Szekszárdi Vasárnap 1995 (5. évfolyam, 1-34. szám)

1995-02-12 / 6. szám

1995. FEBRUÁR 12. , SZEKSZÁRDI VAMRN4P 3 A vendég joga és kötelessége Keszthelyiné Vajda Mária a legnagyobb konyhát üzemelteti Szekszárdon. 1300 emberre főz naponta, a hatéves gyermekektől kezdve a főiskolai tanárokig, vállalkozókig, nagyon sokan ülnek le a főiskola éttermének asztalaihoz. Lépéskényszer és szenvedélyes szakmaszeretet, mindez előbukkan életében, szavaiban. Az ember egyénisége, ugye tükröződik abban: mit, de főként hogyan eszik? - Igen, felnőttként feltétlenül. - No és miben nyilvánul meg ez? ^ - Talán az állófogadásokon mérhető le legjobban, általánosságban romlott az étkezési kultúránk az elmúlt néhány évben. Az állófogadásjellege az, hogy minden fogást külön tányéron fogyasztanak, ezzel szemben a hideg és meleg étel, de sokszor a sütemény is egy tányérra kerül. De előfordul az is, hogy a vendég széket húz az asztal végéhez és ragaszkodik hozzá, hogy a vadpörköltet kanállal ott egye meg, mert úgy esik jól neki. Persze vannak jogai a vendégnek, de kötelességei is, és ha az enyhébb figyelmeztetés nem elég, akkor rá kell szólni: na ezt nem, uram! De folytathatnám azzal, hogy egy svédasztal esztétikai látvány, nem illik rátenni kalapot, sálat, diplomatatáskát, vagy ha hoz valaki egy üveg pezsgőt, illetlenség azt mindjárt melegében az asztal közepébe helyezni... Sajnos nem tudunk kulturáltan viselkedni, enni és ez a gyerekeknél hatványozottan jelentkezik. - Hogy is várhatnánk el, hogy különbek legyenek a szülőknél, a felnőtteknél? - Persze, hogy nem várható el. Mindenki rohan. Sokszor szólok egy-egy gyereknek: vedd le a kabátod ebéd közben! Nem lehet, mert rohanni kell németórára, közben szakad róla a víz, a leves végigfolyik a kabáton... - Ha jól meggondoljuk, többször eszik a gyerek ilyen módon, mint otthon, a feltételezett konszolidált környezetben. Bár ez utóbbi vész semmibe leggyorsabban a gazdasági válsággal. - Az iskolai étkeztetés feladata nem kevesebb, mint hogy a gyermek étkezése 70 százalékátadja. Sőt, nem egy esetben egyedüli és kizárólagos. Nemrég hallottam a megdöbbentő adatot, hogy a magyar gyerekek 60 százalékának egészségi állapota kívánnivalót hagy maga után. Iszonyú szám. - Kinek kellene ezt komolyan venni? - Mindenkinek. Felelős az is, aki adja a pénzt: az önkormányzat, a szülő, az is, aki lefőzi: én. Vissza kellene a szülőnek kérdeznie: mit ettél, miért? Vásároltam egy boltban, háttal álltam a beszélgetőknek. Nagypapa kérdezte a kisunokát: milyen volt az ebéd? Unoka mondta: pocsék. Nagypapa annyiban hagyta, én kezdtem faggatni: melyik iskolába jár, hol eszik. Kiderült, hogy nálam. Kérdem, mit evett. Erre feleli, gulyáslevest, ami egész jó volt, a túrósbatyut is mind megette... de az első reakció: pocsék. Ez a kategória. Mégsem tudnak megbántani. Véletlenül kerültem a gyermek- és közétkeztetésbe, nagyon megszerettem, a gyerekek mindig is közel álltak hozzám. - Milyen megoldási mód lehetséges, hogy ne legyen megfizethetetlenül magas az ár, viszont a színvonal se romoljon? - Nagyon szűk a lehetőség. Másfél éve volt egy ebéd nyersanyagértéke 46 forint, ma 58. A valamikor 3,50-es tojás tíz forint, a hús, a burgonya ára minősíthetetlen, kár sorolnom. A gyermekélelmezés normája' egyáltalán nem követi a piacot. Nagy baj, mert ezzel ellaposodik, másrészt, ha nem áldoz erre az önkormányzat, hanem a vállalkozóra, az pedig tovább a szülőre hárítja a terhet, mi a vége? A gyereket kiveszik, mert nem tudják fizetni, a család előbb-utóbb más csatornán szociális támogatásért jelentkezik a városnál. A másik nehéz kérdést a magyar étkezési tradíciók jelentik. Szaftos hús főtt tésztával, az igen, de a vajas burgonya, zöldköret már nem ízlik, hosszú idő után mertem újra becsempészni a barna kenyeret. Tudom, a szülőket kellene először megnyerni az ügynek. Hiába kerülöm szándékosan a töpörtyűt, húsos hurkát, disznósajtot... - Pedig bizony, ezek a megfizethető élelmiszerek Magyarországon! - Az a baj, hogy az ember lelkiismeretén alapul, mit ad. Nincs egy szerv, hatóság, amelyik ellenőrzi, standardét állít fel: mi az a minimum, ami alá nem lehet menni. - Vendéglátós-dinasztiából származik? Ennyi év után megkérdezheti az ember, hogyan került erre a pályára? - Nem mondhatnám, hogy dinasztiából, anyukám gazdasszony és szobaasszony volt a régi Garay Szállóban. Érettségi után a portásiskolába mentem Budapestre, a Royalban dolgoztam, ami akkor igazi elegáns művészszálló volt. A vendéglátó-ipari vállalat ösztöndíjasaként hazajöttem, és ahogy születtek a gyerekek, nem bírtam a három és két műszakot, átmentem egyre inkább az éttermi szakmába. Kalkulátor, melegkonyhás vezető voltam, majd a Gemenc éttermében helyettesként, üzletvezetőként töltöttem el tizenhat évet. A dinasztia talán itt folytatódik, a gyermekeim, háromból ketten vendéglátósként végeztek, Orsi Szarvason óvónőképző, táncoktató szakra jár levelezőn és a többiekkel mellettem dolgozik. Látom, hogy van valami a vénájukban ebből a szakmából. - A Gemenc szálló egy nagy törés volt az életében, ugye? - Igen, privatizálták, megpályáztuk ugyan, de nem nyertük el, holott vállalati szinten eredményesen, és azt hiszem, a város megelégedésére működtettük. Pontosan tudom, mi volt a háttérben, de nem beszélek róla. Három hónapig három gyerekkel, negyvenhat évesen munka nélkül voltam. Akkor pályáztam meg a tanítóképző főiskola konyhájának üzemeltetését, most már azt mondom, hála istennek. Öt évre nyertem el. Mindig olyan munkahelyet szerettem volna, ahol a gyerekeim segíthetnek, együtt dolgozhatnak velem. - Azt gondolnám, hogy az álmok netovábbja egy hangulatos kisvendéglő. - Nem tettem le róla, egy másik lépésem volt legutóbb, hogy a Gastroluxot bérbe vettük. - Valahogy soha nem volt ez egy bejáratott, hangulatos hely, éppen a városközpontban, a patinás épületben! - Már a neve is borzasztó, pedig annyi jó név van a környéken, dűlők, tanyák, dimbek-dombok. Itt van egyébként a vendéglátó-iskola oktatási kabinetje. A konyhájában öt tűzhely van és nincs ablaka - ennyit az építtetőről. Egy igazi (Folytatás a 4. oldalon.)