Szekszárdi Vasárnap 1995 (5. évfolyam, 1-34. szám)

1995-05-28 / 21. szám

9 1995. MÁJUS 28. , SZEKSZÁRDI VASARNAP A házasság Valamikor nem is olyan régen, ezelőtt huszonöt évvel a távoli Fülöp-szigeteken megszületett egy csöppnyi lány, akit szigorú katoliküs életet élő szülei Viktória Maria Inez néven jegyeztek be a helyi anyakönyvi hivatalnál. Ugyanebben az időszakban Őcsényben is felsírt egy kisfiú, aki Stiener Zoltán névre hallgatott. A kislány politikus édesapja Marcos hatalomra jutása után családjával menekülni kényszerült az országból, húsz évvel később pedig Stiener Zoltán indult el az ismeretlenbe, Amerikába. Róluk szól a következő írás. - Apuékkai megegyeztünk, hogy ha három hónap alatt nem sikerül ^munkát találnom, egzisztenciát teremtenem, akkor hazajövök - meséli. - Megvettük előre a hazafelé szóló repülőjegyet is. Az első hetek rémálomnak tűntek. Csak azt láttam, hogy fogy a pénzem és nincs semmi. Ha egy napra sikerült munkát találnom a kikötőben dokkmunkásként, azt két nap alatt elköltöttem, feléltem. Abszolút kilátástalan volt a helyzet. Freppán Miklós barátom lakott egy néhány négyzetméteres szobában, nála aludtam. Ö akkor már egy éve kint volt, arra számítottam, hogy segíteni tud, de neki sem volt akkoriban munkája. Piskor Zoltán barátommal mentünk ki Amerikába, de mondom még Miklósnak is megélhetési gondjai voltak. Mi meg teljesen kilátástalan helyzetbe kerültünk. - Te azért beszélted a nyelvet. Gondolom ez előnynek számított... I - Csak hittem, hogy tudok angolul. Gondolj bele, egy pincérnek tizennyolc féle fehérbor nevét kell ismernie, azok mindegyikéről beszélni. Hol volt ehhez az én nyelvtudásom? - Akkor mihez kezdtél? - Próbáltam mindent. Autómosástól, edénymosogatáson keresztül, a bútorpakolásig mindent csináltam. Dokkmunkásként dolgoztam. Az volt az öröm, ha sikerült munkát találnom. Néha volt egy-egy napra munkám, de a végén-már ott tartottunk Zolival együtt, hogy az utcán kell aludnunk. Főtt krumplit ettünk, meg tojást, mert másra nem tellett. És akkor sikerült elhelyezkednem. - Úgy tudom, a barátod megunta ezt és hazajött, te kitartottál? - Igen, hazajött, később újra kiutazott, de nekem addigra sikerült edénymosogatóként elhelyezkednem. Nem sokáig dolgoztam ott, mert a főnök azt mondta, hogy jóképű gyerek vagyok én, mehetek pincérnek is. Az első időben megrendelést nem vehettem fel, csak kivittem az ételt. - És akkor jött Inez... - Ott ült az étteremben egy férfival. Azt hittem, a barátja. Ez az étterem San Francisco egyik legelőkelőbb utcájában van. Biztos láttad a filmekben, meredek utca, csilingelő villamos, szóval minden adott, hogy oda csak nagyon gazdagok járhatnak. Ott ült ő egy idegen férfi val, de ahogy megláttam, mintha áramütés ért volna. - Inez. Te mit szól tál ahhoz, hogy egy pincér ismerkedni akar veled? - Első látásra tudtam, hogy a fiú nem amerikai. Én is bevándorló voltam, így Zoltán egyből szimpatikus lett, bár akkor még a nevét sem ismertem. Ma pedig engem Inez Victoria Steinernek hívnak. így írták be az irataimba, mert a Stienert sehol se tudják leírni. - Most, hogy itthon vagyunk megújíttattam a személyi igazolványomat meséli Zoli - abba is Steinerként vezették be a nevemet. Egyébként San Franciscóban a Steiner utcában lakunk. - Anyukám tanítónő - veszi át újra Inez a szót, - amióta itt élünk Amerikában egy főiskolán tanít, aputól sajnos elváltak. Ő most New Yorkban él. Az öcsém szintén itt a keleti parton jár egyetemre. Jazzbalettet táncolok egy együttesben, amellett koreográfiát tanítok. Mc. Hammer nevű énekes mellett voltam háttértáncos - ő egy nagynevű néger énekes, - most pedig a Baby Faces együttessel táncolok. - Mindezek mellett egy mentőautón is dolgozott - szól közbe újra Zoltán, jelenleg életmentést tanít. Ez úgy kezdődött, hogy egy oktatásra specializálódott maszek iskolában tanított, de ma már önálló vállalkozásban rendőröket, tűzoltókat, úszómestereket, favágókat, bizonyos köztisztviselőket tanít. Önálló vállalkozásban szervezi a tanfolyamokat, heti két alkalommal dolgozik, mellette pedig tanul, mert mindenképpen el szeretné végezni az orvosi egyetemet is. - Zoli, édesapádék egy tucat színes magazint mutattak, amelyben fotómodellként szerepelsz. Abból nem lehet megélni? - Nem akarok egész életemben pincér lenni, de a modellkedésből nem tudnék megélni. Van olyan hónap, hogy nagyon jól megy, máskor meg kenyérre sem lenne az elég, amit abból keresek. Még itthon Magyarországon kezdtem bodybuildingezni, kint is folytattam. Ez gondot is jelentett, mert * ^ idő után divatbemutatókon azért nem szerepeltettek, mert túlságosan széles volt a vállam. Fogyókúráznom kellett és felhagyni az edzésekkel. Azt mondták, hogy el kell döntenem, vagy nagyon izmos leszek és azzal keresek pénzt, vagy pedig vékonyabb és akkor mehetek divatbemutatókra. De így egyik kategóriában sem vagyok jó. - És mit választottál? - Nekiálltam diétázni, nem csináltam a testépítést csak futottam, bicikliztem, de nem éreztem jól magam. Úgy döntöttem, maradok, aki voltam, ha nem lesz pénz, akkor nem, de azt csinálom, amit megszoktam. így most újra a testépítés korszaka jött el. A fotózásban is szerencsém lett, jelenleg három magazinba dolgozom. Nem nemzetköziek, csak olyan helyiek és nem is mindig az első oldalon szerepelek, de különböző erőfejlesztő gyakorlatok bemutatására fotóznak. Ez is hoz valamit. Eddig három kisfilmben sikerült szerepelnem. Ne gondolj nagy szerepekre, de az is siker volt, hogy bekerültem. Amerikában csak így lehet kezdeni, az elején mindent elvállal az ember, ha filmes karriert akar elérni. - Inez, amikor Zolit szebbnél szebb manökenekkel fényképezik, nem vagy féltékeny? - Nem, tudom, hogy őt sokan szeretik, de ez nem baj. Amíg mások nézik, addig nem számít. Akkor lenne csak baj, ha ő nézne meg másokat. Mi Fülöp-szigetiek mindent megteszünk a férfiért, de egyet nem tűrünk, ha félrelép. Akk"ornagyon harcias tudnék lenni. Egyébként is én hordom otthon a nadrágot. - Hogy eltek, hol éltek? - Nem toronyházban, csak egy tízemeletes bérház legfelső szintjén. Nagyon szép japán-kert van a házunk előtt. Nem olcsó a bérlet, mert havi 1400 dollárt fizetünk a lakásért. Ezért is szeretnénk minél előbb egy kicsi, két-három szobást venni, ami csak a miénk. Mert szép ez a mai, de ha nem jönne össze a pénz, akkor nem tudnánk fizetni. Hiába van itt vízesés, konditerem, minden, de nagyon drága. Ezt a pénzkidobást nem akaijuk folytatni. - A közeli cél, hogy jövőre tudjunk venni egy lakást. Mondtam, nem nagyot, de olyat, ami a miénk. Később talán egy házat is sikerül venni. Inez minél előbb szeretné befejezni az orvostudományi egyetemet, de most olyan lehetősége van pénzt keresni, amit nem szabad kihagynunk. Lehet, hogy kész orvosként se keresne anynyit, mint most ezekkel az életmentő tanfolyamokkal. Ezért, amíg ez megy, halasztotta az egyetemet, de semmiképpen sem mondott le róla. Én pedig - jelenleg fopincérként jól keresek, de mint mondtam, a filmes szakmában szeretnék boldogulni. Addig pedig a testépítés is napi programom. * A mindkettőjüknek szóló kérdést Ineznek tettem fel. Mi lenne, ha egyszer Zoli a honvágy parancsának engedelmeskedve haza akarna jönni? „Ettől féltem a megismerkedésünkkor is - mondta Inez, - én már egyszer költözni kényszerültem, elhagyni barátokat, rokonokat, a világ másik felén újra kezdeni mindent. Nagyon nehéz volt, nagyon nehéz lenne újra, de Ö a férjem, a gyerekeim - mert kettő lesz, apja, gondolkodás nélkül követném. „Én pedig annyira szeretem a feleségemet, hogy soha sem hoznám ilyen nehéz helyzetbe" - mondja Zoli. Egyébként az egy évvel ezelőtt San Franciscóban kötött házasságukat az elmúlt hét végén a szekszárdi Művészetek Házában újra megerősítették. Kép és szöveg: Tamási János megerősíttetett