Szekszárdi Vasárnap 1997 (7. évfolyam, 1-22. szám)

1997-05-11 / 9. szám

1997. MÁJUS 25. , SZEKSZÁRDI VASARNAP 7 „A kisebbségi sors mindig is vállalás kérdése volt" Exkluzív inteijú dr. Kaltenbach Jenővel, a fesztivál fővédnökével Az úgynevezett „kisebbségi kérdés" messze túlmutat önmagán, sokkal többről szól és ezt előbb-utóbb mindenki kénytelen lesz tudomásul venni. Ha a kisebbségi törvényben megfogalmazott kulturális autonómia megszületik, akkor elértük azt, amit érdemes elérni és én ennek semmi akadályát nem látom - így nyilatkozott a Szekszárdi Vasárnapnak dr. Kaltenbach Jenő ombudsman, a pünkösdi fesztivál fővédnöke. Elmondta azt is, hogy a kettős kötődés, a két kultúrához való közvetlen kapcsolódás olyan érték, olyan gazdagság, aminek hasznát hovatartozástól függetlenül mindenki láthatja ^pinákét országban. T

estvér lészen minden ember... - szól a mottó és Schiller e csodálatos sora a szekszárdi pünkösdi fesztivál jelszava. Kaltenbach úr, hogyan értékeli ön ezt a tényt, hogy a különböző népek, népcsoportok együttélését, s ezt az európai gondolatot állították a szervezők a középpontba? - Kitűnő ötletnek tartom, aligha lehetett volna jobbat kitalálni. Nem kell túl tájékozottnak lenni ahhoz, hogy tudjuk, Európa és abban Magyarország sorsa múlik azon, hogy ez a szép gondolat ne csak szép legyen, hanem igaz is. Régóta mondom, hogy az ún. „kisebbségi kérdés" igazából messze túlmutat önmagán, sokkal többről szól és ezt előbb-utóbb mindenki kénytelen lesz tudomásul venni. Sőt mindenkinek érdeke is a toleráns közélet és nemcsak a közvetlenül érintetteknek. Persze e felismerés általánossá válásához idő kell és nem megy önmagától, illetve „segítség" nélkül tovább |tart. - Amikor arról beszélünk, hogy a fesztivált a sokat próbált, megyénkben is otthonra talált, tetteivel elismerést kivívott németség szervezi, akkor önkéntelenül is kérdések fogalmazódnak az emberben. Megvannak-e azok a jogai a Magyarországon élő kisebbségeknek, amelyeket szeretnének maguknak biztosítva látni? Élnek-e és mennyire élnek jogaikkal, lehetőségeikkel? - A kisebbségi törvény jól-rosszul, de mindenesetre megpróbálja meghatározni, hogy milyen jogokról is van szó. Ez fontos lépés volt 1993-ban. A nemzetiségi közösségekhez tartozó honfitársaink ugyanúgy mint azok a nagyobb (falusi, városi, megyei) közösségek, amelyekben élnek, vagy a hatóságok, akiknek tennivalójuk van, lassan megtanulják azt az értékrendet, amit a törvény megfogalmaz. Az út elején járunk, sokat kell pótolni a korábban elmulasztottakból, de szó sincs megvalósíthatatlan vágyálmokról. Ha a törvényben megfogalmazott kulturális autonómia megszületik egyelőre csak születőben van -, akkor elértük azt, amit érdemes elérni és én ennek semmi akadályát nem látom. Semmi többről nincs szó, mint arról, hogy az önkormányzatiság elvét, amelyet a községek és városok közösségei 1990 óta magától értetődően gyakorolnak, az érintett közösségekre is alkalmazni kell. Ma senki sem hiszi azt, hogy az önkormányzati rendszer nem vált be, ahogy azt sem, hogy az csak a helyi közösségeknek jó, de nem jó az országnak. Ezt kellene belátni a kisebbségi közösségek esetében is és akkor erre a kérdésre máris egyértelmű igennel felelhetnénk. - Nemrégiben arról értesülhettünk a sajtéból, hogy a kisebbségi jogok országgyűlési biztosához 400 beadvány érkezett 1995. szeptember 1-je és 1996. december 31. között és annak 13 százaléka a német kisebbséget érinti. Van-e ezek között Tolna megyei, s ha van, milyen ügyet képvisel, kik az érintettek benne? - Igen van, méghozzá olyan ügy, ami tudomásom szerint nem ismeretlen a városi-megyei közvélemény előtt. A Német Színház körüli „eseménysorozat" - nevezzük így, hiszen a vizsgálat még folyik -, illetve az ennek nyomán hozzám érkezett panaszokról van szó. Ez az ügy is jó példa arra, hogy a kisebbségi kulturális autonómia mennyire csak kialakulóban van. Ha ugyanis már létezne, akkor ez a konfliktus legfeljebb a közösségen belüli ügy lenne és nem lenne „interetnikus" jellege. Ez utóbbi helyzet mindig felesleges plusz feszültséget okoz, különösen ha a „külső" fenntartó a törvény betűjéhez ragaszkodva ugyan, de inkább a hatalmaskodó hatóság szerepében tetszeleg, mintsem szolgáltatóként a „vevőkör" igényei volnának számára irányadók. Egyébként érdekes és egyben szomorú, hogy az autonómiájukra -joggal - kényes önkormányzatok egy része esetenként ugyanolyan magatartást tanúsít, mint amilyen ellen hevesen tiltakozik, ha ő a szenvedő alany. - A megalkotáskor európainak nevezett kisebbségi törvénynek vannak ellentmondásos szabályai, amelyek jogalkalmazási nehézségeket jelentenek. Melyek ezek? - A viszonylag sok kis szabályozási pontatlanságra talán most nem érdemes hosszasan kitérni, ez olyan szakmai finomságokhoz vezetne, amely a kívülálló számára nehezen lenne érthető. A legfontosabbat meg már eddig is érintettem. Az alapkérdés az - és ez érvényes minden kisebbségvédelmi rendszerre országtól függetlenül -, hogy hol húzódnak az önállóság határai, és hogy a kis közösség hogyan integrálható a nagyobba. A mi törvényünkben túl gyenge az előbbi, következésképpen túl erős az utóbbi. Egy hasonlattal élve; a törvény amolyan jóságos szülőként úgy tesz, mintha a kisebbségi közösség még csecsemő lenne, akit saját érdekében gyámolítani kell, hiszen a „papa" (vagy az idősebb testvér?) jobban tudja, mit szabad és mit nem, pedig itt valójában felnőttek együttéléséről van szó, ahol a vitát rendes családban nem a gyengéb letorkolásával illik megoldani, már csak azért sem, mert nem biztos, hogy az erősebbnek van igaza. - Mulasztásos alkotmánysértés terheli a parlamentet, mivel nem megoldott a kisebbségek parlamenti képviselete. E tény, a mulasztás ténye, nemcsak megfosztja a hazánkban élő kisebbségeket az alkotmányos jogaik gyakorlásától, de az alkotmányos intézmények iránti bizalmat is megingatja. Mikor várható a megoldás? - Szeretnék biztató választ adni. Erre a beszámolómmal kapcsolatban - amiben ez szintén szerepelt - az országgyűlésben elhangzottak fel is jogosítanának. Meg is tenném, ha nem hallottam volna már többször hasonló nyilatkozatokat, anélkül, hogy bármi történt volna. Pedig itt látszólag még konszenzushiány sincs, igaz a tiltakozás erősségéből ítélve olyan nagy nyomás nem nehezedik a törvényhozásra. - Kaltenbach úr! Véleménye szerint mit jelent ma magyarországi németnek lenni? - A kisebbségi sors mindig is vállalás kérdése volt és az ma is. Igen ritka dolog ugyanis, hogy ebből valamiféle előny származik, a fordítottja jóval gyakoribb. A magyarországi németek sorsa az elmúlt évtizedekben jó példa volt erre. Azt hiszem és azt remélem, hogy ezen mindörökre túl vagyunk. Ami pedig engem illet, a kettős kötődést és ezáltal a közvetlen kapcsolódást egyszerre két kultúra kincseihez olyan gazdagságnak érzem, ami természetesen „vele születik" az emberrel, míg másoknak kemény munkával kell megszerezni és talán akkor sem ugyanaz. Olyan érték ez, aminek mindenki hasznát láthatja mindkét országban, hovatartozástól függetlenül, ha képesek vagyunk jól sáfárkodni azzal, amit ránk hagytak az előttünk járó generációk. - Köszönöm, hogy megosztotta velünk gondolatait! Ékes László