Szekszárdi Vasárnap 1998 (8. évfolyam, 1-27. szám)

1998-10-18 / 19. szám

1998. OKTÓBER 18. SZEKSZÁRDI 9 Kiválasztottam három, • számomra legjelentősebb igét: „szenvedni, szeretni, tudni". Vajon léteznek egymás nélkül? Ancsel Eva Ültünk egy könyvrengeteg miatt otthonos szobában és fájt picit, hogy a köztisztelet tolmácsaként sem beszélget velem szívesen az az ember, akinek ismerőshöz és ismeretlenhez egyaránt van mindig jó szava. Rá nem jellemző módon még a hangját is megemelte, amikor azt tudakoltam, hogy egy orvosnak szabad-e inJfarktus után olyan munkaterhelést cipelnie, mint amekkorát ő? - Nem tetszik ez a kérdés, mert nem kívánok kivételes lénynek tűnni! - mondta ő, mosollyal enyhítve később a szigort, s azzal folytatta, hogy a hivatásával járó mindenkori munka szabta meg az ütemet és semmi rendkívüli nincs abban, hogy végezte azt, amit 1949-ben rábíztak. Soha nem egyedül, mert számíthatott pálya- és munkatársnőinek felkészültségére, áldozatkészségére. 1980 januárjának elején beszélgettünk. Dr. Thész László, a megyei kórház szemészeti osztályának megteremtője '79. december 31-ével ment nyugdíjba és háta mögött küzdelmekkel, abszolút apolitikusnak címkézetten nézhetett apa, nagyapa és barátként a megpihenés sokörömű évei elé. Itt hagyott minket 1991 •yarán. Imádott fiának tragikus hirtelenségű halála után, 77 évesen hunyt el. Előtte sokszor emlegette szelíd iróniával, hogy „tíz év múlva a nevemre sem emlékeznek majd". Tévedett hála istennek, de akkorát, amekkorát csak az áldozatossággal és szerénységgel, felebaráti szeretettel élethosszra áldottak (vertek?) tudnak. A felejtés akkor se következhetne be, ha három évvel ezelőtt a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének megyei szervezete nem alapít nevére emlékérmet. Az előtt is tisztelegve ezzel, ami abba a közös nagy MŰBE épült bele, amit megyei kórháznak és megyére szólóan szemészeti ellátásnak nevezünk. Nincs a kórházunknak még egy osztálya, amelyiknek a története olyan regényes lenne, mint a szemészeté. Nem csak azért, mert nulláról indulva hol itt volt, hol ott, állandó helyét kellett megteremteni, kicsikarva a működéshez szükséges tárDr. Thész László (1914-1991) gyi, személyi feltételeket. Ehhez harminc év kellett! Hogyan is értették volna meg '49ben a POTE ifjú klinikusát, Boros Béla professzor ígéretes jövő előtt álló tanársegédét, amikor aprócska parasztvárosra cserélte az egyetemi várost, Pécset? Csak azért idézem mit mondott erről 1980-ban, mert azt hiszem, Szekszárd is szerethetné, tisztelhetné dr. Thész Lászlót, az orvost jobban. „Dombóvári születésű vagyok, s nekem, mint Tolna megyeinek gyerek- és ifjúkoromban Szekszárd jelentette „a VÁROST". Tulajdonképpen hazajöttem és ezért alakultak ki igen gyorsan azok a munkatársi, baráti kapcsolataim, melyek nélkül nem lehet sehol sem megmaradni. A mai Szekszárdnak is megvan a maga bája, vonzereje, de amikor én idekerültem, az ejtett meg, hogy olyan gyorsan lett mindenki az ismerősöm. Szívélyesség, segítőkészség jellemezte a szekszárdiakat." Sajnálattal rontom el a szájízét a hivatalt egykor viselteknek, akikre sem a szívélyesség, sem a segítőkészség nem volt mindig jellemző. Pedig, pedig..., a népjóléti miniszter 1946ban rendelte el országosan a szemészeti ellátás kórházi szervezését. Nekünk az is külön indoka lett volna a gyorsabb cselekvésnek, hogy a háború utáni népmozgással Bonyhádon és környékén megjelent a vaksággal fenyegető fertőző szembetegség, a trachoma, aminek megállítására mentesítőállomást kellett 1948-ban létrehozni. Ez az állomás heroikus munkát végzett el. De az a munka is csak erre a jelzőre érdemes, ami a Tolnába hazatérő dr. Thészre várt. Egyszál magában kezdte, két kórterem 16 ágya mellett, arra alig alkalmas kórteremben berendezett, műszerhiányos műtővel. Kénytelen volt időnként saját zsebbe is nyúlni, hogy ne hiányozzanak a legszükségesebb eszközök. A kényszer két ápolónőt „minősített" át villámgyorsan műtősnővé és asszisztenssé. Közben nem csak fekvőbetegek, ambulánsak is özönnel... Havonta 22 ügyelet. Szakorvos-segítség csak 1951-től. Ha a gyermekei látni akarták, a kórházban látogatták meg a papát. Változó helyeken, mert a szemészeti osztály életét 1975-ig bezáróan és a kórházrekonstrukció okán is költözések sora nehezítette. Ki hiszi ezt el azok közül, akik a mostani, 40 ágyas, megfelelően és jól fölszerelt műtővel rendelkező osztályra jön akár betegként, akár látogatóként? Faggattam volna arról is, hogy nem érez-e keserűséget, hogy munkájának gyümölcsét alig ízlelhette, a gyümölcsöt igaziból a már keze alatt nevelődöttek, a nyomában lépkedő utódok, a beteg embertársaik élvezik. Elvágta ezt a fonalat, mint akinek semmi oka a keserűségre. - Talán megtettem a magamét. Hogy ez sok, vagy kevés, nem az én dolgom eldönteni - hangzott. Búcsúképpen, vagy kárpótlásul tüntették ki a Munka Érdemrend arany fokozatával? Odatette, a korábban kapott ezüst mellé. Úgy láttam, örömmel. Nem vitatkozhattam vele, pedig már akkor az volt a meggyőződésem, sokkal inkább az Érdemes, vagy a Kiváló orvosaink karában lenne a helye! László Ibolya Búcsú Bíró Annamáriától 1951-ben Makón született. Tanulmányait Szegeden végezte a jóhírű Tömörkény István Művészeti Gimnáziumban, ahonnan sok kiváló tárgyalkotó művésznek indult a pályája. Kiváló rajzkészsége révén közel került a népművészet világához: megragadták a szőttesek, hímzések bonyolult motívumai, majd csak később fordult a KERÁMIA felé az érdeklődése. Amikor az 1960-as években a Sárközbe költöztek, a decsi Népművészeti és Háziipari Szövetkezetben dolgozott hímzőként, s 1970-ben hímzőként lett a Népművészet Ifjú Mestere. Önképzése, tanulni vágyása azok felé a fiatalokból álló közösségek felé irányította, amelyeknek a népi tárgykultúra és a népművészet iránti elkötelezettsége hivatástudattal párosult, s nem állt meg a divatos időtöltés szintjén. A Sárköz gazdag népművészetét, annak stilisztikai alakulását, történetiségét, esztétikai sajátosságait kiválóan ismerte és hibátlan kompozíciós készséggel alakította a sajátjává. Nem ismert technikai akadályt: a formavilág teljes skáláját ismerte, a kisujjában volt, a legkisebb, tenyérnyi tányértól a hatalmas, félméter átmérőjű darabig akadálytalanul korongozott. Pályaútja „a nomád nemzedékével" együtt indult, napjainkra, a haláláig, magát menedzselő, profi mesterré lett, aki a szakma mesterei között az elsők sorába jutott. Művészi teljesítménye megismételhetetlennek tűnik. Alkotói értékeit életében a helyére tette a tehetségével és tudása gyarapításával. Máris hiányzik. Rajtunk múlik, hogy művészi hagyatékával hogyan „gazdálkodunk", a hiányát méltó módon enyhítjük-e? Szekszárd városa büszke lehet e kivételes képességű mesterre, aki a klasszikus paraszti fazekasság férfimestereinek a teljesítményét is felülmúlta, öregbítette a Sárköz és a népi kerámia, a magyar népművészet és kultúra értékeit. Munkássága, életműve a maradandóságba emelkedik. István Erzsébet Néprajzi múzeum Szekszárd jelentette „A VAROST" Es ő mit jelent?