Szekszárdi Vasárnap 1997 (7. évfolyam, 1-22. szám)

1997-10-19 / 18. szám

1997. OKTÓBER 19. , SZEKSZÁRDI VASARNAP 15 Amikor Amerikáról hallunk a televízióban vagy a barátaink elbeszéléseiben, mindannyiunkban kialakul egy kép az „új" kontinensről. Eldönthetjük, mennyire is a mi világunk az Egyesült Államok. De akár a mi stílusunk, akár nem, mindenképpen szívesen megnéznénk. Nemes Alina, a Garay gimnázium diákja a tavalyi tanévet kinn töltötte az USÁ-ban. Vele beszélgettünk arról, milyen is arrafelé az élet. Cseregyerekként Chicagóban - Hogyan jutottál ehhez a nagyszerű lehetőséghez? - Olvastam egy pályázatot, ami nagyon megtetszett: harmincfos csoportot vittek Amerikába. Megpróbáltam bejutni a „kiválasztottak" közé, de nem sikerült. Igazán nagy reményeket ugyan nem Aem hozzá, hiszen erre a harminc nelyre négyezren pályáztak. Tovább folytattam a kutatást, amíg újra rátaláltam egy egyesületre, amelynél szintén megpróbáltam felkerülni az utazók listájára. Egy bemutatkozó levélre, egy nyelvi teszt megoldására és egy személyes elbeszélésre volt csupán szükség. Ezúttal kedvezett a szerencse, bekerültem a cseregyerekek csoportjába a „Fiatalok a megértésért" elnevezésű klubban. - Mit szólt mindehhez a család? - A terveimet hallván nem voltak feldobva, de nem is ellenkeztek. Talán bennük sem tudatosodott teljesen, hogy egy évig nem látjuk egymást. Erre igazából én is csak akkor jöttem rá, amikor már felszállásra készülődtem, és nem volt visszaút. - Hol laktál, és milyenek voltak az emberek a környezetedben? - Chicago egyik külvárosában éltem. Csupa barátságos és mosolygós ember vett körül. Általában nagyon kedves volt mindenki: a rendőr, az eladó, sőt egyáltalán nem jellemző odaát az itteni agresszivitás. Itthon, ha rálépek valakinek a lábára, leharapja a fejem, míg ott egy mosoly kíséretében megnyugtatnak, hogy semmi probléma. - Milyen volt az iskola, ahova jártál? - Ebbe a rendkívül jól felszerelt iskolába rajtam kívül még legalább háromezer tanuló járt. Én negyedikes voltam kint, annak ellenére, hogy itthon csak a harmadikat kezdtem volna. Ugyanis az ottani rendszer alapján pontokat kell gyűjteni. Megfelelően magas pontszám esetén át lehet ugrani egy-két évet. Betűkkel és nem számokkal osztályoznak. Az évvégi jegy három részeredményből tevődik össze. Az első negyedévi, és a második negyedévi jegy 40, a félévi jegy 20 százaléka a végső osztályzatnak. Érdekesség, hogy péntekenként az iskola színeibe kellett öltöznünk. - Mennyire volt nehéz a beilleszkedés ? - Ez kezdetben nagy problémát jelentett. Hiszen ha egy magyarországi iskolába egy külföldi vendég érkezik, mindenki felfigyel rá, segítenek neki. Abban a kinti iskolában azonban mindennaposak a cserediákok. A tanulással is gondok voltak időnként, hiszen sok dolog még magyarul sem világos, nemhogy angolul. Ilyenkor szerencsére segített az egyesület ottani embere, így sikerült leérettségiznem. - Sok barátot szereztél ott? - Igen, hiszen az ismerkedés könynyen ment a cserediákokkal, akiknek ugyanolyan problémáik voltak mint nekem, de aztán az ottaniakkal is nagyon jóban lettem. - Hova jámak az amerikai diákok szórakozni? - Vagy egymással videóznak, vagy moziba mennek. Esetenként a családdal vacsoráznak szombat este. A lányoknál egész napos program a vásárlás, mert hatalmas bevásárlóközpontjaik vannak. Hétvégenként sok a sportverseny, és mivel a fiatalok nagy része sportol, ezeken vesznek részt. Mellékállásban sokan dolgoznak boltokban, videókölcsönzőkben... - Milyen különbségek a legszembetűnőbbek Amerika és Magyarország között? - Az üdvözléskor puszi helyett megölelik egymást, ami szerintem sokkal melegebb üdvözlés. A másik érdekesség, hogy helyi telefonhívásnál csak az első perc kerül pénzbe. Nem jellemző a tömegközlekedés, csak iskolabuszok járnak. Nincsenek emeletes lakóházak, csak a szegényebbek élnek bennük. A családi házak elteijedése miatt nagyobb a városok kerülete, így autóval jár mindenki, még a felsős diákok is. - Tapasztalataid alapján mit gondolsz, miért tart ott Amerika ahol? - Többek között azért, mert rendkívül büszkék a hazájukra. A házaikon nemzeti zászlók vannak, „amerikás" pólókban járnak. Ha Magyarországon valaki piros-fehér-zöld felsőben megy ki az utcára, kinevetik. Ott mindez természetes. Mi hasonlítani akarunk hozzájuk, egyre több szót veszünk át, pedig nem a nyelvük, hanem a hazájukra való büszkeségük teszi őket sikeressé. Ami engem illet, én örülök, hogy magyar vagyok. Aszódy Eszter Tízéves jubileumi koncert ^dindenki összeáll egy képpé Egy zöld Trabant gurul mellénk. A motor keltette borzasztó zajtól meg a kocsiban üvöltő Kispál-számtól alig hallottuk a kérdést, inkább csak szájról olvastuk: „Nem tudjátok, merre van az egyetemi klub?" De tudtuk. A látszat ellenére ez a mese most mégsem a Trabantról, nem az utasairól, mégcsak nem is az egyetemi klubról fog szólni, hanem egy borzról, meg a hozzátartozóiról, és arról, hogy most voltak mind tízévesek. Különleges egy család, nekem elhihetitek. Vegyük mindjárt azt, hogy itt mindenki egyszerre tölti be a tizet, ami ugye egy normális famíliában elég elképzelhetetlen, meg aztán ők nem egyszerű szülinapi bulit csinálnak, hanem mindjárt jubileumi koncertet, és nem ám holmi pár tucat vendéggel, hanem ezer-sokkal, meg néhány különlegessel. Na, de most már lássuk a sztorit. Egyszer volt, hol nem volt, volt egy együttes, amelyik idén érte meg fennállásának tizedik évfordulóját, ezért aztán egy este nagy tüzet raktak, körülülték és eldöntötték, hogy ezt meg kell ünnepelni. Lett is nagy sürgés-forgás, rohangálás, szervezkedés, első időpontkitűzés (Pécsi Napok), kis megsértődés, végül egy óriási buli október 11-én a Pécsi Egyetemi Klubban. Itt a vége, fuss el véle. Na, nem, azért ennél többet érdemelnek. Meg kell mondanom, mi is többet érdemeltünk volna, már ami a levegőt illeti. Mert szép-szép az új egyetemi klub, de azért csinálhattak volna rá ablakot is, megy kicsivel nagyobb ajtót, vagy többet, mert akkor talán elkerülhető lett volna a szokásos, jó buli előtti gombszaggatóspréselödös-lökdösődős-káromkodós. Persze tudom, hogy „ha kedd, akkor Vészhelyzet", de most szombat volt. Szeretem én is a szaunát, csak rá kellett volna írni a jegyre, hogy belépés kizárólag nyakkendőben, és akkor minden oké. Na, tegyünk igazságosak, jó lesz ez az egyetemi klub (de tényleg), csak hát mit lehet tenni, ha mindenki odavan a Kispál és a borzért. Semmit, de azért a huszadik szülinapot valamivel nagyobb kapacitású helyen kéne tartani. Bár a levegőt ügyesen kellett beosztanunk, maga a koncert mindenért kárpótolt bennünket. Nem is tudom, mivel kezdjem, annyi pozitív élményben volt részem. A szekszárdi tapasztalatok azt mutatják, a Kispál-koncertek sosem zajlanak zökkenőmentesen. Nem tudom, hogy a pécsi jó levegő tette-e, de az tuti, hogy a fiúk most megemberelték magukat. Lovasi András egyenesen sziporkázott, és nemcsak az első húsz percben, hanem közel négy órán keresztül, amit csak akkor lehet igazán értékelni, ha az ember végigáll és ordibál egy ilyen estét. Bevallom, nekem pihenő nélkül még sosem sikerült. Szóval Lovasi nem egyszerűen volt, hanem ott volt, sőt velünk volt, nemcsak énekelt, hanem beszélgetett, irányított, mindvégig azt éreztette, hogy ez nem az ő bulijuk, hanem a mi bulink. A készülő új album pedig közös munka, és nemcsak azért mert mi vagyunk a fogyasztók, a közönség. Talán más együttesnél erről kéne beszélni, de itt valahogy többről van szó, mi láthatjuk az albumon a nevünket, hallhatjuk a hangunkat, amit nem egyszerűen felvettek, hanem elkértek tőlünk, mi pedig odaadtuk, mert nem fogyasztók, hanem rajongók vagyunk. Hát most rajonghattunk. Közel negyven számon át bizonyíthattuk, milyen lelkesek vagyunk az oxigénhiány ellenére is. És tényleg lelkesek voltunk, talán mert láttuk, hogy a színpadon ugráló figurák is azok. Azt is csak Kispál tudja megcsinálni, hogy a múltat a Jövőből jövő lövő idézze fel. Aztán vendégekjöttekmentek, dalok szóltak, régiek megújultak, hangosodtak, elhalkultak (költő leszek). Közben pedig megtudtuk, hogy a magyar-finn meccs 1:1, és ez tök jó, mert lehetett ordítani, hogy „Magyaror-szágdeszépor-szág". Volt eljegyzés is a sok szép lassú szám hatására, meg „Ágy, asztal, tévé", csak szék nem, így a harminckettedik szám közepétől már nem éreztem a lábam, azért jó volt. Lehet, hogy a Csinibaba bemutatója óta a „Kispál is biznisz", de ez engem addig nem érdekel, amíg felállnak a színpadra és eljátszanak a kedvemért egyfolytában negyven számot, amíg gondoskodnak a jó hangulatról, arról, hogy a tömeg ellenére valahogy otthon érezzem magam. Mert még most is az a véleményem, hogy a Kispál és a borz az az együttes, amit képtelenség a sorokban ülve hallgatni, ami megmozgat, beindít, felpörget. Mit szoktak még ilyenkor mondani? Valami olyasmit, hogy boldog jubileumot, mert hogy tíz év múlva ugyanitt? Én inkább azt mondom szép volt, jó volt, a végén pedig mindenki összeállt egy képpé. Gyuricza Ágnes