Szekszárdi Vasárnap 1998 (8. évfolyam, 1-27. szám)

1998-09-20 / 15. szám

1998. SZEPTEMBER 27. 11 SZEKSZÁRDI m 1UAUAKUI VASÁRNAP KÖZJÓÉRT - KITOHTETETTJEI Németh István nyugalmazott evangélikus lelkész restaurátor Ötgyermekes papcsaládban nem megtanultuk, inkább megéltük, hogy itt szolgálni kell. Mindenkit aki jön a templomba. Testvérenként mindig léptünk egyet előre, a fújtatótól átmentem a harangkötélig, a végén ^ljutottam a szószékre. Aki gyerekkorában a hét napjaiból egyet ünnepként élt meg - bármekkorát fordul a világ -, az nem tud ünnep nélkül élni. Rádöbbenünk, hogy a hetedik nap kell, a mi teljes emberségünknek szüksége van arra, hogy akkor ne anyagiakért hajtsunk, jobban odafigyeljünk egymásra. Hogyan lehetett ünnepet adni az embereknek? Szóbaállni velük, beszélgetni, meghallgatni. Időt szánni másokra, időt, amelyet csak a magam idejéből adhattam. A gyerekekkel locsogtam, öreg nénikkel fecsegtem. Olykor egyszemélyes fogadóbizottság voltam a templom előtt. Az osztatlan négyosztályos elemi |Í£ a közösségi szellem, az összefogás alapiskoláját adta, ehhez jött később a cserkészet, amelynek egyik eszméje az önzetlen segítés. Talán jellemző, hogy négy bátyám is cserkész volt. A cserkészet tett bennünket elnézővé is. Elnézni lehet föntről, és lehet úgy, hogy az eszményképem „leég" valahol, s én mégis szeretem és becsülöm. A mi emberségünk, amire készítettek bennünket, azt jelentette: egyszerre vagyunk erősek és gyengék. Ezt nem kell szégyellni. Én gyerekkorom óta lelkész szerettem volna lenni, utat mutatott atyám hivatása, és bizonyára van fölülről való elhívás is. A soproni teológián hamar megéreztük, hogy a szolgálat rengeteg hétköznap és sok igyekezet, hogy mindennapivá oldjuk azt, ami szent. '48-ban kezdtem szolgálni, amikor már nagy nyomás volt az egyházon. A gyülekezetben valaha sokan a térdükön ringattak, utána meg a pásztoruk lettem. Végiglátogattam a presbitereket, a magányosokat külön figyelemmel. Sok tragédiával találkoztam, úgy vártak az emberek mégis, mint a jó időt a tél után. És akkor már nem volt nehéz a szolgálat. Emellett itt volt a város, a fölnevelő és befogadó közeg, Csányi Laci irodalmi társasága, a várostörténeti klub, aminek alapító tagja vagyok. Atyám a század elején jött ide, a mi családunk szinte mindent tudott a városról. Ez kamatozott később az idegenvezetésben is. Előtte méhészkedni, kárpitoskodni próbáltam. Nem ment. Mesélni a városról - az nekem való volt. Sok barátot lehetett így szerezni Szekszárdnak, kapcsolatok épültek, a „szűrt levegőben" kapuk nyíltak a másik Európa felé. Ahogy mennek az évek, rájövünk, a végkifejlet: az alázat. Egyre nagyobb értéke van a szónak előttem. Hálás vagyok Istennek, hogy ezt megtanulhattam. Morgok persze néha, de elmosolyodom, megszoktam, hogy az emberek olyanok, amilyenek, megszoktam, hogy magam is nagyokat tévedek. De azt tudom, hogy minden út a szeretethez vezet. Ezért mondja Pál az I. Korinthus 13ban: „... megmarad a hit, a remény a szeretet... ezek közül pedig a legnagyobb a szeretet.,, A szeretet, amelyik nem fogy el, amelyik mint a Nap úgy sugárzik ránk. Nem látjuk, de ebből lehet élni, ebből lehet feltöltődni. Lejegyezte: Udud Teréz - Az indulás talán a véletlen műve volt. Érettségi után lehetőség adódott a múzeumba, ebbe a kissé zárt közösségbe bekerülni. Mészáros Gyula volt akkor az igazgató, aki sajnos nemrégiben meghalt. Ketten voltunk a temetésén Szekszárdról... Szóval szakképzetlenül indultam e világba, de egykettőre kiderült, hogy sorshatározó kedvet adott a munka. Megfogott, hogy nap mint nap találkozom a történelemmel, érzékelem azt. Tárgyrestaurátorként kezdtem. Az ásatásokról általában bekerül a tárgy a múzeumba, de előfordul, hogy a helyszínen kell menteni, konzerválni, konzultálni a szakemberekkel. Szó sem lehet a művészi fantázia szárnyalásáról. Szigorúan alkalmazkodunk a korok jellemzőihez. Mindig alázattal kell lenni az egykori alkotókhoz. Én 1962 óta vagyok ezen a területen. Első munkahelyemen alaptanfolyamot végeztem, majd 1974-ben kerültem a Képzőművészeti Főiskolára, tárgyrestaurátori szakra. Hogy mi változott bennem a tanulmányok befejezése után? A rálátásom. Az ember egyre óvatosabb lesz tudván, minél többet ismer meg, annál kevesebbet tud... Ekkor már speciálisabb feladatokat kaptam. Az egyik legjelentősebb kihívás a VI. századi avar temető feltárása volt a Bogyiszlói úton. Volt egy kemence, amit egyben kellett kiemelni. Ez a kb. 4 m' föld súlynyi, 100 mázsás építmény ma is látható a múzeumban. 3 méter mélyen volt a talajban. Ki kellett bontani, helyben konzerválni, végül speciálisan becsomagolni. Daruval, görgőkkel szállították az intézménybe. Szép munka volt. Azután a Remetekápolna stációin dolgoztam. Ezek teljesen tönkrementek. Eredetileg fémlemezre festett olajképek voltak, de sajnos már menthetetlenek. Akkor jött az ötlet, hogy a belvárosi templom stációsorozatát le kellene másolni és a megvalósításhoz egy, az időjárás viszontagságait elviselő eljárást kitalálni. Az átteendő plasztika 18. századi faragványsorzat volt, név nélkül készült, eléggé jó munka. Epoxitgyanta felhasználásával lemásoltam, inkább bronz, mint fa hatást elérve. 1989-ben készült el. Azóta már a 2. stációját ledöntötték, de megint megcsináltam. Érdekességként említem, hogy a kápolna tetőterében találtunk nagyon rossz állapotban lévő festett stációkat. Eredetileg valószínűleg a kórház kápolnájában lehettek. E képeket is rendbetettük, és a Húsvét a történelemben című kiállításon bemutattuk. Természetesen a múzeum napi kötelékébe tartozó munkákat is elvégezzük, kiállításokat rendezünk, korábban Németh Tomival, most Tövisháty kollégával. Legutóbb a Borsos-kiállítást készítettük elő Simontornyán. Dolgozunk a paksi múzeumban, a kőtárban, vagy éppen a sárszentlőrinci Petőfi-házban. 3 éve a déli autópálya kijelölt nyomvonalán tárunk fel Bogyiszló és Palánk között. Itt is van szakmai különlegesség. Jelentős volt az Odor János régész által feltárt, V. századból való síregyüttes megmentése, torzított koponyájú temetettekkel. Azután avarok nyomát találta. Amíg a talajban levő elszíneződés szerves anyag jelenlétét mutatja, amíg a jelet látjuk, kutatunk. Amikor a népvándorlás idején jöttek-mentek a népek errefelé is, szokásaikkal együtt vagy beolvadtak közénk, vagy eltűntek. Micsoda világok... Mind-mind külön csoda. Az elmúlt évtizedekben rengeteg tapasztalatot szereztem, emberalkotta szépséggel találkoztam. Hát ezért Németh Judit. » Bucsányi Kálmán