Szekszárdi Vasárnap 1996 (6. évfolyam, 1-24. szám)

1996-06-02 / 11. szám

1996. JÚNIUS 2. , SZEKSZÁRDI VASARNAP 13 Nincs tovább, vége az ez évi női kézilabda-bajnokságnak. S ha a táblázatra pillantunk, akkor szomorúan konstatálhatjuk, hogy - minimum egy évre - Szekszárdon az NB I-nek befellegzett. Kár érte, mert a FerropatentLazúr a legnépszerűbb Tolna megyei csapat volt, az ő meccseire jártak a legtöbben a megyében, s az átlagnézőszám tekintetében realizálta - sőt ha utánaszámolunk túl is teljesítette - a bajnoki helyezésre vonatkozó célkitűzést: az 5-8. helyek egyikét. Mindenkinek megvan a maga sara a kiesésben _ Sovány vigasz: a csapat sorsa már a befejeelőtt három-négy fordulóval megpecséteflött, így kiesett. Az okok sokrétűek, a fősze^^lők közül valamilyen mértékben mindenki hibázott. Ezek együttesen vezettek el odáig, hogy a középmezőny helyett a reménytelenségbe sodródott a gárda. (Noha a táblázaton elfoglalt 14. helyezés, a sereghajtó pozíció megváltoztathatatlan, de a velejáró következményt, a kiesést nem kell még tényként elkönyvelni, mert mint kiszivárgott, az is előfordulhat, hogy a másodosztályból feljutók közül anyagi okokból egyik sem vállalja az élvonalat, ebben az esetben a Ferropatent-Lazúr * megmenekülne...) Oknyomozó cikkünket kezdjük a főnökséggel, mi az ő saruk a kudarcban? Mindenképpen a Mandzsics-ügy, amelyben véleményünk szerint tovább nyújtózkodtak, mint az a bizonyos pénzügyi takarójuk ért. Szép dolog egy ilyen kvalitású játékos idehozatala, de meg is kell tudni tartani. Különösen akkor, ha annyira frontember a kibontakozásban, a csapat céljainak teljesítésében az illető, mint Tamara Mandzsics volt. Ő volt az alappillér a középső védekezésben, vele lett egy igazi irányítója, szellevezére a csapatnak, s emellett még az átő poszton is teljes értékű volt. Így hát 'he túlzással úgy festett a helyzet, mintha három játékos távozott volna mintegy varázsütésre, nem egy! Ez idő tájt távozott a Szekszárdon fényesen bizonyított, elfogadott Pánczél Barabás a Dunaferrhez, ez a pályán és azon kívül vezér nélkül maradt csapat esélyeit a jó szereplésre tovább rontotta. Egyértelmű, hogy ebben az új helyzetben, amikor már le kell számolni a középmezőny illúziójával és csakis a biztos bentmaradás lehet realitás, meg kell találni a jó edzőt, aki a többnyire még kiforratlan, de NB l-es kvalitású játékosok teljesítményét egy megbízható állandóra felhozza, és egykétjátékost maga mellé állítva újfent csapattá, küzdeni tudó együttessé gyúrja a társaságot. Mint utólag kiderült, Kedves László leszerződtetésével olyan kártyás szerepét vállalta a főnökség, amikor valaki a huszonegyezés közben a 19-re is lapot kér. Nos, a számára ismeretlen, eddig férfivonalon dolgozó, magánéletbeli problémákkal érkező trénerrel - maradva a kártyás hasonlatnál jócskán „túlhúzott" a csapat. Ekkor került az NB I-től legtávolabbi szakmai és morális mélypontra a csapat. Újabb pontveszteségekkel együtt járt az eltékozolt idő. Egyfajta túlmisztifikált Jancsarova-nosztalgiából elhangzik olyan vád a vezetés felé, hogy a Jancsarova-Gábor Adrienn kölcsöncserével tévedett, de eme feltételezés véleményünk szerint megalapozatlan. Részint, mert három külföldi tartása ezen anyagi kondíciókkal luxus, részint mert Mandzsics honosítása napirenden volt, s ebben az esetben megoldható lett volna a tavalyi tizedik helyben kulcsszerepetjátszó szlovák megtartása, s végül pedig: a favorizált szlováka Vasasban jóval gyengébben muzsikált, mint Gábor a vergődő Szekszárdban. Mi a trénerek sara? Lehet-e a cserbenhagyás bélyegét rásütni arra a Pánczélra, akinek szerepe volt az új játékoskeret kialakításában, akiben hosszabb távon gondolkozott a szekszárdi vezetés. Ha az úgymond magas erkölcsi eszmények lennének a mérvadóak a mai magyar valóságban, akkor igen, de a sportban honos morális kategóriák alapján túl sok kivetnivalót nem lehet találni abban, hogy az eddig jobbára csak a periférián dolgozó Pánczél elfogadta az egyik nemzetközi hírű hazai sztárcsapat ajánlatát (Dunaferr). Kedves az általa elképzelt új játékelemekből jóformán semmit sem tudott megvalósítani, a régire, a többékevésbé beváltra pedig egyáltalán nem épített. Közkívánatra lett vezetőedző a szekszárdi kézilabdáért eleddig sokat tevő, szakmailag sokra tartott Hajnal József, akiben sokan bíztak. Az addigi pályaedző tőle megszokott magas hőfokon izzva, időt, energiát nem sajnálva látott munkához. A csapat a már említett mélyponthoz képest kétségtelenül előrelépett figurális játékban, szervezettségben, de stabilitása, tartása, megbízhatósága mégsem lett, a hullámzó egyéni teljesítmények következtében. A fertályórányi feltámadások kevesek voltak a mérkőzések megnyeréséhez. A tréner ennek okát a Pánczél által nyáron elbliccelt, elnagyolt alapozó jellegű erőnléti munkában és a kudarcsorozat kiváltotta pszichés görcsben látja. Ezt sem korbácsos módszerekkel, sem négyszemközti ráhatásokkal nem sikerült oldania. A játékosok szent tehenek lennének? A sors, mások hibáinak kiszolgáltatottjai? Aligha... A fontos posztokon szereplő, amúgy tehetséges Pádár-Károlyi duó egészen máshogy kézilabdázott az őszi idény kezdetétől november közepéig. Más hozzáállással... Az egyetlen klasszikus átlövő, Gábor Adrienn nagyfokú teljesítménybeli ingadozása sem magyarázható pusztán a rutintalansággal, a ráháruló mázsás teherrel. El kellett volna bírnia. A bajnokság hajrájában, krízishelyzetekben az addig nagyszerű Böcking a kapuban és Sklar a beállóban semmi pluszt nem tudott hozzátenni a csapathoz, olyat amivel az unott egykedvűségbe menekülő fiatalokat felébresztették volna Csipkerózsika-álmukból. A szülés után nem egykönnyen visszatérő Oravecz volt az egy szem lámpás, de az ő tudása, lelkesedése nem gyújthatott elégséges fényt. De ha mindenki csak „gyertyát gyújt" - mint a legutóbbi. Kiskunhalas elleni hazai mérkőzésen - akkor esetleg még időben kivilágosodhatott volna. Nem kéne mások balsorsáért, ezáltal a szövetség mentőövéért imádkozni... Húsipari SE: Minőség a pingpongban is! Szép csendesen, szolidan ünnepel a Húsipari SE női asztalitenisz-csapata. Az NB I-ben elért bronzérmet, a fővárosi légió segedelmével sem várt harmadik helyet. Az NB l-es dobogót, amely a szó igazi értelmében nemzetközivé avatta a csapatot. Ott vannak a Szuper Ligában, úgy mint a nagyok előbb az osztrák-német-cseh-szlovák-magyar közös bajnokságban méretnek meg, s csak ezt követően lesznek hajlandóak „leereszkedni" a magyar mezőnyhöz. No és emellett még a rangos ETTU kupában is indulhatnak. Amelyben a tavalyi olaszországi debütálás után - a kínaival felálló Castello Gofredo ellen igazán nem vallottak szégyent - szeretnének legalább egy kört menni. Azt mondják, könnyű volt nekik, hisz a három fővárosi Urbán, Simon és Dr. Zsemlye, valamint a megerősítésnek számító valamikori tolnai ász dr. Bolvári Katalin személye játéktudása garanciát jelentett a sikerre. Eme állítással nehéz lenne vitába szállni, de azért cseppet sem zárójelben jegyzendő meg: ez a gárda ebben a formációban igenis a lehető legtöbbet, a maximumot hozta ki magából. Mert a play ofF-ban a BSE és az Orosháza elé kerülni igenis mutatvány. Az esélyességet tudni kellett valóra váltani a mindent eldöntő Orosháza elleni itthoni mérkőzésen, amit az is nehezített, hogy az első mérkőzésen idegenben vesztettek Urbánék. Mindez mutatja azt, hogy a súlyos balesettől sokak örömére már épülgető Sáth Gyula sugallatára, javaslatára olyan játékosokat szerződtettek, akiket nemcsak a pénz, hanem a teljesítmény is érdekel, akik nem a levezetés gyanánt pingpongoznak szekszárdi Húsos-mezben. S úgy tűnik az őszi nagy feladatokra is marad a gerinc. Csupán a védőstüusú dr. Zsemlye Gabinál várható egy svájci ajánlat, de az örök maximalista vezéregyéniség, Urbán Edit - név a javából a veretes nevektől hemzsegő női pingpongban - úgy nyilatkozott, hogy egyelőre a Szekszárdban gondolkodik. A külföldi ajánlatot is csak abban az esetben veszi komolyan fontolóra, ha játékos edzőnek hívják. Mivel a fiatal Agárdi Réka - aki Statisztika kölcsönjátékosként volt itt - követi nevelőapját a BSEhez, így valakivel mindenképpen erősíteni kell a húsosoknak. Hogy kivel, mennyiért, ez a küszöbön levő szponzori, szponzorálási változások függvénye. Vagyis miként állnak a sporthoz az új tulajdonosok, mennyire orientálnak a maradó régiek. Mindenesetre a sportvezetés immáron nemcsak egy nemzetközi nívón teljesítő súlyemelő-szakosztályért, hanem az Europingpong szekerére időközben felkapaszkodó asztaliteniszezőként is lobbizhat. Kulissza Lévén, hogy másodízben adatott meg, hogy az igazán jó kilátással bíró sajtópáholyból követhessem az ezévi klubszintű európai futballcsúcsot, a Bajnokok Ligájának döntőjét, hazaérkezvén többen is kérdezték: mitől volt Rómában a szokásosnál is valamiveljobb, több a Juventus, miért volt szürkébb az elmúlt egy év során szuperformációként is aposztrofált Ajax. Feltűnt valami az előkészületekben, a játékosok magatartásában, a csapatok előző napi megnyilvánulásában? Voltak-e olyan látszólag jelentéktelen dolgok, amelyeknek lehetett valamilyen köze a Stadio Olimpico „gyepszínpadán" való szereposztáshoz? Mindenféle kategorizáló kinyilatkoztatást mellőzve vallom, sugallom, hogy igen. Mert a sérülések (de Boor fivérek, Kluviert, Overmars - ez utóbbi már fél éve nem szerepel a holland bajnokcsapatban), Reiziger sárgák miatti hiányzása ellenére a kelleténél nagyobb mellénnyel érkezhetett az Ajax. Hogy a frenetikus sikerekhez szokott szurkolóik egy kézlegyintéssel elintézték a Juve-t, legtöbben a három ujjukat mutogatták, azon nem lehet különösebben csodálkozni, de az már biztos, hogy a kötelező optimizmus kategóriájába tartozik, ha a szakvezetés a sajtótájékoztatón nem tartja anynyira fontosnak az ellenfél taktikáját, mondván, általában a mi játékunkhoz alkalmazkodnak az ellenfelek, s ez a Juventussal szemben sem lesz másként. Másik adalék. A kedd esti, a sajtó által is megtekinthető átmozgató Ajax-edzés vége már néhány játékosnál amolyan esti előünneplő zsúrra változott. Túl sokat fényképezkedtek, beszélgettek, sétálgattak egymással és mintegy hétszázfös nemzetközi sajtó hölgytagjaival. Olyan kedélyes volt a hangulat, hogy a döntőn szintén a felelőtlen bohém pózában tetszelgő, már a Milán játékosának számító Davidsot - túl a közös fényképezésen - még egy dekázó versenyre is kihívhattam volna... Lehet, hogy szóra sem érdemes lenne mindez, ha nem látom a másik oldalon a szigort, a komolyságot, a kimértséget. A sajtót nem engedték be az edzésre, a nyilatkozatokat is szűkszavúan mérték. S ígérték az Ajax játékához maximálisan alkalmazkodva csapdát állítanak nekik. A látottak függvényében „hajlok arra". Igen, lehetett valamilyen szerepe a két eltérő mentalitásnak, avagy éppen a szerepjátéknak...