Szekszárdi Vasárnap 1998 (8. évfolyam, 1-27. szám)

1998-09-13 / 14. szám

14 SZEKSZÁRDI 1998. SZEPTEMBER 20. Ha lesz rá pénz, ezt a feltehetően nagyon népszerűtlen sorozatot - amelynek a forgatókönyvét személyesen az élet írja - nem valamelyik csőd szélén álló magyarországi kórházban fogják forgatni, hanem a filmgyártás története során először egyszerre három helyszínen: az OEP, az Egészségügyi Minisztérium és egy kórház területén. Lidérces álmaimban már láttam egyik epizódját: mindhárom intézményben egyszetre kivágódik a bejárati csapóajtó, viharsebesen betolják hordágyon a magyar egészségügyet, amely szemlátomást annyira alulfinanszírozott, hogy már-már az utolsókat rúgja. Ámde a súlyos beteget fogadó szakemberek arca nyugodt, fegyelmezett, a szempillájuk sem rebben, hiszen karnyújtásnyira a kezük ügyében vannak a leghatékonyabb átalakítási és reformcsomagtervek. Igen ám, de a tapasztalt amcsi meghívott művészek (Carter doki, Mark, Benton doktor stb.) csak legyintenek: - Pénzt, minél több pénzt kell sürgősen pumpáim ebbe a szervezetbe, mert másképpen a büdös életben nem áll talpra! De pénz - mint tudjuk - egyelőre még e filmsorozat forgatására sincs. Ennyit a képzelet játékáról, de mi a helyzet a valóságban? Erről dr. Sülyi József, a Tolna Megyei Kórház főigazgatója a következőket mondja: - A kórházak működési zavarait, a csődhelyzetet, vagy annak állandó közeli veszélyét döntően nem a pocsékolás, vagy a szervezetlenség okozza, hanem az, hogy a betegségek finanszírozásában a gyógyító és ápolói tevékenységeknél sok esetben nem a reális ráfordításokat, költségeket veszik figyelembe. Ezenkívül a finanszírozás szabályainak állandó változása szinte lehetetlenné teszi a hosszú távú gondolkodást és tervezést. 1997-ben országos szinten egységesítették a gyógyítási, ápolási tevékenységek díját, ámde ezzel figyelmen kívül hagyták az egyes intézmények egyedi adottságait. A Tolna Megyei Kórház pavilonrendszerű, nagy területen helyezkedik el, így egy vele azonos nagyságú tömbkórházhoz képest nagyobbak a járulékos költségei, de a távfűtés többletkiadása, a betegek szállításának költsége, a nagyobb személyzet fizetése stb. nincs belekalkulálva az egységdíjakba. Arról nem is beszélve, hogy az ország különböző területein más és más az ára a távhőszolgáltatásnak és a víz köbméterének. Szekszárdon például kétszer akkora a vízdíj, mint Budapesten. Ezenkívül a kórház pavilonrendszerű elhelyezkedése folytán a távfűtés is kétszer annyiba kerül, mint egy hasonló nagyságú tömbkórháznak. Az ilyen és ehhez hasonló természetű pluszköltségek nincsenek belekalkulálva a betegségek finanszírozására kapott egységdíjakba. Persze spórolni sok mindenen lehet. Egy bizonyos szintig! Hiszen már így is a jövőt éljük föl a Meggyógyul? szükséges korszerűsítések elodázásával, és orvosaink továbbképzési lehetőségeinek szűkítésével. - Mondana néhány példát az alulfinanszírozottságra? - Az még a laikusok előtt sem titok, hogy vannak úgynevezett „drága" betegségek, és iszonyatosan költséges kezelések, terápiák. Ezek közé tartoznak a különböző rákbetegségek, például a vérrák (leukémia), amelynek átlagosan 10 napját finanszírozza az OEP mintegy 400 ezer Ft értékben, miközben a betegség elhúzódó (1-2 éves) kezelése ennek a sokszorosába kerül egészen addig, amíg csontvelő-átültetésre nem kerül sor, amit Budapesten végeznek. Az országos intézmény a csontvelő-transzplantációért 8-10 millió forintot kap. Ez a művelet 3-7 nap alatt lezajlik, aztán a páciens visszakerül hozzánk utókezelésre, amelynek során olykorolykor Pécsre kell szállítanunk speciális kezelésre, amelynek egyszeri költsége is több, mint az egész betegség egységdíja. De hasonló a helyzet a bonyolult érsebészeti műtétek esetében is... Aztán újra népbetegséggé kezd válni a tüdőbaj (gümőkór) és sok beteg a különböző antibiotikumokkal szemben már rezisztens, sőt polirezisztens, ezért speciálisan összeállított infúziós kezelésekre szorul, amelyek közül egynek a költsége is meghaladja a betegség gyógyítására fordítható egységdíj összegét. - Ilyen körülmények között hogyan lehet elkerülni a csődöt? - Vannak rövidebb idő alatt gyógyuló, olcsóbban kezelhető betegségek, és szerencsés esetben kötéltáncos módjára egyensúlyozhatunk. Dc ez a borotvaélen való táncolás - mivel egy adott területen a betegségek száma és fajtája nem tervezhető - állandóan a szakadékba zuhanás veszélyével fenyeget. Bonyolítják a helyzetet a közalkalmazotti törvény előírásai és a társadalombiztosítási törvény módosításai. Ezek mind nagyon üdvös dolgok, de betartásukhoz nem kapunk megfelelő anyagi fedezetet. így aztán a kórház sorra veszti el a pereket alkalmazottaival szemben, mert a törvény előírásait be kell tartani. Hogy miből? Az a kórház magánügye. Mint például a szakmai minimumfeltételek megteremtése: egy kórházi ágyra 8 négyzetméter, intenzív ellátás esetén 12 négyzetméter terület biztosítása. Ez a feltétel még az új, korszerűbb kórházakban sem mindenhol van meg. E feltétel megvalósítására '98 június 30-án járt volna le a türelmi idő, de a hatályba lépést ismét elhalasztották... Egyébként mi is türelmesek vagyunk. Előbb-utóbb majdcsak visszavonják azt a rendelkezést is, amelyik nem csekély többletköltséget ró a kórházakra. Nevezetesen azt a rendeletet, amelyik előírja, hogy a kórházba került betegeknek a különböző krónikus betegségeikre otthon szedett, olykor nagyon drága gyógyszereit is a kórháznak kell biztosítani az egyébként más okból bekerült pácienseknek, jóllehet hogy ezeket a gyógyszereket ők nagyon olcsón, vagy esetleg térítésmentesen kapják, de mi piaci áron vásároljuk meg. - 1998. július elsejével életbe lépett az vM egészségügyi törvény. - A törvény számos rendelkezése, sok lényeges eleme a betegek jogaival foglalkozik, ezek közé tartozik a kapcsolattartás, az ellátás visszautasításának, az intézmény elhagyásának joga, a tájékozódáshoz, önrendelkezéshez, az orvosi titoktartáshoz való jog, az egészségügyi dokumentáció megismerésének joga, a betegjogok általános érvényesítése és a betegek panaszainak kivizsgálása. Két paragrafus foglalkozik a beteg kötelességeivel és két rövid szakasz az egészségügyi dolgozók jogainak tiszteletben tartásával, nevezetesen a vizsgálati és terápiás módszerek megválasztásának és az ellátás megtagadásának a jogával. Bár a törvény egészének a betartása, betartatása komoly emberi és anyagi következményekkel fog járni, mégis a legnagyobb problémát - jóllehet ezen a téren helyi rendelkezések is érvényesek - a kapcsolattartáshoz és az intézmény elhagyásához fűződő jogok fogják jelenteni. Ezek maradéktalan betar-^ tása a kórházakban várhatóan komoly működési és ellátási zavarokhoz vezethet, hiszen a beteg és hozzátartozója közötti állandó és folyamatos kapcsolat ellehetetleníti a kórtermekben folyó gyógyítási, ápolási munkát, és komolyan veszélyezteti az ott fekvő többi beteg zavartalan gyógyulási esélyeit. Arról nem is beszélve, hogy a kórházi tulajdon is gyakran komoly sérelmet szenvedhet. Az intézmény elhagyásának szándéka - ha az nem találkozik a kezelőorvos szakmai véleményével és egyetértésével - céltalanná és eredménytelenné teheti a nagy gonddal és költséggel felépített terápiát és végzetesen ronthatja annak hatékonyságát. A megvalósítás általános akadálya a magyar kórházak építészeti kialakítása, hiszen nem rendelkezünk azokkal az infrastrukturális feltételekkel (betegpihenők, betegtársalgók, vizsgálók és vizitszobák), amelyek az elemi feltételeket biztosítanák. A felsorolt többi jogi előírás olyan gyakorlati eljárásokat ír elő, amelyeket a kórházak be tudnak és be is fognak tartani. Bálint György Lajos