Szekszárdi Vasárnap 1998 (8. évfolyam, 1-27. szám)

1998-11-01 / 21. szám

3 1998. NOVEMBER 15. SZEKSZÁRDI Érdekli? Bemutatjuk! y? ...odafönt, vagy odaát is érzik, tudják" Garabás József asztalosmester, a róla elnevezett kft. tulajdonosa és ve­zetője sorozatunk ezelőtti részében szinte tűnődés nélkül nevezte meg az e hasábokon őt követőként Lohner Gábor műkökészítő mestert. Mond­ván, hogy Lohner Gábor szakmájá­ból adódóan nap mint nap a szomo­rúsággal találkozik. Garabás mester azt kérdezte, vajon hogyan lehet együtt élni napi nyolc-tíz-tizenkét órán át mások fájdalmával. Vajon amikor munkája végeztével m családja körében leül, megváltozik f hangulata? Lohner Gábornak föl­tettem e kérdéseket -több másikkal együtt. Elhallgathatatlan, hogy amikor Lohner Gáborral egyeztettük a be­szélgetés időpontját, nem volt köny­nyű dolgunk, végül a múlt szombat délutánban állapodtunk meg, mert olyankor nyugodtan lehet beszélget­ni. így is volt... - Mikor keresik meg önt az el­hunytak hozzátartozói? Általában mikor készíttetnek síremléket az em­berek? - Ez nagyon változó. De az tény, hogy az elhunyt hozzátartozói nem hozzám jönnek először, hanem a te­metkezési céghez, tehát a fájdalom ott csapódik le először. Ami a sírem­léket, a sírkövet illeti, leggyakrabban temetés után egy évvel készíttetik. Be van, aki a temetkezési cégtől nyomban hozzám jön, s megrendeli a sírkövet. De az sem ritka, hogy há­rom, négy vagy még több esztendő múltán kerül csak sor a síremlék el­készíttetésére. - Sokan ragaszkodnak a kriptá­hoz. Néhány nap alatt el tudják ké­szíteni? - Nem. A kriptákat előre elkészít­jük, s bárki megvásárolhatja. Van, aki elhunyt hozzátartozójának veszi meg, de gyakori, hogy saját magának, illet­ve családi sírboltnak. - Bárhogyan is forgatjuk a szót, foglalkozásából következően min­dennap találkozik a halállal. Hogyan éli ezt meg? - Nézze, ezt megszokni nem lehet. Szerencsémre az alaptermészetem meghatározója a megértés, az együtt­érzés. Azt hiszem, hogy szinte min­denkivel szót tudok érteni. Amikor ide jön valaki, néhány szó, egy-két mondat után érzem, hogy az illető­nek szüksége van-e arra, hogy beszél­gessek vele, igényli-e, hogy elhunyt hozzátartozójáról szóló emlékeit meghallgassam, il­letve számára az az elfogadható, ha ki­zárólag a megren­delésére szorítko­zunk. Soha nem va­gyok tolakodó, in­kább tapintatos. Ta­pasztalatom szerint az, aki közeli hozzá­tartozóját elveszí­tette, igényli, hogy odafigyeljenek rá, hogy a gyászában osztozzanak. Szóval akarva­akaratlan majd minden ügyfelem­mel valamiféle meg­hitt kapcsolatom alakul ki. Talán az is erre utal, hogy egy­szerűen Gábornak szólítanak, hogy a munka elvégzését követően akár tíz év múlva is „Gábort ajánlják" isme­rőseiknek. - Úgy tapasztalom, hogy Gábor ér­zékeny ember, ezért kérdezem meg, szokott-e tűnődni, hogy abból él, ab­ból tartja el családját... - ...mások gyászából, ugye erre gondolt? Én ezt mélyen soha nem ér­zem át, mert valahogy nem is akarok ezzel foglalkozni. Igyekszem jól vé­gezni a dolgomat... s most talán (?) ennyi. De húsz évvel ezelőtt, amikor a szakmát kezdtem, bizony minden alkalommal nagyon megrázott, hogy aki hozzám jött, az elveszített valakit, aki fontos volt számára. Mostanra már kialakult a lelkem védelmét szol­gáló reflex bennem. - Miért választotta ezt a szakmát? - Végzettségemet illetően építész­technikus vagyok, e szakmát édes­apámtól és nagyapámtól tanultam, s csak később lettem kőfaragómester. Bár... mint említettem, a kőfaragás iránti tehetségem mellett megvolt bennem a kontaktusteremtés képes­sége. - Tudom, hogy a síremlékek, a raj­tuk levő dekoráció, a betűk is rendre követik a divatot. Ha nem a megren­delőkön, hanem Gáboron múlna, mi­lyen stílust követne? - Szüleim meghaltak. Édesapám 1972-ben, amikor végeztem Pécsen az építőipari technikumban, édes­anyám pedig 1985-ben távozott közü­lük örökre. Mivel pécsiek voltunk ­húsz esztendeje jöttem Szekszárdra ­ott vannak eltemetve. Síremléküket nem én csináltam, de az én vélemé­nyem szerint is disztingvált, esztéti­kus. Az én vélemé­nyem szerint egy természetes anyag a természetes környe­zetbe a legszebb emlék az elhunyt­nak. - Milyen anyagra gondol? -A kőre. De álta­lában ezeket a már­ványokat, gránito­kat, nemes anyago­kat különböző mó­don szépre, fényes­re, formára terve­zik, s így kerülnek ki a temetőbe. Én a követ a természetes mivoltában szerö­tem a legjobban. - Igen, amikor bejöttem, észrevettem a teraszon két méretes kőtömböt. Mintha kiállítási tárgyak lennének. - Számomra azok is. Az Adriai tengerről hoztam őket. Ott szerettem beléjük... De folytatom. Tetszenek a szépen megmunkált, fényes kövek, de nem sírkőnek. Szeretem a gráni­tot, ami ma már minden színben kap­ható. Egy lakást nagyon föl tudnak dobni a szép kövek. - Ennek az asztalnak a lapja feke­te gránit, ugye? - Pontosan. A dohányzóasztal szintén gránit, a csigalépcsőt műkő­ből készítettem, a konyhai pult grá­nitbetétes, ugyancsak gránit ez az ét­kező, vagy bárpult. De ez ma már nem számít különleges igénynek, mert a gránitot egyre többen használ­ják. A gránitot egyszerűen vizes ru­hával kell letörölni és gyönyörű is­mét. I la rácsöppen a citrom, a pezs­gő, a szóda... nem árt az anyagnak, a felülete mindig ilyen marad. Fényes és sima. Sajnos, a lakásunkban elég kevés tárgy készült kőből, mint a CD­állvány, amire büszke vagyok. Az iro­dámban van - menjünk át, megmuta­tom - egy saját tervezésű és kivitele­zésű gránitasztal, esztergált márvány­lábakkal. - Gyönyörű! Láttam egy virágtar­tót. Felületén szirmokra emlékeztető motívummal. Ez hogyan készült? - Úgy faragtam. Ilyen munkához véső és kalapács szükséges. Egyéb­ként a szakma nagyon gépesedik. Amikor én kezdtem, nem volt gép a betűk vésésére. Ezt a munkát kézzel végeztük. A betűvésést édesapámtól tanultam még gyerekkoromban, s én még akkor is kézzel dolgoztam, ami­kor több kollégám már rendelkezett vésőgéppel. Nekem akkor nem volt pénzem gépet venni, de büszke is vol­tam, hogy kézzel vések. Később meg­vettem cn is a vésőgépet, mert renge­teg volt a munka, nem győztem a kézivésést. Csak megjegyzem, hogy ma már erre újabb módszer is van a számítógép jóvoltából. - Mára viszont nagy ázsiójuk lett a kézzel vésett betűknek. Pedig gondo­lom, sokkal drágább, mint a gépi vé­sés. - Nem sokkal. Elenyésző a különb­ség, mert az árát nem tudjuk érvé­nyesíteni. Egyébként nagyon ritkán kérnek kézi vésést. A megrendelők betűfajtát jelölnek meg, amelyek kö­zött vannak olyanok, amelyeket gép­pel nem lehet elkészíteni. A betűknél tartva elmondom még, hogy az ola­szok által behozott bronzbetűk is tet­szetősek. - Volt-e valamiféle olyan különle­ges kérés, amin Gábor is meglepő­dött. - Sok különleges elképzelés van. Egyszer egy hölgy azt kérte, hogy a cigarettásdoboz méretű kiscicáját ­talapzattal együtt tegyük fel a sírkőre, a talapzatra pedig írjuk a kért szöve­get. Gondolhatja, milyen parányi be­tűket kellett produkálnom. De elké­szítettem, mert a kihívások nagyon érdekelnek. - Említette, hogy külföldön járva mindig megnézi a temetőt. De én most a mi temetőinkről kérdezem. - Zavaró, hogy tele vannak műkő­vel és cementtel. Hatalmas emlék­művek... szinte kérkednek. Elég len­ne kicsi síremlék, de nemes anyagból készüljön. A másik: egyre többen fedetik le teljesen a sírokat, ami azzal függhet össze, hogy egyre kevesebb időnk van. Ami pedig felháborít, hogy lo­punk a temetőinkben. Virágot, vázát, dísztárgyat... mindent. - Közeleg a halottak napja. - Természetesen feleségemmel és két lányunkkal mi is elutazunk, hogy megemlékezzünk elhunyt hozzátar­tozóinkról. Virágot viszünk és gyer­tyát, vagy mécsest gyújtunk. Meggyő­ződésem, hogy lángocskák melegét, vagy fényét odafönt, vagy odaát is ér­zik... tudják. - Kivel ismerkedne e hasábokon? - Egyik híres szekszárdi borásszal, Sárosdi Ferenccel. Kérem, hogy be­széljen a szőlőről, a borról és a szőlészkedés jövőjéről. V. Horváth Mária

Next

/
Oldalképek
Tartalom