Szekszárdi Vasárnap 1995 (5. évfolyam, 1-34. szám)

1995-01-29 / 4. szám

8 , SZEKSZÁRDI VASARNAP 1995. JANUÁR 29. Igazságos? Humánus? Törvényes? Az európai kultúrvilágban évszázadok óta úgy van, hogy ha egy nemzet hadba küldi fiait, akkor annak a háborúnak rokkantjairól és az elesettek hozzátartozóiról is gondoskodik. Ötven évvel a háború után, lehet, hogy nálunk ez mégsem egészen így van? Erről beszélgettem Huba Jánossal és Horváth Sándorral, a Hadigondozottak Országos Nemzeti Szövetségének (HONSZ) Tolna megyei vezetőivel. - Mi, fiatalok hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy azt a tartozást, amit a kárpótlással egyáltalán rendezni lehetett, azt önök felé már az Antall-kormány rendezte. Most mégis nyilvánosságot kértek. - Meglehetősen hosszú huzavona után 1994 áprilisában született meg a rólunk, hadirokkantakról, hadiözvegyekről, hadiárvákról szóló törvény - kezdi Huba János. Ez a jogszabály olyan dolgokat is tartalmaz, amelyek éppen nem kedvünkre, hanem ellenünkre vannak. Legnagyobb hibája, hogy megosztja azt a réteget, amelynek becsült száma már csak 20-30 ezer fő. Az 1949. január 1-jei limit meghúzásával csak azok kapják ezt a kárpótlást, akik már ez előtt az időpont előtt kaptak valamiféle járadékot, illetve minősíttették magukat. Arra nem gondoltak a törvényalkotók, hogy nagyon sokan csak '49-'50-ben, sőt majd még csak a '60-as évek elején szabadultak a hadifogságból vagy a „malenkij robot" lágereiből, s nem is volt módjuk ügyükben eljárni. Sokan félelemből sem tették meg, családjuk nyugalmát féltve, mert mi évtizedeken át megbélyegzettek voltunk: „a bűnös nemzet bűnös fiai". - Miért került a törvénybe az 1949es időhatár? - Egy kicsit vissza kell mennünk a történelembe. 1933-ban született az a törvény, amely a hadirokkantakról mindenre kiterjedően gondoskodott. Ez egészen tavalyig érvényben volt, csak nem hajtották végre. Ugyanis 1949-ben egy kormányrendelettel (a 4178-as szá. múval) megvonták a járadékfolyósítást. Ezután hosszú ideig feledésbe merültünk. Majd '89-ben alakult két érdekvédelmi szervezetünk, a HONSZ és a MAHONSZ, és sok könyörgés meg tárgyalás után végre elértük, hogy '92-ben és '93-ban egy-egy kormányrendelet alapján bizonyos havi pénztámoHuba János maga is elutasított gatást kapjon mindenki, aki hadigondozottságát mint rokkant vagy özvegy igazolni tudta. Ez egy lépés volt előre jelezvén, hogy a törvény készülőben van. Ezt ígérgette Für Lajos, az akkori honvédelmi miniszter, de nem lett belőle semmi, sőt a történész miniszter két éven át azon meditált, hogy talán nem is hozzá tartozunk, hanem a népjóléthez. Nos, a MAHONSZ társadalmi úton előkészített egy törvényjavaslatot. Erre Für Lajos is bejelentette '93 őszén, hogy készülőben van a törvényjavaslat, amit aztán '94. áprilisban megtárgyaltak, határozatot hoztak, s 2 tartózkodással és 1 ellenszavazattal el is fogadtak, bár mindegyik hozzászóló, pártállástól függetlenül hangsúlyozta, hogy erősen „lyukas", elnagyolt törvény született, melyre a választások után hamarosan vissza kell térni. - Önök tavalyjúnius 7-énjegyzékben közölték módosító javaslataikat. - Felsoroltuk azokat a pontokat, amelyeket még a végrehajtási utasítás megjelenése előtt javasoltunk módosítani. De az elmúlt bő fél év alatt nem vették elő a törvényt, bár az 1995. évi költségvetéssel összefüggésben mégis módosították. Eszerint ugyanis a hadiárvák az 50 ezer forintos egyszeri kárpótlást megkapják ugyan, de majd csak 1996. januárban. Ezt a határidő-tologatást felháborítónak tartjuk, és nem tudjuk elképzelni, hogy éppen ez az összeg hiányzott annyira az államkasszából. Pár hónapja még úgy nyilatkoztak, megvan a szükséges pénz. A múlt év október 4-én petíciót nyújtott ne a MAHONSZ Gál Zoltánnak, a parlament elnökének. Semmi reagálás. A hónap elején Horn Gyula miniszterelnöknek adtunk át egy leHorváth Sándor az elutasított határozatokkal velet, kérve, tűzzék végre napirendre a törvényt. Ö kérelmün^^ a HM közigazgatási államtitkárához továbbította. - Milyen pontokon kérték a módosítást? - A már említett '49-es limiten kívül más hiányosságai, elemi hibái is vannak a jogszabálynak - veszi át a szót Horváth Sándor. Kértük, hogy a járadék összegét ne a nyugdíjjal, hanem az inflációt jobban érzékelő minimálbérrel hozzák összefüggésbe. Rendelkezzen pl. az adókedvezményről, ingyenesjogsegélynyújtásról, közgyógyszer-ellátásról. No és azokról a hadirokkantakról isgondoskodni kellene, akik a Magyar Királyi Hads^ regben szolgáltak, s most Erdá^ ben vagy a Felvidéken vagy Munkácson élnek. - A törvény betűje szerint önök ketten sem egyforma megítélés alá esnek. - Én 1944-ben sebesültem, bal lábamat cömbközépben elvesztettem, 75.%-os rokkant vagyok - folytatja Horváth Sándor. Nyugati hadifogságban ápoltak, 1946-ban jöttem haza. Most 200 ezer forint egyszeri térítésben részesülhetek kárpótlás címén, mert az elmúlt 50 évben elmaradt az a járadék, ami engem az 1933. évi VII. törvény alapján megilletett volna. Ötven évet kellett várnom, de én most legalább kapok valamit. Viszont a 90 szekszárdi beadványból 38-at elutasítottak. már másodfokon is.