Szekszárdi Vasárnap 1998 (8. évfolyam, 1-27. szám)

1998-04-19 / 7. szám

1998. ÁPRILIS 19. SZEKSZÁRDI 15 Találkozás Lázár Ervinnel Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én ha olyan könyvet olvasok, ami nagyon tetszik, úgy szeretnék megismerkedni az írójával! Jó lenne kezet fogni vele, köszönni neki. Személyesen is megbámulni a Szent Kezet, ami azokat a varázslatos sorokat írta. Az arcába bambulni, a fejét vizslat•

milyen ketyere működik nne, amitől másként nézi, de ugyanolyannak látja a világot, mint én? Kicsit remegve az orra alá dugni a kedves könyvet: „Ide tessék beírni, hogy Micikének és Macókának!" Picit elpirulni, mert a nagy ember azt is beleírná: „Szeretettel". Az nem számít, hogy ezt a szót az enyémen kívül még tíz tucat rajongó könyvébe is odabiggyeszti. Az enyémbe sokkal kunkoribb S betűt írna, mert a Nagy író meglátná bennem a Nagy Olvasót. Tudná, hogy én (csakis ^K!) IGAZÁN átérzem bá^Utát (engem is hajszálra ugyanúgy hagyott faképnél legnagyobb és sajna csalfa szerelmem). Én, kizárólag én értem IGAZÁN a humorát, mert nekem TÉNYLEG van humorérzékem. Nem sokat beszélnénk, a tekintetünk úgyis mindent elmondana. Otthon aztán visszatenném a dedikált könyvet a könyvespolcra. Tilos lenne összevissza forgatni, pláne olvasni! A többi könyv zsírosodhatna, foltosodhatna, lapjaira szakadhatna. De EZ! Csillogna-villogna! Ha társaságban irodalomról esne szó, megpróbálnám hetykén kivágni: „Ja, X. Y. írót én (ÉN!) személyesen is ismerem. Nézzétek a kezemet: megfogta!" Mindenki rábámulna és azt mondanák: „Jé, tényleg!" Az utcán kihúznám magam, hisz már sokan tudnák (de nem elegen), hogy élőben láttam AZ ÍRÓT. Mint például Lázár Ervint. Kicsit messze (Budapestre) kellett utaznom ahhoz, hogy csak a bajszára, széles mosolyára és göndör kacajára emlékezzem. Pedig nagyon figyeltem. Néztem, ahogy beírta a Fruskáét és az én nevemet a könyv elejére. Talán ilyen nyugodtan, szépen, lassan írta A fába szorult hernyó és A hazudós Egér történetét. Meg a többit. Azt is elfelejtettem, jobb vagy bal kézzel ír. „Szekszárdról jöttem." mondtam. „Aha, Szekszárd." - többet nem mondott. Nem is kellett. Ebben a mondatban benne voltak a szekszárdi szép napok emlékei. A gimnazista évek. A szerelmek (biztosan sok volt), az örömök (vélhetően hosszú sora) és a bánatok (remélem felejthető) íze. A Hétfejű Tündért a többi Lázár Ervin-könyv mellé tettem a polcra. De micsoda iszonyat! Sosincs a helyén! Képzeljétek! A Fruska egyáltalán nincs tekintettel arra, hogy ez DEDIKÁLT példány. Olvasgatja! -GBFrancia gyerekek Szekszárdon. Bezonsból, a testvérvárosból érkeztek azok a kisdiákok a megyeszékhelyre, akiket a Garay János Altalános Iskola tanulói láttak vendégül. A bezonsiak már hazautaztak, s követte őket a Garay sulisok egy csoportja is. A Szú család Nag}> fában perceg a kis szú. A neve iszonyú: Szú Sue. Anyja angol, apja magyar, Nei'e ezért ilyen fanyar. A kicsi Szú a Mátrában született, De virágot Szumátrában ültetett. Szt imáira forró szúkatlan, Számára roppant szokatlan. Hazájukból elűzte őket a bosszú: megfenyegette a Szú családot egy Boss-szú. Szú apuka gyógyrágógumikat gyártott, Amit minden szúgyerek boldogan rágott. A Boss-szú, ezt szúrós szemmel nézte, S sajna szurka-piszkával tetézte. Ráadásul egyetlen fog sem lett szuvas, Elrágott mindent, legyen az fa vagy szú-vas. Szóval a kis szávai gyorsan elmenekültek, Subarujttkkal a szubtrópusra kerültek: Itt aztán - úgy érzik - minden szuper, Nem fenyegeti őket több szú-per. „Serceghetek végre!"- mondja Szú anyóka, Jólesik neki egy kis déli szunyóka. A kis Szú Sue is nyugodtan szuszog, Álmát őrzi a Szulimán szúnyog. Am ő nem azért szundít, mert álmos! Kikezelte őt doktor Szú Ákos. Nagyon megviselte szegényt a szúrópróba, Mikor tüt döftek a vékony szítpopóba. Szú anyuka előre szólt: „Kapsz egy szurit!" Hiába nyugtatgatta, bizony a kis szú rítt. De nem mindig ilyen szomorú a szúélet, Az odvas fában szutykoson is nevetgélnek. Hogy olyankor miért olyan vidám a szú? Mert megártott neki a tokaji aszú. Most, hogy minden Szú szunnyad (szegények!), Vége van e szuggesztív mesének. V. Gánszler Beáta