmel arra, hogy 1 m

3, azaz 1000 liter ivóvíz még mindig olcsóbb, mint egy korsó sör! Egy liter ára alig több tíz fillérnél! Ha nem vigyázunk rá, könnyen megfordulhat az arány. Amikor a lakásunkban megnyitjuk a csapot, gondoljunk néha arra, hogy menynyit is ér a víz! SZEKSZÁRDI VÍZÉS CSATORNAMŰ KFT. A Sárköz vízszabályozása A Szekszárdtól Bátáig húzódó dombvonulat, a Duna jobb parti árvízvédelmi töltés (Bátától Keselyűsig) és a •

> jobb parti árvízvédelmi töltés (Keyűstől Szekszárdig) által határolt és kereken 250 km

2 kitetjedésű síkvidéki területnek Sárvíz a neve. A XVIII. század előtt a terület nyilt ártér volt. A török hódoltság idején a csírájában alig fellelhető, kezdetleges védőműveket is a lakosság maga semmisítette meg, mesterségesen elárasztva a vidéket, így találva menedéket a mocsarak között. A levonuló felszíni vizek rendezetlenül, védőművek nélkül, szabadon terültek el. Mária Terézia és József császár idejében telepítések történtek, ez magával hozta a vízkárok megszüntetésének szükségességét. A XVIII. századig azonban komoly eredmények ezen a téren nem születtek. A XIX. század első felében Beszédes József vizimérnök tervei szerint és az ő irányításával a Dunán szabályozásokat hajtottak végre, majd a korábban épült nyárigátak töltéseit az addig észlelt legnagyobb víz fölé emelték. Ez azonban kellő védelmet nem nyújtott, mivel egyrészt azok fenntartását nem végezték el, másrészt a Sárvíz mellett - amelynek torkolata akkor még Bátánál volt - a töltés hiányzott. Az 1855-ben végrehajtott taplósi átmetszéssel a Sárvizet az öblözetből kirekesztették, így már „csak" a Duna árvizei ellen kellett védekezni. A feladatok megoldására 1869-ben társulat alakult, megkezdődtek a töltésmegerősítési munkák. Bátánál 1872-ben a régi Sárvíz torkolatánál zsilipet építettek, ez azonban rövid idő múlva bedőlt, a zsilip helyén támadt szakadást körtöltéssel zárták el. A ma is meglévő és üzemelő 3 nyílású zsilip 1879-ben készült el a bedőlt zsiliptől délre, a bátai hegy lábánál, szikla altalajon. Az 1895-96. években súlyos belvízkárok voltak a Sárközben. A további elöntések csökkentésére nagyarányú tervezési és kivitelezési munkálatok kezdődtek a térségben. A vízelvezető csatornahálózat nyomvonalául a régi holt-medreket használták fel. A holt Sárvízmedrét Bátaszéktől lefelé a Lajvér patak foglalta el, ezért a bátai főcsatorna medréül a Pösze holt-medrét választották. 1896-ban megépítették a 3 gépegységből álló bátai szivattyútelepet. A ma már ipartörténeti értékű szivattyútelep ma is üzemképes, összes kapacitása 4,5 m

3sec. A szivattyúkat gőzgépek hajtják, amelyek számára a gőzt fatüzelésű kazánokban állítják elő. A belvízcsatorna-hálózat 1900-ig kiépült. Tolna vármegye határozata alapján a belvíz rendezést kiegészítették a külvízek rendezésével is. így került sor a Lajvér-patak, a parásztai Séd, a Csatáriárok, a Tótvölgyi-árok és a szekszárdi Séd kitisztítására. Az 1990-ig elkészült csatornahálózat helyszínrajzi elrendezése azóta lényegében nem változott. Teljesítőképesség szempontjából az elkészült munka nem volt elégséges, fő hibája az volt, hogy nem volt elég vízáramlás a bátai szivattyútelep felé, és így előfordult, hogy Bátán a szivattyútelepnél nem volt víz, ezzel szemben Bátaszék felett jelentős területek víz alatt álltak. 1916-ban új terv készült, melynek célja az volt, hogy a belvízeket Bátaszék felett megosszák és a dárfoki csatornán keresztül a Kis-Duna csatorna kimélyítésével Lankóc felé tereljék egy - később megépülő - tűs gát segítségével. A 2 gépegységes, Sulzer-Diesel motorral hajtott Ganz-Danubius gyártmányú, kettős beömlésű centrifugál szivattyúból álló telep teljesítménye 4,0 m

3/sec. volt és 1915-22. között épült meg. Az öblözetben a legnagyobb gondot a külvízek elvezetése, valamint a külvízek mederiszapolásai jelentették. A Lajvér patak medrét Bátaszéktől lefelé kismértékben kimélyítették. Bátaszéktől felfelé a Tótvölgyi-árok, a Csatáriárok, a szekszárdi Séd, a parásztai Séd vizei okoztak káros elöntéseket. Az iszapolások ellen sankolásokkal védekeztek, melyekkel jelentős mederköltség megtakarításokat értek el. Azonkívül a mély fekvésű, vizenyős területek felsankolása mezőgazdasági szempontból is hasznos volt. Jelentős munkálatok folytak a szekszárdi Séden. Városi szakaszát a 30-as években rendezték 28 db vízmosáskötő gát beépítésével. A város alatti szakasz általános rendezése 1950-54 között történt meg. A több mint másfél évszázados vízszabályozási munka vezetett a mai felszíni vízhálózat kialakulásához, melynek története korabeli térképek alapján is szemlélhető. A melegebb égöv alatti első fejlett emberi kultúrák (Afganisztán, Kína, India, Ceylon, Szíria, Mezopotámia, Egyiptom, Mexikó, Peru stb.) virágzó korszakaiban nagy szerepe volt a vízépítésnek. Ahol valamilyen okból elpusztultak a vízilétesítmények, a hajdan termékeny teriiletek sivár pusztasággá, sivataggá változtak, a kultúra és a civilizáció megszűnt vagy évszázadokkal visszaesett. Fenti nagyszabású munkálatokat joggal nevezhetjük második honfoglalásnak. Ragó Károly Közép-dunántúli Vizügyi Igazgatóság Szekszárdi Szakaszmérnöksége »