Szekszárdi Vasárnap 1997 (7. évfolyam, 1-22. szám)

1997-05-25 / 10. szám

1997. MÁJUS 25. , SZEKSZÁRDI VASARNAP 5 Érdekli? Bemutatjuk! Ma Magyarországon művésznek lenni magánügy Amikor Adorjáni Endre szobrász­művésszel, az Illyés Gyula Pedagógiai Főiskola adjunktusával ismertettem, hogy e sorozatbeli elődje dr. Kántor Já­nos főorvos azzal küldte továbbb a jel­képes stafétabotot, hogy egyrészt Szek­szárd művészeti életéről, másrészt a művészek magyarországi lehetőségei­ről beszélgessünk, tetszettek neki a té­mák. Ám amikor jó hét múlva találkoz­tunk, bizony említette, hogy ezekről a dolgokról nem egyszerű beszélni úgy. hogy ne bíráljon, ne bántson meg vala­kiket... pedig ez nem szándéka. * Parányi főiskolai irodájának „ren­Í etlenségéért" elnézést kérve kínált (pllyel. Az elhelyezkedés közben kö­óltem megjegyzésével szembeni be­nyomásomat, miszerint a szobában „munkarend" van, s pillantásom az asztalon levő szakdolgozatokra esett. - A most végző diákok munkái - ma­gyarázta Adorjáni Endre most éppen opponensként, s hozzátette: - A diá­kok a szakdolgozat írása közben há­romszor-négyszer is fölkeresnek, hogy az adódott problémákat megbeszél­jük... Szerintem egy szakdolgozat érté­két nagyon növeli, ha egyéni, okos föl­vetések, kérdésfeltevések vannak ben­ne, például olyanok, amelyek egy kuta­tási területben ajtót nyitnak. Én az ilyen típusú dolgozatokat értékelem, szemben a korrekten elkészített, de kommersz munkákkal - különösen ab­ban az esetben, ha a hallgató a szakiro­dalmat kizárólag a szolgai átvételre használja. - Azt tudom, hogy negyedszázada ta­nít. Ebből hány esztendő köti Magyaror­szághoz? - A kérdést - ha nem haragszik - bő­vebben válaszolom meg. 1987. január­jában települtünk Magyarországra, Csíkszeredáról. Odakint általános és középiskolában tanítottam... Azért mondom, hogy szabályosan jöttünk át, s itt Szekszárdon segítőkész emberek vártak bennünket. Érkezésünket köve­tően már két hét múlva agyakorló isko­lában tanítottam... Nagyon-nagyon ne­héz volt meghozni a döntést az áttele­pülésről. Kilenc évig gondolkodtunk, hogy mit tegyünk. Végül is fiaink - az idősebb harmadéves orvostanhallgató, a kisebb jövőre érettségizik - jövője volt a legfőbb érv a jövetel mellett. Érettük tettük... - Most a főiskolán tanít, s közben al­kot. Sok megrendelése van ? - Nem, sajnos nincs sok. Pedig az lenne az igazi, ha az ember megélhetne a művészetből. De ahogyan Magyaror­szágon, Tolna megyében és Szekszár­don is sok a szobrászművész. Úgy gon­dolom, hogy egy város csupán egy ilyen művészt tud eltartani. Mert ma már a művészet nem közügy, hanem magánügy. Fogalmazhatók úgy is, hogy az ember kezét nem fogja senki.... a művész legfeljebb egyik kezével a másikat szoríthatja, miközben megta­nul becsületesen kóldulni. - Műterme van? - Nincs. Egy 52 négyzetméteres la­kásban lakunk, amit két éve vettünk. Van egy 22 négyzetméteres tanyánk, s olykor, ha kisebb munkákon dolgo­zom, ott bújok el... Tavaly Sarkadon avatták Árpád lovas szobrát, amit az ál­lamvizsgák után a főiskola mintázóter­mében csináltam éjszakánként. De vannak olyan kollegáim, akik önzetle­nül beengednek a műtermükbe. Far­kas Pál szobrászművész az egyik, aki az említett lovas szobrot összehegesztet­te... Ami a művészek lehetőségét illeti? Arról azt mondhatom, hogy vala­mennyien szeretnénk önmagunkat megvalósítani. Mert az ember érzi, hogy képes értéket teremteni... jó len­ne azt is biztos érezni, hogy munkájára szükség van. - Pesszimista? - Nem, de optimista sem vagyok, ha­nem realista. Tudom a lehetőségeimet, de a korlátaimat is. Otthon... - látja, ez meg az itthon - több, mint hatvan kiál­lításom volt. Itt volt egy bemutatkozó, majd még néhány követte. De újabbat nem akarok kijárni magamnak, mert nem a múltamat akarom mutogatni. Úgye, balek vagyok? - Tehát milyen is Szekszárd művészeti élete? - Egymás szakmai vagy esztétikai vonatkozású problémáiról, vagy a mű­helyéletünkhöz kapcsolódó vajúdá­sokról való beszélgetések szinte telje­sen hiányoznak. Ez az, ami nem tudja feltételezni, hogy egy ideálisan jó, ba­ráti kapcsolat alakulhasson ki a művé­szek között. Ez nem azt jelenti, hogy nem nyitjuk egymásra az ajtót, meglá­togatom a kollegákat, de ez értékében nem az, mint amire szükség lenne, s ami „Csíkon" létezett. Pedig ugyanek­kora város volt, mint Szekszárd... de ezért nem szabad sírni... - Mi lehet ennek az oka? A rohanás, bizonyos érdektelenség? - Egyrészt a rohanó élet, másrészt pedig az egymás iránti figyelem nem olyan, mint amilyennek lennie kéne. Fogalmazzak úgy, hogy nincs meg egy­más iránt a kellő tiszteletteljes érzé­kenységünk? Vagy teljesen felőrlő­dünk az anyagi gondokban? Nem tu­dom. De azt igen, hogy a más jellegű kapcsolatokra is ugyanez jellemző. Nem nyitnak be egymáshoz a szom­szédok, s talán nem is ismerik egy­mást? - Most éppen min dolgozik? - Most éppen bajban vagyok, mert egy tavalyi meg nem újított szerződés­hez nem tudom, hogyan viszonyul­jak... változtak azóta az anyagárak... A megrendelés annak idején egy alföldi városból érkezett, s nagy munkáról van szó. - Azt mondom, ne érezzen tehetetlen­séget, keresse fel a település vezetőit.... És ön kiről olvasna szívesen? - Szabadi Mihályról, az általam nagyra becsült koreográfusról. Boldog­gá tenne, ha az alkotás öröméről be­szélne. V. Horváth Mária Kétszázan állásidőn E hónap 13. napján délelőtt még túl­* ' rát vállaló dolgozókat toboroztak a zekszárdi húsüzemben. Ez egyaránt vonatkozott a Metraco Rt.-be átlépet­tekre és a Szekszárdi Húsipari Rt.-ben maradottakra. Sőt, szó volt arról is, hogy délután kettőkor, a műszak befe­jezésekor munkásgyűlést tartanak. Az utóbbi helyett az aulában egy kifüg­gesztett levél „várta" az embereket. Ta­más Ádám vezérigazgató írásban tájé­koztatta az SzH Rt.-seket, hogy 14-étől nem kell megjelenniük munkahelyü­kön, mert nem tudnak számukra mun­kát biztosítani. A levélben foglalt ígéret szerint „a további teendőkről minden­kit tájékoztatunk". A dolgozók nem mentek haza. Estig várakoztak az aulában. Néhányan el­siettek gyermekükért az óvodába és az iskolába, majd a kicsinyekkel tértek vissza az épületbe, ahol pánikhangulat uralkodott. Ugyanis néhányan fölmen­tek a vezérigazgatóhoz bővebb infor­mációért. Ott tudták meg, hogy a cég fi­zetésképtelen, a cég többségi tulajdo­nosa, Günthehr Schlegel a cég pénzét adósságok fizetésére fordította. Az is kiderült, hogy a május 10-én, - ez eset­ben 9-én - esedékes fizetésük kiadása is bizonytalan, holott a metracosok bé­rét azon a délutánon borítékolták. A helyi szakszervezet sem értette a tör­ténteket, hiszen alig egy hét telt el az­óta, hogy a munkáltató és a munkavál­lalók képviselői megkötötték az idénre szóló bérmegállapodást. A kétségbeesett, mintegy kétszáz dolgozó addig nem mozdult el az iro­daépületből, amíg Tamás Ádám nem nyilatkozott írásban, hogy másnap ­szerdán - délután két órakor megkap­ják a fizetésüket. Pénzes István főosz­tályvezetőt a délután ülésező igazgató­tanács mindössze azzal hatalmazta föl, hogy a sajtót a dolgozóknak írt levél tartalmáról - tehát a „további teendők­ről" - tájékoztassa. E levelekben az állt, hogy a következő időszak - nem tudni ma sem, hogy meddig tart - fizetett ál­lásidőként lesz nyilvántartva. Illetékesek megerősítették, hogy a cég vezetésének e mostani intézkedése a fizetőképtelenséggel magyarázható. Viszont a dolgozóknak szinte ugyan­annyi bér jár az állásidőre mintha a munkájukat végeznék az üzemben. Ezt az ellentmondást nem sikerült tisz­tázni, ugyanis a vezérkart nem lehet rá­bírni a nyilatkozatra. Ám, ha fizetés­képtelen az SZH Rt., akkor vajon mi­ből fizeti a dolgozóknak járó bért? Május 14-én délután 2 órakor a szo­kásosnak mondható tömeg várakozott az irodaépület előtt, néhányan pedig az aulában. A cég őrző-védő szolgálatá­nak tagjai a vezérigazgató utasítására az újságírókat nem engedék belépni a házba. így kint beszélgettünk az embe­rekkel, akik elmondták, hogy sokan kölcsönpénzből utaztak be Szekszárd­ra a fizetésükért. Panaszolták azt is, hogy napok óta nem tudnak tejet és ke­nyeret venni a gyerekeiknek, hogy a családi pótlékot sem fizették nekik ki, noha - mint azt megérdeklődték - már május 3-án a céghez érkezett. Megfo­galmazták azt is, hogy „ezzel a legújabb dobással" a Metraco felé akarják őket terelni, hiszen olyan üzenetet kaptak a tulajdonostól, hogy ismét engedélyezi az átigazolásokat. Ezzel szemben annyit sikerült megtudni, hogy az aján­lat valóban áll, de csak néhány villany­szerelő és karbantartó esetében. Közü­lük mintegy húsz dolgozót másnapra és folyamatosan be is rendeltek dol­gozni. Folytatva a kronológiát: 14-én dél­után három órakor a cég két dolgozója visszaérkezett a bankból, majd elkezd­ték borítékolni a béreket, amelyek szét­osztásával este fél nyolcra végeztek. A „kipenderítettek" bizonytalanok és zaklatottak. Közülük többen abban nem reménykednek, hogy az állásidő­re megkapják a pénzüket. Egyik férfi úgy fogalmazott, hogy mindezt bizto­san azért csinálják velük, hogy kényte­lenek legyenek másutt munkahelyet keresni, ám amennyiben ők maguk mondanak föl, a cégnek nem kell vég­kielégítést fizetnie. Az emberek azt is elmondták, hogy a vezérigazgató 13-án délután határozot­tan kijelentette, hogy az SZH Rt. fize­tésképtelenné vált. Ettől a perctől kezdve a dolgozók a cég felszámolását rebesgetik. Ennek viszont hivátalos nyilvánosságra hozatala még nem tör­tént meg. V.H.M.

Next

/
Oldalképek
Tartalom