Szekszárdi Vasárnap 1996 (6. évfolyam, 1-24. szám)

1996-08-25 / 16. szám

7 1996. AUGUSZTUS 25. , SZEKSZÁRDI VASARNAP A kórház és én nagyjából egyidősek vagyunk. Egy-két év vá­laszt el bennünket a hetventől Én csak egyszer magyarosítottam, ő többször kapott új nevet. Eredeti­leg vitéz nagybányai Horthy Mik­lóséra keresztelték, aki az avatá­sán is részt vett. Később a megyei születésű, nagyhírű dr. Balassa Jánoséra nem sokáig tartották ér­demesnek, de ez más téma. Nagy­jából együtt öregedtünk. Ne hasz­náljuk a képzavaros „visszafejlő­dés" kifejezést, mert ezt hátrafelé nem lehet megtenni. Maradjunk a kopásnál, elhasználódásnál. En­nek rám vonatkozó része magán­ügy. A kórházé jellemzéséhez van összehasonlítási alapom. Húsz év óta mostanában találkoztunk ötödször. ^ Természetellenes körülmények­ből próbálok számot adni, hiszen az itteni lét minden, csak nem nor­mális. Sőt megalázó. A betegnek nincs beleszólása, hogy ki legyen a lakótársa. Abba se sok, hogy hol, mikor, mit tegyen. Életének min­den mozzanata; gyakran a leginti­mebb is; a nyilvánosság, a beteg­társai és ezek látogatói előtt zajlik. Mosdás, anyagcsere, mely utóbbit még a putri mögött is egymaguk végeznek. Most társaságban. Meg kell ismerkedni az ágy tál és kacsa fogalmával. Utóbbi az egyik szom­szédomnak ötödszöri kioktatásra se sikerült, képzelhető ered­ménnyel. Felnőtt embereket fiatal nők fürdetnek, mosdatnak. A gát­lások érthetőek és nem könnyítik a kórházi tartózkodást. A reggel fél 5-ös lázmérőzéstől este 10-ig a beteggel mindig történik valami. 1'avarészt nem tudja, hogy mi és iért? Munkadarabnak érzi ma­gát egy végeláthatatlan szerelő­szalagon. Szakmájában jónevű szekszárdi kisiparost hallottam tombolni emiatt. Nem egészség­ügyi műveltségével szerezte jó hí­rét. A vele és érte történő szüntelen foglalkozást tudatos kellemetlen­kedésnek érezte. így is minősítette, csapatmodorban. Igazság szerint van felvilágosítás a gyógyításról és egészségi állapotról. Annak, aki' igényli és meg is érti, mert ez irányú fogékonyságunk elképesztően alacsony. Az orvosok kivétel nél­kül mindig, mindenkinek vála­szolnak, olykor drótkötél idegek­kel. Az ápolónők többsége szint­úgy. Bár vannak, de elenyésző azok aránya, akik pökhendiek és viselkedésükkel éreztetik, hogy mielőbb szeretnének túljutni a be­tegen és okvetetlenkedésein. Aki­ben nem embert, hanem letudan­dó feladatot látnak. Az ápolónők­ről azonban majd később.... A helyszín csalóka. VESZHELYZET...? - a megyei kórház közelről ­A hegyoldali kórház legmagasabb pontján álló épület 30 éve a megmo­dernebb volt. Szép, kirakatpolitikai termék, melynek megközelítésére már senki nem gondolt. A kertépítés minden szabályának fittyet hányó 150 lépcső edzett turistákat is próbá­ra tesz. A beteglátogatók többsége nem ebbe a kategóriába tartozik. A kapuig szállító buszjárat megszűnt, ráfizetéses volt, a látogatók nem bír­ták pénztárcával. Fenn, a bejárati lépcső postaláda felőli oldalán, könnyen orra lehet bukni egy elko­pott sárkaparóban. •A liftről csak helyismerettel tudhatni, hogy a hívó­gombra támaszkodva lehet mozgás­ba hozni. A piros fény kigyulladása nem jelent semmit. Az épület, a kór­terem koszos. Az ország és város is az, miért ne lenne? Csak napi egysze­ri, felületes takarításra van pénz, ami pár éve még nem így volt. Az il­lemhelyek viszont sokkal tisztáb­bak, mint korábban. Ez nagy könnyebbség e téren is balkáni ha­zánkban. A kórtermekbe lépő mű­szerfalakban gyönyörködhet. Fül­hallgatós rádió minden ágynál, ami nem működik. Telefonálásra alkal­matlan telefon úgyszintén. Kagylójá­nak leemelésével viszont vészjelzést lehet adni a hosszú folyosó távoli nővérszobájába. A nővérek és a tom­pított szirénahangot éjjel-nappal hallgató betegtársak örülnének, ha ez mindig csak ilyenkor történne. A kórház szép parkban, pavi­lon-rendszerben épült. Nem hiszem, hogy modern megoldás. Ha a vérel­látótól valamit fel kell vinni a hegy másik csücskére, nem lehet csőpos­tát használni, mert nincs. Az ápoló­nő hegyről le 150 lépcsőt, a parkon végig, majd ugyanígy vissza. Közben a szállítmány, esetleg vérplazma ká­rosodhat. A „VÉSZHELYZET" cí­mű jó amerikai filmben valahogy más módszerekkel érkezett kéz alá minden... A különböző vizsgálatok­ra mikrobusszal szállítják más és más épületekbe a betegeket. A muta­tós Toyoták a lehető legkényelmetle­nebbek. Hordágyaikkal, ajtaikkal az átlagos japánok méreteire készül­tek. Valakinek nagy üzletet jelenthe­tett hazai beszerzésük. Bennük az utazás, hordágy aikon a fekvés, gyöt­relem. A beteghordók sorsa se leányálom. Ezek a nagyon nehéz fizi­kai munkát végző férfiak a kórház piramisépítő robotosai, a rabszolga elődökét felidéző bérezéssel... Az anyagi viszonyokat egyébként jobb a kórházon belül nem szóba hozni, mert mindenki dühbe gurul. Ugyanis a vállalkozások korának vadkapitalista beköszöntése még nem ölte ki a természetes igazságér­zéket. Valamikor a sajtó manipulál­ta a közvéleményt. Tudom, hiszen ré­szese voltam. Akkor pártutasításra vagy legalábbis kontrollra. Most jó lenne tudni, hogy kiére? Az egészség­ügyiek bérezésével hónapok óta tö­mik az olvasót, hallgatót, mintha csak financiális helyzetről lenne szó. Az ágyszám és orvoslétszám eseté­ben szintígy. Előbbiben van értelem. Bárki igazolhatja, aki lakott már pl. a 01-es szobában, melyben négy he­lyett háromnak lenne hely. A finan­ciális állapotokról sok szó esik, mert „odafenn" csak pénzben tudnak gondolkodni. Azt senki nem tudja, hogy az itteni spórolásból mennyi jut (majd!) ide?Az emberi, közegészség­ügyi vonatkozásokról csend van. A bérrendezés minimális. Egy tízéves praxisú, keményen dolgozó ápolónő 15 ezer körüli forintot kap, három műszak és szeszélyes hosszúzások után. A meggazdagodás vágya alig­ha tarthatja a pályán. A segítőkész­ség és emberszeretet annál inkább. Ne féljünk a nagy szavaktól! Ezt ők maguk valószínűleg ritkán, vagy so­sem fogalmazzák meg, többségükre mégis ez jellemző. Ami észrevehető a végzett munka milyenségén, de akár némi beszélgető kedven is, amikor a beteggel; akarja vagy sem; megis­mertetik a saját életük részleteit, így mintegy családtagukká fogadják. Parasolvencia (— mellékes) van. Egy rossz szót se tudok mondani el­fogadásáról. Előre adni, mintegy végzendő munkájukat megvásárol­va, előfordul, de ostobaság. Menet­közben vagy utólag, elismerésként, hálából miért ne? Kétséges, hogy meddig maradhat valaki a szak­mában? A 62 évesre emelt nyugdíj­korhatárig aligha. Ki bírja majd akkorra a betegek forgatását erő­vel, ügyességgel az infúziót, a katé­terezést, branülcserét?Abban töb­ben egyetértettek, hogy a jogsza­bály vagy rendelet alkotói nem is­merik a kórházi valóságot. Es ki igen...?A szatírába kívánkozó ti­tulusú „népjóléti" miniszter mina­pi látogatásával (a megye más kórházaiban) tele volt a sajtó. Amolyan tábornoki szemle lehe­tett, kisuvickolt zubbonygombok­kal. Önkormányzati vezető, netán megyei-városi képviselő-testületi tag protokollmentes, érdeklődő ittlétére senki nem emlékszik. Ál­talunk választott országgyűlési képviselő még sosem ült le itt spontán beszélgetni, tudakozódni, érdeklődni ide kényszerült szava­zói, választói közé. Nem ártana pedig, mert az istenadta nép, ápolt és ápoló, elképesztően sokat tud és sok mindenről van véleménye. Erről legalább ugyanennyit tud­nék írni... Más az egyház! Mentes vagyok a túltengő vallásosságtól, de lát­tam a meghatódást és meg­könnyebbülést egyik szomszédo­mon, akinek megizent kérésére fél nap múlva itt volt az eklézsia kép­viselője. Könnyezve mondták együtt a Miatyánkot, szenteskedés nélküli beszélgetésük pedig termé­szetes volt, meleg és emberi. Ettől elszoktunk. Szentostyát bevenni életemben először láttam közvet­len közelről, a szomszéd ágyból. A kórház főszereplői természe­tesen a betegek. A hirtelen jött ba­jokat leszámítva, velem együtt, nagy részüket több évtizedes ön­emésztő tevékenység, életmód hoz­ta ide. Gyógyulni persze mind kí­ván, de azt másoktól várja, olykor szinte ellenségesen és a saját köz­reműködését mintegy kikapcsol­va. A WC-be kerülő „lenyélhetet­len " gyógyszerek természetesen nem tesznek csodát és a látogatók hozta, diétaszegő otthoni koszt sem. Minden beteg: az udvarias és a vesztett férfiasságát olykor szemtelenkedve feltámasztani igyekvő; más és más pszichológiát kíván az ápolónőktől, akiknek többsége ezt tudja is alkalmazni. A IV. sz. belgyógyászatnak voltam lakója, a baleseti sebészet csodálatos udvariasságú - és na­gyon szerény, alagsori elhelyezésű ­ambulanciájának hetekig napi lá­togatója. Ami itt eddig olvasható volt, tapasztalatok tömörítése. Re­mélem életszerűen. Vészhelyzetről adtam számot? Azt hiszem, még nem. Egyelőre. Ordas Iván »

Next

/
Oldalképek
Tartalom