Szekszárdi Vasárnap 1997 (7. évfolyam, 1-22. szám)

1997-03-16 / 5. szám

1997. MÁRCIUS 16. , SZEKSZÁRDI fASARNAP 3 yy^í magyar népet rendszeresen elszenderitették hosszú éveken át. S mert aludt, azt gondolták, hogy ereje kihalt. De ő csak aludt, s a veszély által álmából felrázva olyan, mint a pihent oroszlán, mely most is megfogja mutatni, hogy a magyar senkit sem bánt, de őtet sem bánthatja senki büntetlenül. A nemzet képviselői a magyar nép lelkesedésében tökéletesen bizhatnak." Kossuth Lajos Amikor Kossuth 1848. október elsején papírra vetette gondolatait, azokat aligha ismerték meg Tolna megye székhelyén, sőt, inkább fordítva állt a helyzet: a Honvédelmi Bizottmány elnöke érzékelte mindazt, ami szerte az országban zajlott. Számára s utókorunk számára az a legcsodálatosabb, ^hogy nemzetiségtől és társadalmi állástól függetlenül szinte egy emberként fogott össze az ország lakossága. Erre Szekszárdon is több szép példa akad. Megfontolt számítás szerint a forradalom és szabadságharc tevékeny, fegyveres résztvevőit száz és kétszáz közé tehetjük, főleg ha azokat is ide soroljuk, akik életük alkonyán választották végső nyughelyül megyénk székhelyét. Elég furcsa ezek után azt tapasztalnunk évről évre, hogy mindössze két honvédtiszt sírjára kerül koszorú március 15-én: Hollós Alajoséra és Ujfalussy Imréére. Ki gondol Pirnitzer Józsefre, aki ott szorongott a szabad sajtó első példányai után kapkodó tömegben, majd nemzetőrként szolgált? Kinek jut eszébe családja egy-egy rég porladó tagja, aki részese volt az ^bzorai diadalnak, vagy egyszerű honvédként - sokszor ázva-fázva, mezítlábasán! - végigküzdötte a nemzetformáló csatákat? Talán a válaszhoz is közelebb jutunk, ha két olyan honvéd emlékét idézzük, akiknek jószerivel már a nevét is elfeledték, pedig erről ők tehettek legkevésbé... „Érdekes cigánytemetés" Ezzel a címmel hozott rövid tudósítást százhúsz éve, 1877. április elsején a Tolnamegyei Közlöny. Érdemes teljes egészében idéznünk, mert kellően megvilágítja azt, milyen tisztelet övezte városunk részéről az elhunyt cigány honvédet. „Múlt számunkból térszűke miatt kimaradt. Barna polgártársunk. Barát János 55 éves korában elhalálozván, múlt vasárnap ritka ünnepélyességgel temettetett el. Buzgó muzsikus volt ő teljes életében, s hegedűjét akkor akasztá először a szegre, midőn a szaElfeledett szekszárdi '48-asok badságharc rémes trombitája neki is indulót fújt a csaták mezejére. Büszke volt három sebére, melyeket, mint volt honvéd, a legfényesebb érdemjelekkel sem cserélt volna fel. A városi elöljáróság, cigányjában is méltányolni akarván a hazafiasság hősi erényét, a boldogultnak díszes eltakaríttatásáíól gondoskodott. A temetésén megjelent nagyszámú polgári közönségen kívül pár úri honvéd is megadta volt bajtársának a tiszteletet, komoly léptek közt meg-megújítva a nagy idők elévülhetetlen emlékét. A jól szervezett barna zenész társaság pedig ünnepélyes komolysággal, sikerült gyászdalt hangoztatva kísérte az érdemes kollegának ravatalát, kinek összes vagyonán, egyetlen kopott hegedűjén három árva osztozik. - Béke poraira." Barát Jánosra valószínűleg már senki nem emlékszik, pedig a kisebbségi önkormányzat bízvást magáénak vallhatná azt az elődöt, akit az egész Szekszárd tisztelt. Ha másképp nem, az egyik most névadásra váró utca amelyben részben éppen romák laknak - példaként, büszkeségként is idézhetné a hajdani honvéd és zenész alakját. Hajdani sírját alighanem hiába keresnénk: rég elporladt már az a fakereszt, amelyet egykor az árvák és a honvédtársak oly tisztelettel körülálltak... „Letette a papi reverendát és szabadságszerető lelke őt is a harctérre vitte" Száz éve, 1897. március 7-én a Tolnamegyei Közlönyben kéthasábos nekrológgal búcsúztak dr. Dicenty Páltól, akiben „A magyar szabadságharcnak egyik vitéz harcosát, a függetlenségi eszmék dicső bajnokát, közéletünk töretlen jellemű férfiát" tisztelték kortársai, de a megemlékezés révén megtehetjük mi is. „Dr. Dicenty Pál a '48-'49-es szabadságharc huszárfőhadnagya, herceg Batthyány Fülöp nyugalmazott uradalmi orvosa folyó hó 3-án, életének 73-ik évében Szegzárdon elhunyt. Benne a tiszta önzetlen hazafiságnak egy typikus képviselőjét vesztettük el, ki nemes jótevője volt szegény rokonainak és mindazok, akik hozzá segélyért, tanácsért fordultak. Szegény betegeinek nemcsak a gyógyszert vette meg, hanem még húsra is pénzt adott... Az alacsony termetű, mosolygó arcú Pali bácsi állandóan magyar ruhát viselt (...) s követválasztások alkalmával a megdicsőült nagy hazafiaknak, a magyar nép felszabadítójának, Kossuth Lajosnak arcképét hordta mellén. Dr Dicenty Pál Szegzárdon született, atyja Dicenty József uradalmi kádár volt, akitől szabadságszeretetét és önzetlen hazafiságát örökölte. Elemi iskoláit szülővárosában, felsőbb iskoláit pedig Pécsett végezte. Középiskolai tanulmányai után belépett a pécsi szemináriumba, hogy pappá lehessen, mely pálya iránt kiváló előszeretettel viseltetett. 1848-ban, mint kis papot. Szegzárdon találjuk, ahol a népet lelkes beszédekkel és a magyar kormány proklamációinak felolvasásával az imádott haza védelmére és szeretetére buzdította. Amint Kossuth Lajos felhívást intézett a magyar nemzethez, letette a papi reverendát és szabadságszerető lelke őt is a harctérre vitte küzdeni a szent jogért. Édes atyja nemcsak őt, hanem két testvérbátyját, Ferencet és Istvánt is lóra ültette és saját költségén teljes katonai felszereléssel látta el. Eleinte tolnamegyei(!) önkéntes nemzetőr volt s mint ilyen az eszéki várban küzdött, azután Perczel Móric alsó táborában huszárfőhadnagyi minőségben szolgálta vitézül a hazáját. Részt vett a csepini, bajmoki, szenttamási, óbecsei, basahidi, melencei, uzdini, titeli, kamenici, kátyi, hegyesi, verbászi, vilovai, ismét titeli, szegedi, csanádi és temesvári ütközetekben. A szenttamási véres csatában 1849. évi április 3-án sebet is kapott, mikor is a magyar honvédek hősi küzdelem után bevették a rácok fő fészkét. Végig küzdötte dicső szabadságharcunkat s ott volt a gyászos emlékű világosi fegyverletételnél is, mely után az osztrákok besorozták cserepárnak és Olaszországba vitték, ahol egy évet töltött mint közkatona. Édes atyja hatszáz forint váltságdíjat fizetett érte. Midőn hazajött, elhatározta, hogy az orvosi pályára lép... Csakugyan fel is ment Budapestre s itt minden anyagi segély nélkül, sok nélkülözés után 1858-ban megszerezte az orvostudori oklevelet kitüntetéssel..." A Rókus kórházban, Tolnán, majd Szekszárdon lett orvos, később a központijárás orvosa 1884-ig. Hét év múlva a fővárosba költözött, 1891-ben járt a pápánál és Kossuth Lajosnál is, majd 1893-as szélütése után unokaöccse, Dicenty Lajos ápolta szülővárosában haláláig. Harcostársai megható részvéttel „örök nyugalomra helyezték porhüvelyét". Méltó emléket! A vágyott-képzelt örök nyugalom valószínűleg Dicenty és közel száz (!) negyvennyolcas hős esetében nem lett az: a régi temetőt felszámolták, helyén ma a Rózsa kollégium és az I. Béla Gimnázium áll. Alig hiszem, hogy a tanárok és diákok tiltakoznának ellene, ha jelképes emlékoszlop hirdetné valahol az udvaron az ott porladó neves és névtelen '48-asok emlékét. Ez még akkor is igaz, ha például Dicentyről - ottani csatája okán - Szekszárd testvérvárosában, Becsén is nevezhetnének el utcát. A régi összefogás emléke ma is elgondolkodtathat itt is, ott is... DR. TÖTTÖS GÁBOR A legyőzött Magyarország