Szekszárdi Vasárnap 1996 (6. évfolyam, 1-24. szám)

1996-06-30 / 13. szám

1996. JÚNIUS 30. , SZEKSZÁRDI MSARI4P Szekszárd híres mw • • • és hova tűnnek autóink? Milye • • I • % M^^k I ség, a nyomozók munkájáról rr BL M I I II ^M I szokás: a nyomozás érdekébe ^^P iJ ü kat. Eredményességükben cs< J

. Farkas Róbert úr és kollégái kifogyhaI ^^ tatlanok a történetekből. Az őrnagy úr ma nem egy konkrét esetről mesélt munkatársaival, hanem egy jelenségről. Hogyan és hova tűnnek autóink? Milyen egy jól szervezett tolvajbanda? A rendőrség, a nyomozók munkájáról most nem írunk részletesen. Ahogy mondani szokás: a nyomozás érdekében nem árulhatnak el módszereket, fogásokat. Eredményességükben csak reménykedni tudunk. Az őshőskor Az őshőskort az időszámításunk utáni 1980-as évek közepére-végére lehet tenni, tehát úgy tíz évvel ezelőttre. Talán emlékeznek még rá, akkor tinédzserkorú Trabantok, Wartburgok, Daciák, Zsigulik, Ladák koptatták kiváló minőségű autósztrádáinkat. Még ezekért az autókért is sokakat hajtott a birtoklás vágya, de keveseknek adatott meg annak öröme. Az •

" hőskorban az emberek 99°/o-a pénzért, becsületes on vette a fenti szupergépeket. A maradék egy százalékfél százaléka viszont azon törte a fejét, hogyan is lehetne pénz nélkül autót birtokolni. A másik fél százalék viszont azon tűnődött, miként lehetne úgy járgányt szerezni, hogy még haszon is legyen rajta. Akárhogy is csürték-csavarták a lehetőségeket, sok választásuk nem maradt, picit törvénytelen úton sikerülhetett csak a terv: lopni kellett. De ne használjunk ilyen csúnya szót e szép mesterségre, maradjunk a jogtalan eltulajdonítás mellett. Az autókázás megszállottjai tehát jogtalanul eltulajdonították a kiszemelt céltárgyat és azzalfurikáztak lebukásig. Mondhatni naivak voltak. A pénz szerelmesei ellenben az elorzott autón vagy gyorsan túladtak, vagy szétszedték, illetve szedették és alkatrészként árusították. Akkoriban ugyanis hiánycikkek voltak az autók külső-belső részei. Nekik egy kicsit nagyobb volt a hasznuk és kisebb a lebukási esélyük. Ennek módfelett örültek. Aztán történt, ami történt, mindenki szabadon é

azhatott szerte a világban, és azt vásárolt, amit \art, illetőleg amit a pénztárcája megengedett. Az ország tobzódott a hűtőszekrényekben, fagyasztókban és videókban. Nem is kellett messzi menni érte, csak a magyar határtól pár kilométerre. Nyugat felé, a félreértések elkerülése végett. De nemcsak szórakoztató elektronikai.cikkeket hoztak be, hanem viszonylag olcsó áron nagy értékű gépkocsikat is. Volt, aki kint dolgozott és a megspórolt pénzén kápráztatta el a szomszédokat. Az élelmesebbje kicsit megbuherálta a járgányokat és tetemes haszonnal túladott rajtuk. A többség persze örült, hogy végre a megdolgozott pénzéért jutányos áron álmai autóját vezetheti. Amíg el nem lopták. A nemrég még kezdő tolvajok gyönyörűen kiépítették a maguk orgazdahálózatát a hozzá tartozó kisegítő ágazatokkal együtt. Mert azért egy lopás sem egyszerű dolog ám. Kell hozzá egy darab ember, aki jogtalanul eltulajdonít. Aztán kell egy garázs, ahol ideiglenesen tárolni kell a kocsit. Kell egy szerelő, aki szétkapja, vagy kicseréli a rendszámtáblát, megváltoztatja az alvázszámot, esetleg átfesti az autót. Aztán kel! egy okirat-hamisító, aki a papírmunkát végzi. Es esetleg egy széles ismeretségi körrel rendelkező eladó is szükséges, aki elpasszolja a kocsit. Egy ki• csit nehézkes volt a dolog, hisz még a hőskorban, a telefonhálózat-robbanás és a mobiltelefonok korszaka előtt történt mindez. Ügyes szervezéssel így is jól járt mindenki. Egyedül csak az eredeti tulajdonos A gépkocsilopás törzsfejlődése hüppögött, ha nem találták meg álmai tárgyát. De ez a rendőrségen kívül senkit nem érdekelt. A középkor A volt szocialista országokból származó autók tulajdonosai picit fellélegezhettek, pár pillanatig a kutya sem törődött a rozzant Ladákkal, Daciákkal. A hét lakat közül le lehetett venni róluk hatot. Aztán már a lebetonozás sem segített rajtuk. Nálunk is keletebbre a mindenki által ismert változások során hatalmas kereslet lett a már említett típusok után. Vitték őket, mint a cukrot. Jó pénzért bárki megszabadulhatott 15-20 éves autójától is. Ők voltak a szerencsések. Mert aztán ingyen és bérmentve elszállították a csotrogákat, mégha a tulajdonos ezt nem igényelte senkitől. Ezerszám hagyta el az országot a sok lopott gépjármű. Bottal üthették a nyomukat. Az óriásifelvevőpiacot úgy tűnt, nem lehet kielégíteni. Közben azért egyéb változások is történtek. Kialakult nálunk is és a többi volt szocialista országban is egy módos, egy módosabb és egy legmódosabb réteg (a többi réteg tárgyunkat nem érinti). Nem legenda, sokan kemény munkával dolgoztak meg a pénzükért, vagyonukért. Ok megtehették (és meg is tették), hogy ne használt, hanem vadonatúj kocsikat, meseautókat vegyenek. Létrejöttek az autókereskedések, képviseletek. A szervizelést is biztosítani tudták, nem kellett külföldre járni alkatrészekért. Lassan lecsengett a szocautók veszélyeztetettségi korszaka. És eljött az újkor. Az újkor Képzeljék el, hogy már pár hónapja álmatlanul forgolódnak az ágyukban éjjel. A családdal és barátokkal kitárgyalják, megtárgyalják, melyik autótípust a legérdemesebb megvenni. Az asszony persze csak a legfontosabb paraméterbe, a színébe szólhat bele, úgyis csak ahhoz ért. Aztán döntenek. Míg egy ismerős mást nem ajánl. Kezdődik minden elölről: álmatlanság, forgolódás, hitelfeltételek, osztásszorzás. Minden stimmel. A piros szín is marad. Autóért el Próbaút a nagyiékhoz. falu központjában leállnak, mindenkivel kedvesen elbeszélgetnek, azokkal is, akikkel nem szoktak, az autót csak úgy mellesleg emlegetik folyton-folyvást. Büszkék, mert mindenki majd szétpukkad: miből tellett ezeknek ennyire?Minden percben megsimogatják, nevet adnak neki. Tucatszor is kipróbálják: jól működik a riasztó. Ezt ugyan el nem lopják! Az első nap talán nem. Mert akkor az örömtől nem tudnak aludni és az ablakban kikönyökölve egész éjjel és hajnalban az új szerzeményt mustrálgatják. Aztán övék a pálya. Mármint a tolvajoké. (Azt azért megjegyezzük, hogy eddig viszonylag kis értékű, másfél milliós autókról beszéltünk. Természetesen sokkal kapósabbak a nagy értékű kocsik, azok tulaja talán nem forgolódik annyit a vásárlás előtt, de semmiképp sem ugrik ki a bőréből, ha a Mercedesét, A udiját viszik el.) De nézzük, hogyan csinálják a nagyok. Általában két fickó a lopó. Dolgozhatnak megbízás alapján, de esetlegesen is. Egyetlen riasztó sem akadály a számukra. A kulcsokat maguk reszelik, vagy veszik. Tíz-tizenötezer forintért már hozzá lehet jutni bármely típus kulcsaihoz. Rádiótelefonon szólnak egy általuk személyesen nem ismert embernek, hogy megcsinálták a munkát. Innen egy megbeszélt helyre viszik az autót, általában egy bérelt garázsba. Itt az autó értékétől függően tizenötezer-ötvenezer forintot kapnak valakitől. Ez a valaki vidékre viszi a kocsit, természetesen rádiótelefonon szól, hogy érkezik az áru. Aznap éjjel garázsban pihen az autó, miután a szállító is megkapta a maga részét. Másnap egy felvezető autó a lopott kocsival egy újabb helyre, mondjuk buszmegállóba hajt, az időpontot és az árat már mobiltelefonon egyeztetve, ahol az autó valós értékének 10-15%-áért cserél gazdát. Innen verőemberrel is megerősödik az új konvoj és egy másik városban végleg el is kel a valódi ár cirka feléért. Szép, tiszta munka. Az ügylet lebonyolítóinak kérdés egy szál se. Annál több kérdése van az eredeti tulajdonosnak és a rendőröknek. A legfontosabb kérdés: miért nem tudják elkapni az autótolvajokat? Erre némileg egyszerű a válasz: mert rendkívül gyorsak és szervezettek. Sokszor úgy átpreparálják a kocsikat, hogy a volt tulaj sem ismer rá. Másrészt a rendőrségnek korlátozottak az eszközei, finoman szólva. A nyomozók szerint akkor érnék utol a tolvajokat, ha éppen ők lennének előttük. Nemcsak a rendőrségi autók minőségével, hanem a mennyiségével is baj van. Az csak álom egyelőre, hogy mindegyik rendőrautóban rádiótelefon legyen. A körözési nyilvántartás is hagy némi kívánnivalót maga után, beleértve az Interpol információit is. No meg, ha felgöngyölítik a szálakat és megtalálják az autót, az kit illet? Az új tulajdonost, aki megvette látszólag szabályosan, hisz minden papír stimmelt, vagy az eredeti tulajdonost, akitől ellopták? De ez persze néma nyomozók dolga, ez már a bíróságra tartozik. A nyomozókra pedig az, hogy állandóan a nyomukban legyenek, zavarják köreiket, talán ez is visszatartó erő egy kicsit. V. GÁNSZLER BEÁTA Illusztráció: Sziráki Zsolt