Szekszárdi Vasárnap 1997 (7. évfolyam, 1-22. szám)

1997-07-06 / 13. szám

1997. JÚLIUS 6. , SZEKSZÁRDI VASARNAP 13 A Világ Kupa üzenete: A súlyemelés Szekszárdon továbbra is élni akar Kétségtelen, ha a kilencvenes évek­ben megszokott színvonalhoz hasonlí­tunk, akkor lehet, de talán egy helyi lapban nem szabad fanyalogni a 16. Szekszárdi Súlyemelő Világ Kupa me­zőnyének egy világ kupához nem na­gyon illő összetétel láttán. Kívülálló­ként talán kell is kukacoskodni, de a jo­gos kifogásokat tessenek inkább az IWF (Nemzetközi Súlyemelő Szövet­ség) budapesti címére eljuttatni, mert a más sportágban oly népszerű VK itteni leértékelődése, devalválódása inkább világszövetségi belügy, mintsem az e tekintetben bárhonnan nézve is kiszol­gáltatott szekszárdi szervező bizottság kompetenciája lenne. Eddig ugyanis a fordulók nagy többségén bárhol a vi­lágban, így Szekszárdon is, feltűnt né­hány veretes sztár, ami úgymond SZQ­• alá söpörte az amúgy létező nívót­igot. A kritikai ralizmus képvisele­tében - valamiféle megoldást sugalva ­csak ismételni tudom évekkel ezelőtti önmagamat: vonzó pénzdíjakkal, avagy adminisztratív úton - persze élek a gyanúperrel, hogy a mai valóságban a kettő együtt jár - el kellene érni, hogy a világelitből a súlycsoportok nagy több­ségében legyen induló, s hozzájuk csat­lakoznának adott országok nemzeti bajnokai, avagy az előírt nemzetközi szintet hozni tudó versenyzők. Amennyiben ennek a versenysorozat­nak az a célja, hogy a világbajnokság és a kontinensbajnokságok után a VK le­gyen a földkerekség legrangosabb sú­lyemelőrandevúja... A megmaradásért még mindig küz­dő Szekszárd Sportklub versenyzői­nek, vezetőinek személy szerint vala­hol tudat alatt nem nagyon hiányozha­tott valamiféle tavalyi „Pablo Lara-ás" csinadratta... (A kubai világcsúcsot ^aelt.) Akkor, amikor a klinikai halál ^Bpotából még nem sikerült a teljesen normális életmederbe visszatérni, ami­kor a létezés és eléldegélés stádiumá­ban vannak, ilyenkor nem éppen hiánycikk a másokat favorizáló reflek­torfény. Persze ebben a szekszárdiakat körülvevő alagútban azért probléma­űző fénypontokra is bukkanhattunk. Nem kellett a sötétben tapogatóz­nunk, mert láthattuk, hogy akadnak még értékek, amelyek, pontosabban akik istápolásával újra világosodhat. Ilyen Csizmazia Gábor, aki jelenleg ka­tegóriájában is, az 59 kg-ban, de a maj­dani újban is, valóban versenyben le­het a válogatottságért, van eséíye a ná­lánál pillanatnyilag jobbnak tűnő, deb­receni ellenféllel szemben, aki az EB­én való kiesésével nincs jelentős előny­ben vele szemben a válogatóknál. Ilyen a Szekszárdra csábított és a Gemenc Volán jóvoltából meg is tartott hölgy versenyző, Oláh Adrién, aki a szekszár­di versenyen egyéni legjobbját megja­vítva, tíz kilóval a nemzetközi szint fe­lett emelt az összetettben. Ne feledjük, a női szakág bekerült a következő olim­pia műsorára, s a juniorkorú szekszárdi kvalitásai, szorgalma alapján már eb­ben a ciklusban kellemes meglepetést okozhat. Könnyen okozhatna valami ilyesmit Fenyő Dénes, aki nemrégen még a junior Európa-bajnokságon mu­tatta meg tehetségét, de a megélhetés parancsa akaratlanul elvitte őt a sport­ágtól, hobbiszinten tud csak foglalkoz­ni vele. Kár érte - sóhajtott fel a szakma néhány képviselője a sportcsarnokban. Ez a Világ Kupa - különösen ajelen­kor sztárjainak, a nagy eredmények hiányában - egy két éve még megsüve­gelt szekszárdi klasszis létezéséről és visszatéréséről szólt, köszönhetően az egyre markánsabban szekszárdiasodó, ötleteit, üzleti elképzeléseit, rendezvé­nyeit a városban megvalósító dr. Do­bos Bélának, aki menedzseri erényeit megvillantva helyzetbe hozta Czanka Attilát. Hogy a benne változatlanul bí­zó menedzser már lépett, az Czanka szerelésén - vagy éppen legutóbbi lap­számunk súlyemelő mellékletében ­demonstratív módon tetten érhető. Amit a versenyző már most, egy végül is sikeresnek nevezhető visszatéréssel igyekezett meghálálni. Ezt a két jó gya­korlattal elért 275-öt árnyalt megköze­lítéssel kell értékelni. Szárazon, szám­szakilag nézve: mintegy húsz kilóval kevesebb annál, mint amit az európai elit, s mintegy 30 kilóval „vékonyabb annál", amit az ázsiaiak diktálta világ­elit tud. De ez az idei Világ Kupa meg­nyeréséhez elegendő eredmény olyan előzmények után született, miután nem kell, hogy kiábránduljon, elége­detlenkedjen a magát '85-től '95-ig a vi­lág súlyemelő elitjében tartó emelő. Mint respektálhatóan állítja: 1995 a kí­sérletezéssel, a súlycsoportváltás ne­he'zségeivel, az újabb sérülésekkel gyakorlatilag elveszett, aminek csak­nem egyenes következménye lett, hogy '96-ban nem volt értékelhető eredménye, s az olimpiai részvételnek is befellegzett. Nem sokkal ezután az egyesület megszűnése, a létbizonyta­lanság tovább mélyítette a válságot. „Élsportolói szinten gyakorlatillag hat-hét hetente emelek súlyt, úgy gon­dolom ez lehet a kiindulópontja a pro­dukció értékelésekor" - mondja Czan­ka. S a szakmai kérdésekben az orrát változatlanul bele nem ütő menedzser hozzáteszi. „Már az is eredmény, hogy indulni tudott és jó gyakorlatokat pro­dukált." A megélhetési gondok elillanása szemmel láthatóan jót tett a korábbi si­kerembernek. Érzi magában a talentu­mot, a szorgalmat a hangzatosabb visz­szatéréshez. Amikor újra „felkapja" majd a sajtó. Üdvözli azt a változást, hogy a világszövetség új súlycsoport­ként beiktatja a 69 kg-os kategóriát, Ami, mint mondja, egy, az eredmé­nyességetjelentősen befolyásoló prob­lémát vehet le a napirendről: a fogyasz­tást. Nagyon mélyről indulva az első önbizalmat adó lépést mindenesetre úgy tűnik megtette. Béres János: a Fekete-erdőtől - kajakkal - Domboriig Mint azt már más médiák hírül ad­ták: a szekszárdi illetőségű számítógé­pes vállalkozó. Béres János, aki sportos fazonját feltehetően komolynak te­kinthető kajakos múltjának köszönhe­ti, egy kis időre a gépben vagy a fiókban hagyja az okos programokat, s visszaül a hajóba. Ez idáig ugyebár publicitást nem nagyon igénylő magánügy. De ha hozzátesszük, hogy a negyvenéves fér­fi 13 évi szünet után olyasmire vállalko­zik, amire idehaza, de még talán euró­pai viszonylatban is kevesen - a Duna forrásától elevezni Domboriig, abszo­lút magányos farkasként, avagy éppen nyusziként - akkor azért sokak érdek­lődését felkelti. A visszaszámlálás megkezdődött, a Szekszárdi Spartacus első osztályú ka­jakosa, aki annak idején másodmagá­val már tíz nap alatt a magyar folyókat és a Balatont is érintve leevezett már 720 km-t, felvértezettnek érzi magát a nagy kalandra. Ami nála nem a szó ha­gyományos értelmében jelenthet ka­landot, élményt. - A márciusi ötlet kipattanása óta ­úgy érzem „egyik szoftver ide, másik hardver oda" -, hogy nekem ezt még a legszebb férfikorban meg kell csinál­nom. - Szisztematikusan készültem, közel ezer kilométert gyűjtöttem, így nem kergetek rózsaszínű álmokat ez­zel a tervvel kapcsolatosan. Beiktattam már eddig is egy-két edzettségi állapo­tomat vizsgáló próbát is. Edzés gya­nánt lejöttem Bajáról Domboriba, egy kis idő elteltével Bölcskére vitettem el magam a napi munkavégzés után, az­tán lecsorogtam, most pedig hamaro­san a főpróbán a sor: Dunaújvárosból jövök. - Akkor borítékolni tehet a sikert: ké­nyelmes tempóban menni fog a napi szá­zas, ami azért egy átlagos ember számá­ra lefegyverző. - Ez nem csak az edzettségi állapot függvénye, hanem a körülményeké. Attól, hogy milyen furcsaságok, hala­dást gátló tényezőkkel találkozok a vizi turisták nagy többsége által elkerült, is­meretlen Donauesching-Ulm szaka­szon. A Duna felső folyású szakaszán rendkívül sok a gát, meglehetősen élénk a hajóforgalom. Könnyen lehet, hogy gyakorta minimum kismaratoni távú parti sétákra leszek kényszerítve. Ebben az esetben viszont nem vállal­hatok garanciát arra, hogy július 19-e után két héttel meg is érkezem Dom­boriba. - Mivel a túrával kapcsolatos intellek­tuális motiváltság nagyobb önben, mint a kalandvágy, nem a Guiness-kiadvány­ba akar bekerülni, így „nem hajtja a ta­tár". - Nagyon sokat csúszni, késni sem­miképpen sem szeretnék. Valóban nem öncélú az utam, egy majdan elké­szítendő, és úgy érzem hiányt pótló Duna-napló elkészítéséhez szeretnék tapasztalati tényeket rögzíteni, és eset­leg az Interneten is továbbítani. Van­nak olyan szakaszok, amelyeket még felszínesen sem ismerünk, sem mi, sem az osztrákok és a németek sem. Küldetésem ennek pótlásában rej­lik. Mindamellett még sportemberként is megméretek. Nem török Guiness­rekordra, de tudtommal egyedül, hasonlóra még senki sem vállalko­zott. Ennek ellenére nem keresem azt az illetékes bizottságot, amely arra hiva­tott, hogy eldöntse rekord volt vagy sem. Nekem - ha sikerül - mindenkép­pen az lesz.

Next

/
Oldalképek
Tartalom