Szekszárdi Vasárnap 1996 (6. évfolyam, 1-24. szám)

1996-01-14 / 1. szám

10 1996. JANUÁR 28. , SZEKSZÁRDI VASARNAP Rejtett értékeink Interjú dr. Töttös Gábor helytörténésszel nemrég megjelent könyvéről - Valamennyi városnak vannak rejlett értékei. Szekszárd ebből a szempontból jelent-e valamiféle unikumot? - Úgy gondolom, igen. Ahhoz képest, hogy Szekszárd soha nem volt nagyváros, sőt annak idején még város sem, csak mezőváros, nagyon sok híres embert „szült meg", s ezek között valóban vannak olyanok, akik világhírűek, így például ifj. Leopold Lajos, akinek 1913-ban megjelent a Presztízs című munkája, melyet kiadtak Londonban, New York-ban, Párizsban és Berlinben, ugyanakkor Szekszárdon hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy egy utcát nevezzenek el a szerzőről. Nem állt a helyzet másként Dienes Valériák

al sem, a világhírű professzornővel. Jielőtt nem neveztek el róla iskolát, addig sok szekszárdi azt sem tudta, hogy hol a lakóháza, hogy ő is itt élt városunkban. - Válasza sejtetni engedi, hogy ön a „rejtett értékeink" kategóriába nemcsak a tárgyakat, műemlékeket, hanem a személyiségeket is beleérti. - A kettő számomra mindig is öszszefonódott. A tárgyak az embert jelentik és az emberek pedig olykor egyegy tárgyat is jelenthetnek. Ez a tárgy lehet szellemi termék vagy építmény. - Adott esetben egy könyv is beletartozik a rejtett értékeinkbe... - Igen, nagyon sok olyan alkotó van, akinek egy-egy műve olyan érték, amelyet széles körben is érdemes lenne közzétenni. Az a baj, hogy akiket ismerünk, azok is többnyire „szobrok". Szeretném, ha ezek a^szobrok" egy kicsit megmozdulnának, ha lelépnének a talapzatról, lenne gyermekkoruk, lennének küzdelmeik és nem pedig ott állnának előttünk afféle imádni való bálványként. - Van-e olyan tárgyi emlék Szekszárdon, amely mellett esetleg rendszeresen elmegyünk mi szekszárdiak és nem is sejkjük, hogy mekkora érték rejtezik benne? lir. Tiitiás tíiJMr REJTETT ÉRTÉKEINK - Nagyon nehéz válaszolni, mondhatnám úgy is, hogy a bőség zavarával küszködöm. Minap a Bartók rádió műsorában dicsekedett valaki, miszerint Európában ötödikként Budapesten mutatták be a telefont a nagyközönségnek. Bizony - sajnos kevesen tudják Szekszárdon elsőként mutatták be 1877. december 25-én, karácsony másnapján, a Nagyvendéglőben, amit ma úgy hívunk, hogy Szekszárd Szálló és amelynek falán erre a jelentős eseményre nem hívja fel a figyelmünket emléktábla. - Milyen a köztudat és a rejtett értékek kapcsolata? - Nagyon érdekes a kérdés és a mögötte lévő tartalom is. A szekszárdiak nagy része olyan neveket őriz meg, akik, mondjuk, lexikonban nem szerepelnek, mint például Borzsák Endre nevét, aki 1909-ben halt meg. Azóta hány év és hány nemzedék volt, hány jelentős református tisztel etessel? Olyanok is vannak, akik maguk őrzik családi hagyományként egy-egy ember emlékét, így Ezer - vagy ahogy a tolnaiak mondják, Ézer - József emlékét, aki Monarchia-szerte híres kovácsként olyan vadlovakat patkolt meg, amit soha sehol senki nem tudott. Említésre méltó Nitsch István és Roboz Zoltán neve, hiszen nekik köszönhetjük az öszszes mai szekszárdi szőlőt. Szomorú, hogy mi, szekszárdiak nem tudjuk, kik ezek az urak. Szeretném, ha könyvem azt a célt szolgálná, hogy mindenki a saját értékeit próbálja meg felismerni, felderíteni és becsülni. Jussunk el odáig, hogy legalább ahol élünk, legyünk tisztában azzal, hogy kik voltak elődeink, kik hagyták ott nyomukat a dombokon avagy szellemünkben. fordították. Álló- és folyóvizek, kisebb-nagyobb tócsák, fűzfákkal tarkított élénk színű rétek, mocsaras lápok fogták közre az ármentes magaslatokra települt pusztákat és falvakat. A Sió-Sárvíz szabályozását Beszédes József végezte. Megépültek a Duna menti védgátak, s elszakadt Európa második leghosszabb folyójától a Sárköz, a háromszáz négyzetkilométernyi tájegység, mely a folyónak köszönhette egykor egész életét: a zsíros-fekete öntéstalajt, a dús réteket, az ártéri erdőket és a mellékágak haltermő vizeit. A magyar nyelvű műszaki irodalom egyik •megteremtőjének számító Beszédes József vízöntő mérnök az ármentesítéssel elévülhetetlen érdemeket szerzett a népművészetéről és népviseletéről híres táj gazdasági fellendülésében, de az utódokra is maradt még tennivaló. Molnár Sándorra is, akit 1919. december 18-án nevezett ki a Szekszárd-Bátai Ármentesítő és Belvízszabályzó Társulat közgyűlése igazgató főmérnökké. Az igazgató főmérnök feladatkörébe tartozott a védőgátak állagának védelme, a belvízcsatornák karbantartása, a vadvízárkok tisztítása és a szivattyútelepek működtetése. Foglalkozásából adódóan sokat tartózkodott a szabadban, a fiait is a természet szeretetére nevelte. A gemenci erdő volt „az otthonom, gyermekkorom, álmok paradicsoma, ahol a szomszéd gátőrház gyümölcsösében minden termő fa még ma is apám gondoskodó és tervező nyomát őrzi" - írja nagyra nőve a kisebbik fiú, aki arról is szólhatna, hogy az apja ásatta a Kis-Duna csatornát egészen a Dár-fok beszögelléséig, hogy Ózsák-, Bogra- és Cserencpuszták belvizei, valamint az őcsényi és decsi határ szomszédos területeinek fakadó vizei biztos lefolyást taMÉSZÖLY MIKLÓS ÖSSZEGYŰJTÖTT MŰVEI Drámák, játékok Lassan minden SZAZADVÉG láljanak. Molnár Sándor irányításával történt a Galgóca, Törjén-tó és a Hosszú-fej vizeinek elvezetése is, ami a Dobornya, Pap-tava, Kánya- és a Szarvas-foki csatorna megépítésével több ezer hold föld művelésbe vételét eredményezte. A szülőháztól a keselyűsi gátőrházig tizenegy kilométer az út, a város szélétől eperfákkal szegélyezett. Hányszor végighajtottak rajta apjával kisgyermekként és kamaszként is, esetenkint szarvasbőgésre járva. Aztán a védgát, a bricskával: Borrév, Lankóc, Báta, a gyermek- és kamaszkori élmények Mészöly-művekbe beépült helyei! A Borrévnél rakták át hajdan a hajóba a jó szekszárdi borokat, de a Szárnyas lovak is erre jártak, mert nem annyira vizes az ártér. A Lankóc-tó mellékének vizeit az édesapja vezette le, Bátán a belvizek átemelésére szivattyútelepet működtetett. Nem véletlen, hogy Báta és Lankóc között találkoznak a Nyomozásban Delmár autóversenyzővel az ötös rámpánál, szarvasbőgés idején. Sutting ezredes „megtehette volna, hogy közvetlenül Bátaszékről vesz irányt Szekszárd felé, végül mégsem így döntött. A parti erdőségek érintetlensége annyira megbűvölte, hogy annyi év után sem tudta kivonni magát a hatása alól". Legalább annyira megbűvölte az ártéri erdők sűrűje, ahova a vizek időnként most is becsapódnak, majd kiáradnak, mint a novella szerzőjét, kinek a természetközeliség egyszerre volt megrendítő és felemelő érzés a félrevezetett ösvényekkel telepített tájon, „ahol a nyomok sehova se vezetnek, mégis biztosan kanyarognak a céljuk felé". Tizenhárom évesen egy avarral félig betakart virágon akadt meg a szeme a keselyűsi erdőben. Egy szépségen, amelyről rajta kívül senki sem tudott, s később sem tudhat, mert pár nap múlva az enyészeté lesz. Az egyetemes létezésnek és az elmúlásnak ez a tettenérése az „erdő súlypontjává" varázsolta a virágot, mellyel a gyermeki lélek a felfedezés pillanatában szinte már-már azonosulni is akart. Majdhogynem pánerotikus viszonyba került a természettel, „a flórával és faunával, az ég kékjével, a vízzel, a hangokkal". A természet, a táj szuggesztiója késztette írásra, s csak aztán a társadalmi közeg, melyben gyermek- és kamaszkorát élte. \