Szekszárdi Vasárnap 1998 (8. évfolyam, 1-27. szám)

1998-10-18 / 19. szám

6 SZEKSZÁRDI 1998. OKTÓBER 18. HÁZ A VÁROS SZÉLÉN Nem tizennyolc évesen kell megtanulni az önálló életet Ház a város szélén Közeleg a tél, minden szegény réme. A Gyermek- és Ifjúságvédelmi Intézet melletti Ifjúsági Otthon lakói jogosan aggódnak a hideg évszak miatt: olyan jelentős adósságot halmoztak fel a város felé, hogy nem csupán a téli fűtés, de a lakhatásuk is kétségessé vált az önkormányzat tulajdonában lévő házban. Harminc fiatal, többségében egyedülálló lakója van a kollégiumhoz hasonló otthonnak. Előtte mindannyian intézetben nevelkedtek, s aki 18 éves korában úgy döntött, elhagyja az intézményt, de lakáshoz nem jutott - az lenne a különös, ha jutna - a Gyivi melletti házban otthonra találhatott 24 éves koráig. Otthonra, de inkább csak fedélre a fejük lölé. Az otthon melegét csak a tévéből ismerik, ami itt van, valamiféle kényszeregyüttlét. A hasonló korú, sorsú, végzettségű fiatalok a legkevesebb dologban értenek csak szót. Például abban, hogy megoldást kellene találni a kilakoltatás előtt. A legtöbbüknek ugyanis tetemes tartozásuk van: csaknem egymilliós hátralékot halmoztak fel, az önkormányzati tulajdon után pedig a Vagyonkezelő Kl't.-nek fizetni kell a közüzemi díjakat. A lakbér havi díja nincs egészen hatszáz forint, a lakóknak a hátralék e neméből hatszázezer gyűlt össze. A vizet a szomszédos Gyivi szolgáltatja, nekik háromszázezerrel tartoznak - mivel a gyermekvédelmi intézet sem tartozik a tőkeerős vállalatok közé, kénytelen volt szankcionálni egykori védenceit: mosás és egycb vízigényes tevékenység okán a lakóknak a szomszédos épületbe kell átballagni. Szó ami szó, eladósodtak rendesen és abban egyetértettek a lakók is, a város is, hogy a kompromisszumkötés halaszthatatlan. Össze is gyűlt a „kupaktanács" a helyszínen: a polgármester, a Vagyonkezelő Kft. vezetője, a fiatalok pártfogója és a Gyivi igazgatója azon voltak, hogy közös nevezővel oldják meg ezt a képtelen helyzetet. A lakók egy része jelen volt, többségük azonban elment hazulról, ahogyan ezt rendesen teszik nap mint nap. Nem dolgozni, csak a dolgukra. Akik maradtak, készségesen tárgyaltak a vezetőkkel, hajlandóságot mutatva a megegyezésre. De felrótták a sérelmeket is: hogy vizes a ház oldala, potyog a vakolat mindenütt, rendbe kéne tenni. Mire a másik oldalról kiderült hogy négy éve nem volt festés, és hol vannak a függönyök meg a bútorok a társalgóból? És nem való, hogy éjszakánként idegenek maradnak, bejönnek a munkások is, ha esik, miért nem vigyáztok arra, ami a tiétek. Csend, meg lehorgasztott fejek - mintha nem húszon-, hanem tizenéves gyerekek tettek volna rossz fát a tűzre. Valaki azt mondja, mi fizetünk, áramdíjat is, ám az áramerősség csökkentése engem is érint: fizetek, de nem tudom hallgatni a lemezjátszómat. Kis sovány nő, karján szöszke gyerek - sírdogál, nem tudja, hogy lesz tovább. A férje dolgozik, de nem keres soha húszezret, neki csak a gyes meg a családi pótlék van - meg tartozás, kétszázezer. Kompromisszum kell, mert nincsen ingyen áram, gáz, víz. El kéne menni innen, mondja a lemezjátszós, ez a megoldás. Egy-két hétre rá aztán újra találkoztak: a polgármester, a Vagyonkezelő Kft. ügyvezetője és a többi-l ek. Mindenki testre szabott megoldást kapott, meg harmincezer forintot, amiből megkezdheti a törlesztéseket. Fizetési hajlandóság esetén megszűnik a fejük felett lévő mumus: lesz fűtés, víz és gáz is, bár ettől még nem költözik az otthonba a közösségi szellem. Ezt a problémát - ha ideiglenesen is - megoldotta az önkormányzat. A bajok gyökerét azonban, tudniillik az önálló életre nevelés hiányát, nem lehet egyszerűen kitépni. Tudjuk, hogy az intézet képtelen család lenni, a helyzet pedig nem is lehet jobb, ha a gyerekek 18 éves korukig csak szeletelve látnak kenyeret. A megoldás nem egy öszszeg, egy szankció vagy fenyítés, hanem hosszan tartó, türelmes kormányzati feladat. N.Ml A szekszárdi református együttes névadó hangversenye Négy évvel ezelőtt Lemle Zoltán református egyházmegyei lelkész alapította az énekkart. Célkitűzése az volt, hogy Tolna megyében örömmondó békekövetként szolgálhasson a református gyülekezetekben. A csoport tagjainak száma kezdetben tizenkettő volt. Ma már huszonöt. A Naszladi Judit karnagy által vezetett kórus azonban nemcsak létszámban gyarapodott, rövid pár év lelkes munkájával a hangzás szépsége, a szólamok kiegyenlítettsége, a dinamikai árnyalás tekintetében is szépen fejlődött és megtalálták az utat a zsoltárfeldolgozások áhítatos világához. Naszladi Judit a legjobb értelemben a régi Kappelmeisterek stílusában vezényel, de bizonyára szem előtt fogja tartani a zenei építkezés hajlékony formálásának fontosságát is. Ehhez adva van a kitűnő adottságokkal rendelkező, lelkes együttes. A kórus életében ez az 1998. október 7-e emlékezetes szép nap volt. Minden műsorszámukon átsugárzott egy ünnepélyes légkör, amely méltó volt a névadó Gárdonyi Zoltán nevének felvételéhez. Gárdonyi Zoltán e század protestáns egyházzenéjének legendásan sokoldalú egyénisége volt. Mint zenetudósnak, Bach- és Liszt-kutatásai zenetörténeti jelentőségűek. Mint zenei nevelő is jelentős szerepet vállalt zenei életünkben. O volt a Zeneakadémia protestáns egyházzenei tanszakának utolsó vezetője. Mint zeneszerző is sokoldalúságával tündököl és igazán méltó arra, hogy zenei életünkben újra felfedezzük. A névadó koncert ünnepélyességéhez nagy mértékben hozzájárult, hogy megjelent a névadó szerző lánya, Gárdonyi Hajna hegedűművésznő és Gárdonyi Zsolt , Németországban élő fia is, aki a würzburgi zeneakadémia tanszékvezető professzora és e hangversenyen mint zeneszerző és kiváló orgonaművész is nagy sikerrel mutatkozott be. Öröm számunkra, hogy a közreműködő Lozsányi Tamás szekszárdi orgonaművész éppoly professzionális színvonalon szerepelt, mint a meghívott díszvendég, akinek egy orgonaművét mutatta be nagy sikerrel. Összefoglalásul elmondható, hogy a tökéletes rendezés és szervezés, a színvonalas előadás emlékezetes eseménnyé, ünneppé avatta az estet. Hűsek