Szekszárdi Vasárnap 1996 (6. évfolyam, 1-24. szám)

1996-03-24 / 6. szám

15 1996. MÁRCIUS 24. , SZEKSZÁRDI WASARMAP Az elmúlt hetekben igazán nem volt oka panaszra a megyeszékhely ifjúságának, hiszen a város szinte valamennyi középiskolájában március 15-éhez kapcsolódóan rendezték meg a diáknapokat is. A színes programokon ezúttal nemcsak a szekszárdi tanulók vettek részt, a Kárpát-medence minden területéről érkeztek fiatalok a 100 éves Garay gimnázium által szervezett diáktalálkozóra. Diákok Kassáról és Kolozsvárról „Oda-vissza vagyunk az itteni csajoktól" A Garay-napok hagyományos programja a centenárium és a vendégek tiszteletére a szokásosnál is színesebb és gazdagabb volt. A rendezvénysorozat a március 13-i ünnepi megnyitóval vette kezdetét. Délelőtt a diákok ismeretterjesztő előadásokon vettek részt, illetve különböző versenyeken tehették próbára tudásukat. A következő nap a kultúra és a szórakozásjegyében telt el. Talán az egyik legsikeresebb program a 9 órakor kezdődött sportdélelőtt volt. Nagy érdeklődés kísér^^ombori Ottó csillagász előadását is. A Babits Mihály Mű^Bfdési Házban rendezett kulturális bemutatón végre mi is ^^et alkothattunk a vendégdiákok iskoláiról. A Garay centenáriumának tiszteletére a kassai, pélmonostori, beregszászi, kolozsvári, nagyenyedi, lugosi, óbecsei és szekszárdi középiskolások képviselői emlékszalagot tűztek a gimnázium zászlajára. Az esti Garay-bálon alkalmunk nyílt arra is, hogy közös mulatság közben személyesen is megismerjük a határon túlról érkezett diáktársainkat. Itt bukkantunk rá néhány, a kulturális bemutatóról már ismerős arcra. - Mondjatok magatokról valamit! Melyik iskolából érkeztetetek Szekszárdra? - Kovács Sándor vagyok, a mellettem ülő Pónya Péterrel együtt a Kassai Magyar Tannyelvű Középiskolából jöttünk. - A kolozsvári Báthory István Líceumból hárman érkeztünk a kárpát-medencei diáktalálkozóra: Havadi-Nagy Kinga Xénia, Czilli Botond és jónmagam, Székely Ágnes. - Talán az lenne a logikus, ha azt kérdezném, miről szeretnétek beszélni, és mégis arra vagyok kíváncsi, mi az, amiről nem. - Mondjuk, a politikát elkerülhetjük - kezdődik a beszélgetés. - Egy kicsit mindig zavarban vagyok, ha azt kérdezik tőlem, hol a hazám. - Én ezt a problémát már megoldottam - szól közbe Ági. Ilyenkor azt mondom, Erdély. Nem kell feltétlenül országot megnevezni. - Nagyon tetszett a vers, amelyet a kulturális bemutatón szavaltál. Néha az az érzésem, hogy a határainkon túl élő magyarok sokkal szebben beszélik a közös nyelvünket, mint mi. Láttam, J^^ minden szót élvezettel ejtettél ki. H^Nagyon szeretem Kányádi Sándort, ez a vers meg különösen közel áll hozzám. Biztosan ennek is nagy szerepe volt abban, hogy sikerült jól elmondanom. - Mesétjetek arról, milyen Kassán és Kolozsváron a diákélet. Most nem a tanulásra vagy az iskolára gondolok, hanem azokra a gondokra, amelyeket emellett csináltok. Hova jártok például szórakozni? - Őszintén szólva a kassai diákéletről nincs mit mondani, mert szerintem nem létezik ilyen. Legalábbis számunkra nem - kezdi Sanyi. - Tényleg nem akarom a felvidéki magyarokat sajnáltatni, de nálunk a diszkókat szlovákoknak rendezik. Tán elég, ha annyit mondok, egyszervolt szlovák barátnőm, neki is csak hetek múlva mertem megmondani, hogy én magyar vagyok. - Kolozsváron is akadnak problémák, bár nem egészen ilyen jellegűek. A diáktanács ugyan igyekszik programokat szervezni, ahol együtt lehetnénk, de nincs rá igény. Akkor meg minek törjük magunkat? - A szekszárdi rendezvényekkel elégedettek vagytok? - Igen, - érkezik az egybehangzó válasz. Nekem a legjobban Zombori Ottó csillagász előadása tetszett és a kulturális bemutatót is érdekesnek találtam - folytatja Ági. - Mindenki nagyon kedves és segítőkész - szólal meg végre Péter is. - Látszik, hogy mindent megtesznek, hogy jól érezzük magunkat. Azt azért megjegyzem, nem tartom túl jó ötletnek, hogy a kollégiumban, ahol lakunk, 10 óra után lekapcsolják a világítást. Nem irigylem azokat, akik az egész évet itt töltik. - Én csak azt sajnálom, hogy a rengeteg nagyszerű program között nem jutott túl sok időnk arra, hogy megismerjük a helyi diákokat - mondja Ági. - Itt az alkalom, most „üzenhettek" nekik. - Sok mindent mondhatnánk, de azt írd meg, hogy odavissza vagyunk az itteni csajoktól. Halál komoly! - nevet Sanyi és Péter. - Köszönet mindenért, főleg a sok érdekes előadásért, reméljük újra találkozunk - mondják a kolozsváriak. Ági, Kinga, Bolond, Sanyi, Péter Az ilikaszinó szomorú története Az élet gyakran produkál furcsa helyzeteket, mikor érteüeniil állunk, egymást és magunkat kérdezgetjük, hogy történhetett ez meg, hiszen minden olyan szépen indult Valami ilyesmiről szól a szekszárdi diákkaszinó meséje is. Egyszer volt hol nem volt, az üveghegyen túl, valahol a szekszárdi dombok között néhány fiatal legény és lány arra gondolt, kellene már egy kulturált, nívós, de olcsó szórakozóhely, ahol mindenki jól érezheti magát: ehet, ihat, táncolhat kedvére. Ugye, eddig milyen jól hangzik? Nosza, neki is gyürköztek, hogy e szép álmot megvalósítsák. Azonban hamar rá keílett ébredniük, hogy nem is olyan könnyű feladatra vállalkoztak. Mint minden mesében, itt is föltűntek az ártó, gonosz szellemek, akik a legkülönbözőbb indokokkal utasították el a szép elképzeléseket. A diákok jó tündére, látva a fiatalok lelkesedését és kitartását, segítségükre küjdte a Gyermekek Háza új igazgatóját, Batár Zsoltot. És láss csodát, egyszeribe eltűnt minden csúf akadály a nemes cél elől. A Gyermekek Háza időt és energiát nem kímélve látott hozzá, hogy megvalósítsa a fiatalok álmát. A vonzó, több funkciót ellátó hely nemcsak a diákok reményeit váltotta volna valóra, hiszen az iskolák és a szülők érdekeit is szolgálná, hogy a srácok „háttérfelügyelet" mellett nívósán szórakozhassanak. Hamarosan el is készült a diákkaszinó tervezete, mely a legapróbb részletekig vázolta a fiatalok mai igényeinek tökéletesen megfelelő szórakoztató centrum létrehozásának lépéseit. A Gyermekek Háza és a városi középiskolások diákönkormányzata végre megteremtette a „kaszinót", legalábbis elméletileg. Elméletileg létrejött egy hely, ahol lehet táncolni, diszkóra vagy élő zenére, beszélgetni, videózni, biliárdozni, pódiumműsorokat szervezni, mindezt kemény száz forintért, amennyiért az ember manapság már egy kiló kukoricás kenyeret sem vehet. Papíron, Batár Zsolt és a SZEKSZ-tagok fejében megvalósult egy szép álom, a mi álmunk, vagyis azt hittük a miénk. A gyakorlatban azonban nem jöttek össze a dolgok. Pedig ennek a mesének szép vége is lehetett volna. Március 9-én 18 órakor lett volna a ifikaszinó ünnepélyes megnyitója. (Szomorú ez a feltételes mód.) Minden készen állt, az asztalok, a ruhatár, a büfé, a biliárd, a disco, csak az iQúság hiányzott, akikért mindez megvalósult. Ott álltunk pontosan tizenketten (zömében SZEKSZ-tagok) és nem értettük, hol, kik és mivel rontották el. A Gyermekek Háza hatalmas propagandát szervezett, a városi tv-ben legalább ötször nyilatkoztak ez ügyben, Batár Zsolt személyesen tárgyalt az iskolák igazgatóival, akik támogatásukról biztosították, a SZEKSZ tagjai ígéretet tettek, hogy közvetítik a dolgok állását a diákságnak. Ez utóbbi, azt hiszem, egyszerűen csődöt mondott. Persze most már fölösleges vétkeseket keresni, ha léteznek egyáltalán vétkesek. Talán egyszerűen arról van szó, mi magunk sem tudjuk, mit akarunk. A legegyszerűbb mindenesetre azt mondani, hogy az életnek, ennek a fránya életnek vannak néha furcsa dolgai. Nyakunkon az élet Igen, nyakunkon az élet minden problémájával, reménykedő és reménytelen pillanatával, kusza boldogságával, furcsa mosolyával, igazságtalan igazságosságával, de mindenekelőtt eddig meg nem fejtetett titkaival. Hányan próbálták már megfogalmazni az élet megfogalmazhatatlan dolgait, bölcs általánosságokat mondani erről a káprázatos világról. A kísérletek mind kudarccal végződtek, az életet nem lehet definiálni, nem lehet róla zengzetes igazságokat mondani, nincs hozzá használati utasítás. Sajnos. Pedig semmi nem könnyítené úgy meg a felnövekvő generációk helyzetét, mint egy örök érvényű útmutatás, mely segítségével elkerülhető lenne a kétségbeesett felkiáltás: Te jó ég, nyakunkon az élet! A filozófusok egy rakás dologról megállapították már, hogy nincs kezdete, sem vége, végtelen időben és térben, örökkön létező. Valamiről azonban megfeledkeztek, a felnőtté váló ifjúság állandó, örök érvényű problémáiról. Pedig ezek lényege sosem változik, legfeljebb a mellékneveketfokozzuk másképp, ami 50 éve természetes volt, az ma még természetesebb. Az alapszituáció azonban évszáadokon keresztül ugyanaz maradt, eljön az idő amikor az emberben felmerülnek a miértek, hogyanok és meddigek. „Felnőttem. S kérdezed: miért?hát nem tudom. "Honnan tudhatná ezt egy tépett hajú kamaszlány vagy fiú, ha már Radnóti sem tudta. Pedig a válasz ott lapul valahol az életünk egyik mondatában, ha szerencsések vagyunk aggastyánkorunkban arra is rájövünk, melyikben. Az élet nagy kérdéseire, őrült, kusza dolgaira világít rá Ben Stillerfilmja, amely néhány amerikai fiatal diplomaosztás utáni éveit öleli fel. A produkció tökéletes bizonyítéka annak, hogy a felnőtté válás problémája nemzetközi, nincs tekintettel földrészre, országra, gazdasági, társadalmi és egyéb körülményekre. A Winona Ryder és Ethan Hawke alakította utat kereső, reménykedő, újra és újra lelkesedni képes fiatalokban mindenki magára ismerhet. Eletünkön keresztül is szembesülhetünk a hibáinkkal, hogyan kuszálunk össze magunk körül minden szálat, hogy aztán hoszszas ordibálások, veszekedések és sírások után nagy nehezen rendbe tegyük dolgainkat, és egy naiv, boldog mosoly kíséretében, magunkkal tökéletesen megelégedve elmondhassuk: ezt is megoldottuk. Rövidesen kezdődik az egész elölről, de most már tudjuk, hogy megéri, azokért a boldog, napsütéses reggelekért, mikor úgy ébredünk, hogy túljutottunk életünk egy nagy problémáján. A film végére még az is kiderül, nem is mindig olyan szörnyű, hogy Nyakunkon az élet.