Szekszárdi Vasárnap 1995 (5. évfolyam, 1-34. szám)

1995-09-17 / 28. szám

SZEKSZÁRDI VASARNAP SZEKSZÁRD ÉS A KÖRNYÉK HETILAPJA V. évfolyam 28. szám * * * 1995. szeptember 17. „Mikor a nappal megint enyhe, mikor az ember újra víg, mikor csupán a beteg renyhe, amikor a diót verik, mikor szellőztetik a pincét s a gazda a tanyán időz: őrizni a hegyeknek kincsét fényes fokossal jár a csősz..." Édes az otthon (Babits Mihály) Akármi adódjon is, szüret mindig volt és lesz, a szőlő betegségei miatt olykor sürgetőbb, máskor komótosabb időben. Ha nincs sok eső, gyűlhet még a fürtökbe az áldott nap sugara, a zamatért felelős erő, hogy aztán Dionüszosznak is megadassék az áldozat. Jó, hogy akadnak még lelkes emberek, akiknek fontos a mi szekszárdi szüreti fesztiválunk. Forog nálunk az idegen, mi büszkén mutatjuk nevezetességeinket, mintha világváros lenne Szekszárd. Hazalátogatnak a régi városlakók is, kezet rázunk, örülünk egymásnak. Mészöly Miklós jegyezte meg az egyik szüreti tanácskozáson, hogy szép dolog nyitni mások felé, mert így keltjük a tágasság érzetét, így tükrözi ez a kis Urbs is Európát, s éppen alkalmas időben, ezen az archaikusan szép ünnepen, a termés betakarításakor. A borára büszke város oldott arculata szerencsére nem változik. Szekszárd sosem volt elzárkózásra épülő, inkább a közös vállalkozásjellemezte. Aztán legalább mi, helybeliek is hagyjuk kicsit a munkát, kibírunk otthonainkból, megállunk, beszélgetünk, divatos szóval: lazítunk. Futó napjaink enyhítő órái ezek. Csak úgy nézelődünk a portékák között, hallgatjuk a zeneszót, kiállításra, előadásokra megyünk. Valahogy minden barátságosabb, mintha a gondokat elfújhatná a kora őszi szél. Mintha feltámadna az egykor volt Szekszárd szüreti puttonyosért kiáltó népe és minden, évezredek óta itt termő szőlőtőke, azok mesteri művelői, s a vidám szüret után a megérdemelt gulyásra, dióskalácsra áhítozók serege. Régi fényképeket nézegetek. Megfakultak már. Egy asztaltársaság üldögél a nádfedelű tanya előtt. Oldalt, megtisztítva soijáznak a szőlőművelő eszközök, szikkadoznak a felfűzött paprikák, s látszik, a dió is kikívánkozik már a héjából. Az asztalon cipó és pogácsa mellé van sonka is, jóízű tavalyi. A gazda, maga előtt tartván a telt lopót, peckesen áll, elégedett az érett nedűvel. A többiek meg ülve emelik poharukat békességben, nyugalomban. Meleg szívvel, jókedvűen üzennek a nap és fold ajándékával: Isten éltessen benneteket, majdani szekszárdiak! NÉMETH JUDIT Fotó: Otós Réka Egy pohár bor