Szekszárdi Vasárnap 1995 (5. évfolyam, 1-34. szám)

1995-05-28 / 21. szám

1995. MÁJUS 28. , SZEKSZÁRDI VASARNAP 5 Volt egyszer egy iskola Az 1991 /92-es tanévben érdekes és izgalmas tanítási programmal indult a gyakorlóiskola egyik első osztálya. A személyközpontú pedagógiai törekvések tanulmányozása, valamint saját korábbi nevelési-tanítási tapasztalata, beállítódása és nevelői attitűdje vezetett két vállalkozó szellemű, újító pedagógust, Antus Györgynét és Szoboszlai Hildát egy négyéves komplex tanítási program kimunkálására. Törekvéseik találkoztak az AKKORI iskolavezetés megértésével, kedvező fogadtatásra leltek a főiskolán és neveléstudományi körökben, támogatást nyertek innovációs pályázatokon, s •

sszhangban voltak-vannak a szülői elárásokkal. „Tanítani és nevelni csak szeretettel lehet" A program a Zsolnai-féle nyelvi-irodalmi-kommunikációs modellre épül. Legfontosabb célja első osztályban az óvoda-iskola átmenet zökkenőmentessé tétele, a későbbiekben egy hangsúlyos intellektuális fejlesztés, a tanulási hajlam erősítése, speciális képességek feltárása. Ennek érdekében sok mindenben eltérnek a poroszos iskolarendszerben megszokott merev, kemény módszerektől, formáktól, órakeretektől... Az osztály tanítói vallják, a szabad gondolkodás szabad embereket nevel. A gyerekekkel együtt tervezik Pteg a napi programot (a lehetőségek határain belül), megadják nekik a döntés szabadságát, de ezzel együtt annak felelősségét is. Hiszik, hogy különbözőségeink sokszínűséget visznek életünkbe, ezért ebben az osztályban szabad másnak lenni, másként viselkedni, más véleményt megfogalmazni. Ehhez persze tolerancia, a mások másságának elfogadása és empátia, a mások helyzetébe beleérző képesség szükséges. Ezek megtanulhatók, elmélyíthetők, s itt önálló mentálhigiénés foglalkozások keretében hangsúlyt és helyet is kaptak. De nemcsak a nevelés, hanem a tanítás is más módszerekkel és más keretekben folyt itt. Nem részesítették előnyben a tanulás verbális formáját, ezzel egyenrangúként kezelték a cselekvéses és a szociális tanulást is, ami a gyerekek életkori sajátosságainak sokkaljobban megfelel. A kicsik megismerési vágya óriási, ezt használták ki arra, hogy az ismereteket komplex módon, több oldalról, sokszínű tevékenységbe ágyazva ragadják meg. A tanteremben 90 perces tantárgyblokkos oktatás folyt, többszöri pihenőkkel megszakítva. De voltak Duna-parti, sötétvölgyi órák, volt virágkötészet és sakkozás, és voltak kemény „tudáspróbák" a förtelmesen hangzó felmérő dolgozatok helyett. Másképpen ment az értékelés is. Piros, fekete, zöld pontok, büntetőkártyák helyett szöveges értékelés folyt napi rendszerességgel és minden megnyilvánulásra kiterjedően. A tanítói értékelés mellett természetes volt az önés társértékelés is, amely szintén az önismeretet és a személyközi viszonyok alakítását szolgálta. „Nekünk az is fontos, ami nem mérhető" Meghívtak egy beszélgetésre az érintett szülők. Elmondták, miért szerették ezt a programot. Nehezen indult a beszélgetés, de azután majd mindenki megtoldotta valamivel az előtte megszólalót. Van, aki másik gyerekhez viszonyítva is látja e modell előnyeit. Nyitottak, érdeklődők, egymásra figyelők a gyerekek, igazi szép emberi viszonyban vannak tanítóikkal, egymással, egymás szüleivel. Nem szorongnak, szeretnek iskolába járni, ami manapság elég ritka. (Az iskola is tehet róla!) Továbbépíthető alapműveltséget szereztek, a 18 főből hetet felvettek a most induló 8 osztályos gimnáziumba. A folytatás elmarad? Az egyik szülő így fogalmazott: „Egy négyéves program kifutott, látszanak mérhető és feladatlapokkal, pontokkal nem mérhető eredményei. A mi gyerekeinknek is alkalmazkodniuk kell majd a poroszos nevelési elvekhez, amelyek alárendelt, csak befogadó szerepet osztanak rájuk. Kicsit féltjük a gyerekeinket, mert itt máshoz szoktak." * * * Nem hisszük, hogy az ezredvég iskolájában ez az egyetlen üdvözítő tanítási módszer, de egy fontos kérdésre azért nem tudjuk a választ: egy olyan iskolában, amelynek feladata a jövő pedagógusainak képzése is, nem kellene-e örülni és teret adni az eredményes újításoknak, a pedagógiai sokszínűségnek? UDUD TERÉZ Evangélium „Ha Krisztussal meghaltatok - a ti életetek el van rejtve a Krisztussal együtt az Istenben." Kolosséi lev. 2,20-3,3 Természetes, hogy bárki halálára elutasító „nem" a válaszunk? - Jézus így könyörgött halála előtt: „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem ez a pohár..." - Isten nem azt akarja, hogy némelyek elpusztuljanak, hanem azt, hogy mindenki megtérjen - és éljen. Isten igéje a bűn következményének tartja a halált, mely büntetésként, ítéletként ér utol minden élőt. A Kijelentés szerint a halál csupán alárendelt szerepet tölthet be. Azt is csak átmenetileg, amíg Jézus visszajövetelével végleg megszűnik, mert „e romlandó testnek romolhatatlanságba kell öltöznie, és e halandónak halhatatlanságba". Személyes földi életünknek befejeződése - különösen egy váratlan, hirtelen halál - olyan megrendítő, hogy minden érintett támaszra szorul. Nem mindegy, mjlyen az a támasz, mely a belső megrendülésben segít. Nem átmeneti, hanem végleges és teljes, csalódástól mentes támaszt csak Istentől remélhetünk. Mit tudhatunk meg e támaszról Isten igéjéből? Először azt, hogy nincs magányos halál. A legelhagyatottabb helyzetben is van lehetőségünk halálunkban arra, hogy Krisztussal együtt, vagy őt elutasítva történjék meg életünk e végső eseménye. Krisztussal akarok-e meghalni? - a fenti idézetből e rejtett kérdést kell kihallanunk! Ha Krisztus azt ígérte: „íme, én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig" - akkora legreménytelenebb helyzetre sem mondhatjuk ki tudálékos tagadó véleményünket. Fontos tudnunk, hogy nemcsak az élet maga rejtély, hanem személyes életünk is az olyan értelemben, hogy a halál következtében hozzáférhetetlen elrejtettségbe kerül: tehát ki van zárva, hogy létezzék élet Krisztustól elkülönülten - istentelenül. A fenti bibliai idézethez kapcsolódó második rejtett kérdés - amivel gondolatainkat zárhatjuk - így hangzik: már a halál pillanata előtt érdemes-e Krisztussal együtt Istenben és nem istentelenül élni? Legyen a válaszunk: Igen! SZILVÁSSY GÉZA református lelkész Prognózis szerda estig Okoskodik az a néhány kaposvári közgazdász egyetemista önjelölt, hogy másik borítékot küldtek nekik, hogy ök nehezebb felvételi dolgozatot írtak, aztán esélyegyenlőség meg mit tudom én, és hogy most mi lesz velük. Nem tudom, ki hogy van vele, én talán mégjólfenékbe is rúgnám őket a matek felvételijükkel együtt, mit képzelnek. Fogalmuk sincs a világról, szövegelnek - amikor a hírekben is megmondták, hogy egyszerű CSOMAGOLÁSTECHNIKÁI HIBA az oka mindennek: rossz borítékokba tették Somogy megye másnapi felvételi anyagát, egyébként nincs gond. Ilyen marha egyszerű az egész. Vegyük tudomásul, hogy még a Compact hazájában is akadhatnak csomagolási gondok s az is előfordul, hogy Neumann János földjén a minisztériumi előadók nehezen lelnek kivezető útra tizenkilenc, a borítékokon egymást követő szám között - nem számítván a fóváros sorszámozását, hisz az úgyis csak bonyolítaná a kalkulátorok amúgy sem könnyű dolgát. Nagy ügy. A kaposvári csórikáim meg csak verjék nyugodtan falba a fejüket, mi a ménkünek kardoskodnak, hogy ánégyzet plusz bénégyzet az cénégyzet, mi a fenét papolnak PONT Magyarországon az esélyegyenlőségről, miegymás. Egy ennyi idős, tehetséges és épeszű gyerek már évek óta a szomszédok házát építi számla- és tébékötelezettség nélkül, titokzatos káeftéket alapít, a SZÉPSÉGIPARBAN rugdos félholtra tizenéves gyerekeket szombat éjjelenként, az ostobák magabiztosságával röhög szét a helyi tévékben komplett műsorokat, avagy nemzeti erényként csalja az adót s becsülettel igyekszik feketén dolgozni, hiszen mi lenne azzal a több százezer emberrel afeketegazdaság nélkül, a miniszter úr is megmondta. Csak az a néhány kaposvári elvetélt zsenijelölt okoskodik. Hogy ők bizony felkészültek, meg hogy ezért tanultak tizenkét vagy csuda tudja hány évig, meg hogy esélyegyenlőség és hogy most mi lesz velük. Mi lenne. Ök elveszett emberek. ORBÁN GYÖRGY l I